(de.minghui.org) 1996 februárjában kezdtem el gyakorolni a Fálun Dáfát, és azóta mindig részt vettem a csoportban végzett Fá-tanuláson.
Nagyon komolyan veszem a Fá-tanulást. Ha egy gyakorló rosszul olvas egy szót, azonnal kijavítom. Akkor is ugyanezt teszem, ha kihagy szavakat. Aztán hozzáadom a hiányzó szót. Ha a hangokat rosszul ejtik ki, vagy az ékezetek helytelenek, akkor is közbelépek. Mindent egybevetve, a csoportunkban minden gyakorlót kijavítottam valamikor. Kezdetben úgy éreztem, hogy nekem van igazam, amikor kijavítottam a hibáikat. Nem volt világos számomra azonban, hogy a legtöbb gyakorlónak nem tetszik az eljárási módom.
Egyszer, amikor a csoportban a Fá-tanulás során rámutattam egy gyakorlótársnőm hibájára, nem javította ki a szavait, hanem csak annyit mondott: „Tudod, hogy nagyon idegesít, amikor mellettem ülsz, és mindig kijavítasz?” Nagyon rosszul éreztem magam utána, és azonnal rájöttem, hogy nálam volt a hiba. A csoportban mindenki egy Fá-részecske, és amikor jól kijövünk egymással, a mező harmonikus és békés. Ha más gyakorlók idegesek lettek, amint megláttak, akkor biztos van egy pont a művelésemben, amin még dolgoznom kell.
Amikor magamba néztem, más gyakorlók is elkezdtek kritizálni. A csoport egyik tagja azt mondta: „Tegnap este elgondolkodtam ezen. Szerintem rosszul csinálod. Nem kellene kijavítanod minket, még akkor sem, ha hibázunk olvasás közben.” Aztán valaki más azt mondta: „Amikor hallgattam, ahogy a többiek olvastak, megértettem néhány Fá-elvet. De abban a pillanatban, amikor elkezdted kijavítani a hibákat, nem tudtam semmit sem befogadni.”
Egy harmadik gyakorló közbeszólt: „Csak mások hibáira figyelsz, és még csak te saját magad sem tudsz összpontosítani az olvasás közben. Akkor hogyan akarod megérteni a Fát?”
Ez a beszélgetés rámutatott arra a ragaszkodásomra, hogy meg akarom menteni a látszatot, ráadásul a harci szellemre és a felsőbbrendűségi érzésére. A szívem nem jutott többé nyugalomba, és felhagytam azzal, hogy magamba nézzek. Világossá vált számomra, hogy senkit sem tűrtem el, aki ártott a Dáfának, mert végül is megvolt bennem az erő, hogy tiszteletben tartsam az igazságot. Mégis, túlságosan igyekeztem meglátni mások Fá-olvasási hibáit, mert azt gondoltam, hogy a Dáfá olyan szent. Egy szó hozzáadása vagy elhagyása már megváltoztatja a Fát. Dáfá-gyakorlóként a Fá olvasásánál felelősséget kell vállalnunk a Fáért. Ezért kezdetben nem volt világos számomra, hogy mit csináltam rosszul, amikor másokat kijavítottam.
Aztán feltűnt nekem, hogy kifejlesztettem azt az emberi elképzelést, hogy lenézzem a mellettem ülő gyakorlónőt. Már meghoztam róla az ítéletemet, mert tanárnő volt, de nem viselkedett példaképszerűen, hanem hibásan olvasta a szavakat a Fá tanulásakor. Azt is éreztem, hogy még csak ki sem lépett, hogy igazolja a Dáfát. Még azt is jónak tartottam, hogy későn kapta meg a Fát, mert különben talán nem állt volna ki a Dáfáért még az üldözés legrosszabb időszakában sem.
Aztán némi vonakodással közöltem mindenkivel, hogy az én hibám, és aztán mindenki újra helyesen olvasott. Aznap este otthon még mindig nem tudtam megnyugodni és elaludni. Nagyon frusztrált voltam. Eszembe jutott, hogy egy másik Fá-tanulási csoportban volt egy nyugdíjas általános iskolai igazgató. Az ottani gyakorlók gyakran olvasták hibásan a szavakat. Próbált rámutatni a hibáikra, de egyszerűen túl sok volt a hiba. Ezért fel kellett hagynia azzal, hogy velük tanulja a Fát. Azzal vigasztaltam magam, hogy az igazgató nem javítja ki többé a csoportot. Miért kellene akkor ragaszkodnom a kritikus viselkedésemhez? Egyszerűen csendben maradnék, és semmit sem mondanék többé.
