Szeretném megosztani Veletek egy tapasztalatomat, mely az Őszinte Gondolatok végzése közben történik velem. Az Őszinte Gondolatok mantráinak elmondását követően különböző jelenségeknek vagyok a szemtanúja, amik mindig nagyon érdekesek. A legutóbbi ilyen élményem az volt, hogy láttam egy fénycsóvát magam előtt cikázni, amiről azt gondolom, hogy maga az Őszinte Gondolatok energiája lehetett, amivel üldözzük és irtjuk a gonoszt. Ez az energia, erő ebben a szikrázó fehér fénycsóvában testesült meg, ami belőlem indulva, a közvetlen környezetemen keresztül egészen a lakásig, ahol élek, majd a város határain és az ország légterén keresztül egyenesen az űrbe cikázott. A feje kerek volt, jóval nagyobb, mint egy futball labda és egy hosszú, 15-20 méteres csóvát húzott maga után. Úgy törte maga előtt a teret, mintha semmi sem állíthatta volna meg. Energikusan mozgott, ide-oda cikázott miközben haladt. Amikor kiért az űrbe, egy robbanással körbevette az egész bolygót és finom porrá hullt szét, ami óvatosan, mindent befedett a Földön. Úgy szálltak alá ezek az apró porszemek, mintha tollpihék lettek volna, olyan könnyedén és óvatosan, szinte simogatva érték el a felszínt. Eközben a gonosz, fekete tényezők mind rázkódtak, izegtek-mozogtak, amik lent voltak. Érdekes gyűrött ábrázatuk volt és gumi szerű, mozgékony, hajlékony testük, ami valamiféle vastag összegyűrt matracra emlékeztetett. Amint ez a fehér, csillámló por hozzájuk ért egyre zsugorodtak össze és tűntek el a szikrázó fényesség között. A fehér por minden rosszat elpusztított, ami fent a Föld légterében és lent a felszínen volt.
Volt olyan eset is, amiben tornádóként jelent meg az Őszinte Gondolatok energiája. Láttam magam előtt az országomat, Magyarországot madártávlatból. Kirajzolódtak jellegzetes határvonalai és az egész területén egy szörnyű fekete felhőzet telepedett meg, ami hömpölyögve fogott el minden felülről érkező fényt. Makacs felhőzet volt, nagyon vastag. Fujtott, ha közelebbről benéztem. Szörnyűséges volt és hatalmas. Majd láttam magam a városomban lent, a felhőzet alatt, ahogy épp Őszinte Gondolatokat küldök lótuszülésben a második kéztartásnál. Egyszer csak egy fényes fehér anyag kezdett forogni felfelé belőlem, ami egyre nagyobb lett és legfelül egy tölcsért képezett. Egyre erősebb és erősebb lett és kifelé tört a városból egyre feljebb és feljebb emelkedett. Amikor nagysága és ereje már olyan hatalmassá vált, hogy majd elérte a teteje a felhők alját, elkezdte oldalról beszippantani magába a nagy fekete felhő alsó rétegeit. A nagy felhődarabok próbálták tartani magukat, de sorra szakadtak ki a különböző rétegekből, elvékonyodtak, elszürkültek, majd miközben ez a fehér tömör energiatornádó szakadatlanul és szélsebesen forgott egymás után szippantotta magába ezeket a leszakadt, elgyengült hártya rétegeket. Az öt perc vége felé már nem csak egy tornádó volt, hanem az egész ország területén megjelentek újabb és újabb tornádók (négy vagy öt új jelent meg az ország nagyobb városai felett), amik hasonló erővel szippantották magukba és pusztították el a szörnyű felhőzetet. Nagyon erős és intenzív élmény volt. Miközben az én városom feletti fehér tornádó szélsebesen és mennydörögve forgott és küzdött a gonosz erővel, éreztem, hogy a testem megfeszült és a levegőt is erőteljesebben kellett vennem. Áthatott a tornádó ereje. Mielőtt éppen vége lett volna az öt percnek a fekete fellegek szertefoszlottak és az ég kitisztult. Mire kézváltás volt, már csak a fehér tornádók maradtak meg. Hatalmasak voltak, akkorák hogy az egész ország területét lefedték, lassan és nyugodtan forogtak tovább, körbe és körbe. Minden elcsendesült, letisztult. A harmadik öt percben pedig láttam magam körül, hogy az emberek fehér ruhában közlekedtek, sétálgattak valamiféle nagy fehérségben és sok emeletes háznyi fehér forgó tölcsér őrizte a nyugalmukat. Teljesen nem láttam le a felszínig, nem láttam a talajt. A tölcsérek tetejének magasságából figyeltem lefelé. Olyan volt, mintha egy áttetsző puha anyag lepné a felszínt, amin én nem láttam át, nem láttam le egészen a talajig. Csak az emberek haja sötétlett ki belőle. Nyugalom volt és békesség, a forgó tölcsérek őrizték a tisztaságot.
