Mesternek segíteni az élőlények megmentésében a legfontosabb feladat, ami ebben az időszakban a gyakorlókra vár. Sokáig azt hittem, hogy ehhez az az egyetlen jó út, ha minél több utcai rendezvényt, minél több demonstrációt szervezünk nyilvános helyeken, közösen, minél több gyakorlóval együtt. De ezt rosszul gondoltam, hiszen nem csak az utcán, a demonstrációkon kell tisztáznunk az igazságot, hanem a hétköznapi életünk minden pillanatában. A munkahelyünkön, a baráti beszélgetéseinkben, a családunkban, mindenhol, ahol megfordulunk. Tehát a tények tisztázása jelen megértésem szerint nem korlátozódhat kizárólag a az utcai demonstrációkra, hanem mindenhol el kell magyaráznunk az igaz tényeket az embereknek, ha lehetőségünk adódik rá. De természetesen ez nem jelentheti azt, hogy megzavarjuk a hétköznapi emberek társadalmát, életritmusát, hiszen ő értük, az ő nyelvükön kell szólnunk hozzájuk. Ehhez a legjobb megoldás, jelen megértésem szerint az, ha minél jobban tanuljuk a Fá-t, hogy szüntelenül a Fá-ban legyünk. Hiszen ha a megmentendő élőlényekkel beszélünk, amikor a tényeket tisztázzuk, akkor magunk közvetítjük a Fá-t. Amit a Fá-ból látnak, azt általunk látják. Több olyan példa is történt velem, amikor ezt megfigyelhettem. Ha bizonytalan voltam, akkor sikertelen voltam, nem tudtam kellőképp megérinteni őket, de ha őszintén, a saját példáimat előhozva magyaráztam nekik, ők is nyitottabbak lettek és kitárták felém a szívüket. Ezekben a bensőséges pillanatokban szüntelenül figyelek arra, hogy az ő, egyéni nyelvükön beszéljek, azon, amin ő a legjobban megért engem. Tudatosítom, amit mondok, hogy úgy mondjam, hogy ne zavarjam meg, hogy mindig csak annyit mondjak, amennyit biztosan megért. Régebben, a művelésem elején erős lelkesültségemből fakadóan sokszor beleestem abba a hibába, hogy hétköznapi embereknek úgy tisztáztam a tényeket, ahogy azt nem szabadott volna: nagy hévvel, nagy szavakat használva, szinte már-már fanatizmust sugározva magamból. Így visszagondolva, joggal hihették rólam ezek az emberek, hogy nem vagyok normális. Ma már igyekszem folytonosan odafigyelni erre és óvakodni a hirtelen megnyilvánulásoktól, az azonnali, érzelmi kitörésektől és a túlzott lelkesültségtől.
Eddigi művelésem során sok-sok nagy változás következett be az életemben, amikről szívesen beszéltem a művelői körben. Minden aktuális felismerésemet megosztottam. Ha kérdeztek, válaszoltam. Akkori válaszaim azt az állapotot tükrözték, amelyben éppen voltam. Őszintén beszéltem. Vállaltam úgy is a véleményemet, hogy tudtam, hogy az akkori döntéseim később lehet, hogy rossznak bizonyulnak majd és úgy is, ha a most rossznak vélt döntéseim később mégis jók lesznek. Tudtam, hogy a belső állapotom napról-napra, percről-percre változik a művelésben. De mégis, amikor beszéltem magamról, mindig csak egy állapotot tudtam elmondani a környezetemnek. Az akkorit, amelyben éppen voltam. Féltem, hogy sokan megbélyegeznek a régi döntéseim miatt, amiket hoztam. Mivel úgy éreztem, hogy a művelői körben nem tudom mindig kifejezni az aktuális állapotomat és megosztani minden felismerésemet, ezért sokáig azt gondoltam, hogy a régi felismeréseim szerint ítélnek meg, ítélnek el engem. Ez nagyon zavart és próbáltam magam jó és szorgalmas művelőnek mutatni a művelői körben. Rossz gondolataimért, miszerint mások a művelői körben megítélnek engem, őket hibáztattam, pedig ezek csak a rájuk vetített rossz gondolataim voltak, amik belőlem indultak ki. Ezt a rossz érzületet magamban azzal próbáltam meg kompenzálni, hogy a Dáfá-munkában – és közösségi feladatokban is - folyamatosan bizonygatni próbáltam a tetteimmel, cselekedeteimmel, hogy én igenis jó művelő vagyok és igenis megteszek mindent, amit meg lehet, lássátok, hogy tényleg milyen jó vagyok.
Éreztem, hogy valami baj van, hogy valami nem stimmel bennem, mert ettől a viselkedéstől nem lettem jobban. Sőt, egyre rosszabbul voltam! Még mindig harag volt a szívemben és félelem attól, hogy elítélnek. Már azt is gondoltam, hogy üldöznek és összesúgnak a hátam mögött. Ezért újra és újra bizonygattam nekik és magamnak is, hogy én valóban jó, és szorgalmas vagyok. De mivel még mindig azt éreztem a művelői körben, hogy az irántam való érzületük mit sem változott, bármennyire is igyekeztem, komolyan el kellett gondolkodnom ezen. Rádöbbentem arra, hogy valójában akkor sem tudhatják azt az állapotot, amiben vagyok, ha el is mondom nekik. Hiszen úgy sem tudom a szavaimmal és gesztusaimmal kifejezni olyan mélyen, mint ahogy valójában vannak. Ezek csak pusztán próbálkozások lehetnek és némi iránymutatást adhatnak csak a belsőmről. Felismertem, hogy görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy elismerjenek, mint művelőt, mint embert, sőt még ahhoz is, hogy szeressenek. Pedig ezek csupán emberi érzelmek voltak, amiket rájuk vetítettem. Rá kellett jönnöm arra, hogy ez így nem mehet tovább, sürgősen el kell engednem ezt a ragaszkodást, mert az utóbbi időben szinte minden pillanatomat ez a rossz gondolkodásmód töltötte ki és ez nagyon–nagyon zavart már a mindennapi életemben is. Az őszinte gondolataim gyengébbek lettek a haragtól és az üldöztetés érzésétől, amit magamban generáltam. Hiába akartam egyre jobban, hogy jobb és jobb legyek, amíg a haragot és az üldöztetés érzését nem igyekeztem eltávolítani a szívemből, nem javult a helyzet. Azonnal változtatnom kellett.
Amellett, hogy állapotaink művelésünk során folyamatosan változnak és van úgy, hogy olykor úgy érezzük, nagyon nehéz, nem szabad elfelejtenünk, hogy mi a feladatunk. A Mestert segítve felelősek vagyunk az élőlények megmentéséért, de ennek csak akkor tudunk maradéktalanul eleget tenni, ha minden pillanatunkban, akkor is, ha teljesen egyedül vagyunk és nincsenek külső tényezők, amik kívülről motiválnak, akkor is abban az állapotban kell lennünk, hogy bármikor képesek legyünk tisztázni a Fá-t.
Kérem minden művelőtársamat, hogy világítson rá tévedéseimre.
* * *
tovább ...