Még mindig nem igazán értettem, hogy mit csináltam hibásan, és egyszerűen rosszul éreztem magam, mert mindenki kritizált. Bár többé már nem javítottam ki a hibáikat, még mindig zaklatott volt a szívem emiatt. A többi gyakorló azonban azt hitte, hogy magamba néztem, és még bátorítottak is: „Nézd csak, milyen nagyon megváltoztál. Régebben nem tudtad egyenesen tartani a tenyeredet az őszinte gondolatok küldésénél. Most sikerül, és közben egyenesen ülsz. Ez azért van, mert magadba néztél, és felhagytál azzal, hogy kijavíts minket.”
Nevetségesnek találtam a szavaikat, és elmosolyodtam magamban, gúnyosan és önelégülten. De tudtam, hogy a mosoly mögött rossz anyagok rejlenek. Amikor hazaértem, megkértem a Mestert, hogy erősítse meg az őszinte gondolataimat, és oldjon fel minden olyan gondolatot vagy cselekedetet, amely nincs összhangban a Dáfával.
Fokozatosan megváltozott a gondolkodásmódom. Amikor újra csatlakoztam a csoporthoz, rájöttem, hogy sokan vidékről jöttek, és ezért természetesen akcentusuk volt. Át kellene gondolnom a dolgokat. Ameddig nem adnak hozzá vagy hagynak ki egy szót, addig rendben kell lennie. Különben saját magamat igazolnám.
A Mester azt mondta:
„Egészen mindegy, hogy igazad van-e vagy sincs, egy művelő számára az egyáltalán nem fontos. Nektek nem kellene egymással össze-vissza civakodnotok, nem kellene hangsúlyoznotok, kinek van igaza és kinek nincs. Némelyik mindig hangsúlyozza, hogy neki igaza van. Neked igazad van, te semmi hibásat sem csináltál, na és? Megemelkedtél te a Fá megértésében? Hogy te emberi szívvel hangsúlyozod, kinek van igaza és kinek nincs, az már önmagában hibás, mert te a hétköznapi emberek egy alapelvéhez méred magad és megköveteled, hogy a többiek megfeleljenek ennek az alapelvnek. Az istenségek nézete szerint egy művelő számára az egyáltalán nem fontos ezen a földi világon, hogy neked igazad van-e vagy sem. Fontos, hogy hagyd el az emberi érzületeknek a ragaszkodásait. Hogyan hagyod el az emberi érzületeidnek a ragaszkodásait, az csupán a fontos.” (Fá-magyarázat Manhattanben, 2006.03.26.)
Ezután tovább néztem magamba, és meg kellett állapítanom, hogy gyakran figyeltem más gyakorlók társadalmi helyzetére. Például véleményem szerint a tanárnőnek jó példával kell elöl járnia. Miért volt olyan fontos számomra az emberek diplomája és tudományos képesítése? Ez azért volt, mert diszkrimináltam másokat, és lenéztem a Fá-tanulási csoportunk gyakorlóit, mert alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeztek, mint én, és nem voltak elég alázatosak ahhoz, hogy tanácsot kérjenek tőlem.
Egyszer nézeteltérésem volt egy gyakorlótársammal, és még rá is kiabáltam, hogy szörnyű lehet, ha valaki ennyire műveletlen.
Akkor hirtelen megértettem, hogy önelégült voltam, lenéztem másokat, és saját magamat igazoltam. A sok év alatt különböző csoportokban vettem részt a Fá-tanuláson. Sokszor felmutattam a gyakorlótársaknak a hibáikat. Akkoriban azonban senki sem találta rossznak, ha mondtam valamit. Miért panaszkodtak tehát a gyakorlók ebben a Fá-tanulási csoportban? Ennek tényleg rajtam kellett múlnia.
A Mester azt mondta:
„Hogy tudtad volna emelni a xinxinged, ha ő nem teremtette volna ezt a helyzetet? Kedves vagy, én is kedves vagyok, mindenki kedvesen ül egymás mellett, és ettől máris növekszik a gong, hol létezik ilyesmi? Csak azért tudtad emelni a xinxingedet, mert egy ilyen konfliktust teremtett neked, és ezzel egy lehetőség adódott a xinxinged emelésére.” (Zhuán Fálun - 4. előadás - A xinxing emelése)
Köszönöm Li mesternek a könyörületes megmentést. Ha nem rendezte volna el, hogy ezzel a Fá-tanulási csoporttal tanuljam a Fát, sok ragaszkodásom nem derült volna ki. Ezen a módon sikerült eltávolítanom őket. A beszélgetés óta eltűnt az elkülönülés köztem és a többi gyakorló között. Harmonikus légkör uralkodik, és utána együtt megyünk ki, hogy tájékoztassuk az embereket a Dáfáról.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Angol változat: How I Guarded Against Validating Myself During Group Fa-Study
* * *
tovább ...