A következő jelenet középpontjában a kínai zászló áll. Az Őszinte Gondolatok energiája közvetlenül Kínára és a KKP általi elnyomására fókuszálódik. Felülről látom az országot, ami felett a hatalmas kínai zászló lebeg kiterítve. Az egész zászló mozog, mintha remegne. Amikor közelebb megyek és alá nézek, akkor látom csak, hogy a zászló minden kis apró részét emberek fogják. Alulról tartják a fejük felett kinyújtott karral és közben menetelnek szakadatlanul. Ezért tűnik úgy, mintha remegne a zászló. Menetelnek, de amikor újra megnézem őket felülről, látom, hogy valódi haladás nem történik, nem jutnak előrébb, de amikor közelebb megyek, a zászló alá, mégis azt látom, hogy menetelnek. Arcuk elgyötört, görcsösen szorítják a zászlót a fejük felett tartva. Látszik rajtuk, hogy iszonyúan fáradtak és hogy nagyon nagy teher nyomja a vállukat. A gyerekek nem érik el a kezükkel, hisz nem olyan magasak, de ők is kapaszkodnak szüleik ruhájába, senkinek sem lóg a keze. Rengeteg ember van a zászló alatt, megszámlálhatatlanul sokan vannak. Arcukat sötéten árnyékolja a vörös árnyalat, a zászló nem engedi át a felülről áramló fényt. Ha a zászló mellé nézek, látok pár embert, akik a vonuló tömeg mellett állnak és figyelik őket. Némán állnak, mozdulatlanul és testük úszik a fényben, felettük nincs zászló. Egyszer csak elindul az egyik a tömegbe, majd követik őt a többiek is. Minden gond nélkül utat találnak maguknak az egyes emberekhez, akiknek óvatosan és gyengéden megfogják a kezét és kivezetik a fényre a tömegből. Látszik, hogy ezeknek az embereknek nagyon nehezen megy a zászló elengedése, nagyon szenvednek tőle, újra és újra markolnak vissza és nyúlnak a többiek után a zászló alatt. Viszont a kifelé haladás nyugodt és fokozatos, egyre kijjebb és kijjebb kerülnek a zsúfoltságból. S amikor már kint vannak, már mindannyian úsznak a fényben. Ez így ismétlődik meg sorra egymás után addig, amíg a zászló el nem tűnik, mert nincs ki tartsa. Ezután mindenki a fényben áll. Ez a jelenet már úgy is megjelent előttem, hogy nem egyenként jöttek a megmentők és vezették ki a tömegből az embereket, hanem valahogy felülről fellobbant a zászló, nagy lánggal elégett, majd füstté vált.
Az utolsó jelenet, amit szeretnék megosztani Veletek egy utcán zajlik. Egy régi, nagyon széles amerikai utcára emlékeztet a környezet, két oldalt alacsony épületek vannak, mind üzletből áll, amíg a szem ellát mindkét irányba. Az üzletek kirakatai mind sötétek, a fekete különböző árnyalatai festik meg őket, a kirakat, az épületek váza, minden fekete, maga az utca és a járda is. Az itt haladó, siető emberek ruhái és bőrük is mind sötét. Nagyon érdekesen mozognak, nem tudják koordinálni a járásukat és gesztusaikat sem, az arcmimikájuk is rendezetlen. Azt látom rajtuk, hogy szenvednek, hogy minden lépés egy kínszenvedés nekik, amit csak túl akarnak élni, egyik lépést a másik után. Vannak, akik csak mennek előre, semmit nem nézve maguk körül. Vannak, akik ülnek, fekszenek az utcán, meg sem mozdulnak, csak néznek maguk elé. Vannak, akik támaszkodnak az üzletek üvegfalához, kapaszkodót keresve, de csak botladoznak, mert nincs kapaszkodó sehol, épphogy nem csuklanak össze a gyengeségtől. Látom az embereket, ahogy haladnak, de azt nem tudom, hogy mégis hová mennek, nincs előttük semmi, ahová mehetnének, a járdák a végtelenbe futnak. Az utca közepén, ahol az autóút van, de egy autót sem látni, ott ülök lótuszülésben és az Őszinte Gondolatok küldésének harmadik pozíciójában tartom a kezeim. Körülöttem minden fehér, szikrázó és fényes. Alulról a két járda szélétől indulva egy spirál alakú alagút, egy ember nagyságú járat van, ami körbe-körbe piramis alakban spirálisan emelkedik a fejem felé. Én ott ülök alul az autóúton ennek a piramisnak a közepén. Belülről nézve minden fényes. Látom, ahogy ez az alagút a járdáról nézve nem fekete, hanem a bejárata szürkés, világosabb a kinti fekete alapszínnél. Aki ebbe az ismeretlen járatba bemerészkedik a járdáról, látja, hogy itt van kapaszkodó, jobb oldalon. Aki bejön ebbe a járatba, egyre feljebb és feljebb kerül, látom, hogy nagyon fáradságosan és csúszva, mászva haladnak előre. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Van, aki csak lóg a korláton és az egész teste el van ernyedve, lefelé csüngnek a lábai. De van olyan is, aki megfeszített inakkal halad határozottan a spirálban egyre feljebb és feljebb. Az emelkedés lassú, sok kört kell tenni a csúcsig. Alul az alagút falai tömörek, vastagok és sötétek, ott lent még nem lehet látni a piramis közepéről áramló fényt. Csak ahogy egyre feljebb haladnak, akkor kezdenek az alagút falai egyre áttetszőbbé válni, a legtetején már az egész járat úszik a fehérségben. Belülről én is csak azokat látom tisztán, akik legfölül vannak. Ott már teljesen átlátszó a járat, mintha üvegből lenne. Láttam, hogy sokan már fel is szálltak lótuszpozícióban a piramis csúcsáról és eltűntek a szemem elől. Édekes volt, hogy ezek a testek mind a Mester alakjában szálltak tovább felfelé. Ha a most indulókat akarom megnézni, akkor kintről kell tekintenem a járdát és onnan kell néznem a járatot. Végig kell mennem nekem is az alagúton, csak akkor láthatom őket, hogyan haladnak. Ahogy ülök bent és küldöm az Őszinte Gondolatokat, hívogatom őket a bejárat felé, szeretném a kinti embereknek megmutatni az utat felfelé. Volt egy szerencsétlen járókelő, aki csak megállt a bejárat előtt és bátortalanul nézte a szürkeséget, nagyon megsajnáltam. Sötétbarnás ruhában volt, testalkata vékony és magas, az arca szürke volt. A szeme csillogott, talán a könnyektől, nagyon meghatott a tekintete. Láttam rajta, hogy jönne, de fél elindulni. Ilyenkor mindig egyre jobban igyekszem az Őszinte Gondolatok küldésében, hogy sikerüljön elindítanom.
Ez a piramis az Őszinte Gondolatok küldésénél több alkalommal is megjelent előttem és mindig egyre újabb és újabb részletek rajzolódtak ki belőle. Eleinte csak a piramist láttam magam felett, majd az utcát és az embereket és csak utána kezdtem el figyelni az járatra, az útra, amin haladnak.
* * *
tovább ...