Cao Cao – egy hozzáértő, de mindig ellentmondásos miniszter a káosz időszakában

Kr. u. 189-ben a heves szenvedély – mikor az eunuchok és kormányzati hivatalnokok közti konfliktus végül vérontásban érte el a csúcspontját a királyi udvaron belül – jelezte a királyi palotában az egységes Keleti Han birodalom bukását. A polgárháborút követő három évtizedben kirajzolódott egy új politikai színtér a kínai történelemben, az irányította a kormányt egy legitim császárral, mint bábjával, aki a hadsereg parancsnoka volt. Az ilyen katonai vezetők tömegéből emelkedett ki Cao Cao, mint ravasz politikai és katonai nagymester merész elképzeléssel, aki zseniális költőként egy nagyon ellentmondásos személyiség a kínai történészek szemében is.

Cao Cao – egy hozzáértő, de mindig ellentmondásos miniszter a káosz időszakában (Illusztrálta: Zhiching Chen, Epoch times munkatárs)

Nagyon fiatal korában Cao Cao sok katonai stratégiai klasszikus művet olvasott, mint pl. „A háború művészetét“. Mint egy önelégült tinédzser ambiciózus elképzelésekkel, Cao Cao megvetette az tudálékosokat, de hitte, hogy egy nap felemelkedik és megmenti Kínát a korrupciótól és a káosztól. Szeretett barátkozni olyan tizenévesekkel, akik hasonló elképzeléssel bírtak.

Azonban az ambícióját és gátlástalanságát nem kedvelték a hagyományos tudósok, többek között a nagybátyja sem. Cao Cao-t szidták az apjával szembeni viselkedéséért a nagybátyjától érkezett panasz miatt, és ezért neheztelt a nagybátyjára.

Egy nap, amikor észrevette a nagybátyját sétálni a közelben, Cao Cao egy rohamot színlelt, és a nagybátyja elrohant, hogy tájékoztassa az édesapját. Az aggódó apa a helyszínre sietett, de ott csak Cao Cao-t találta, aki épp teljesen megszokott módon végezte a gyakorlatokat. Mikor kérdőre vonta, Cao Cao azt felelte: „Sosem volt még rohamom, de tudom, hogy elvesztettem a nagybátyám kegyeit”. Az eset óta az apja többé nem hitt a nagybátyja szavaiban Cao Cao-t illetően. Habár az ilyen ravaszságot bírálják az erkölcsi normák, ez bizonyára segített neki, hogy gyorsan kiemelkedjen a nyugtalan és háborúzós korszakban, melyben felnőtt.

Miután kisebb hivatalnokként, majd alacsony rangú hivatalnokként szolgált, Cao Cao egy körözött szökevény lett, miután sikertelen merényletet követett el a kancellár, egy hírhedt katonai zsarnok ellen, aki túszul ejtette a császárt. Mikor megszállt egy éjszakára egy barátja apjánál az egyik faluban menekülése közben, meghallotta, hogy egy kést köszörülnek. Riadalmában megölte az egész családot, mielőtt rájött volna, hogy csak a disznó leölését készítették elő, melyet az ő mulattatására vágtak volna le. Zavarával szembenézve mondta a híres idézetet: „Inkább elárulom a világot, minthogy a világ áruljon el engem.”

35 éves korában Cao Cao létrehozott egy kicsi, családi szövetségen, barátokon és helyi erőforrásokon alapuló hadsereget. Habár sok vereséget szenvedett a korai csatákban – főleg a merész lépései miatt – sikerült megmintáznia a szigorú fegyelem egy növekvő hadseregét a kivételes vezetői képességeinek köszönhetően. Páratlanul bánt a beosztottjaival, és kikényszerítette mindenki fegyelmezését. Közben számos pozitív intézkedést fogadott el, hogy letelepedjenek a parasztok, akik elhagyni kényszerültek a földjeiket a háború miatt, és megvédte őket, a csapatának pedig megparancsolta, hogy segítsen a mezőgazdaságban. Cserébe ezek a parasztok megbízható élelmiszerellátást biztosítottak a hadseregnek. Az egyik történet az volt, hogy megbüntette magát a katonai bíróság parancsára, amely az volt, hogy vágja le a hajfürtjét a nyilvánosság előtt, miután a megijedt lova betévedt a búzamezőre és letaposta a növényeket. Azonban egy másik történet azt meséli el nekünk, hogy elítélte az apja gyilkosát, egy városi kormányzót, és dühében az egész város lakosságára kiterjedő brutális mészárlást parancsolt meg a csapatainak.

Mivel arról volt híres, hogy bölcsen választotta ki a tehetségeseket, támogatta azt a politikát, hogy toborozzanak tehetségeket függetlenül a családi hátterüktől vagy személyes ellentétüktől vele szemben. A tábornokai közül sok kezdetben a riválisainál szolgált, és nagy bizalmat adott nekik, amint kiderült, hogy hűségesek hozzá. Nagyon nagylelkű is volt, és tiszteletét fejezte ki a tehetséges tábornokai felé, még akkor is, ha nem voltak hajlandók őt szolgálni. A megnyert csaták után Cao Cao általában odaadta az összes hadizsákmányt az alárendeltjeinek.

Kr. u. 207-ben Cao Cao teljes mértékben megerősítette a mester pozícióját egész Észak-Kínában két nagy vívmányával. Először manipulálta a fiatal császárt, mint egy bábot, hogy igazolja a katonai előrehaladását. Másodszor pedig legyőzte a legnagyobb riválisát északon – akinek a hadserege tízszer nagyobb volt – „a Guandu csatában” egy sor katonai taktikát alkalmazva rendkívüli sebességgel, ezzel egy legendás csatát hátrahagyva a kínai katonai történelemben.

Cao Cao nemcsak a katonai képességét demonstrálta a legnagyobb riválisa legyőzésében, hanem a nagyszerű vezetői karizmáját is. Miután megnyerte „a Guandu csatát”, sok személyes levelet találtak a riválisa házában, amit a hivatalnokai az ellenségnek címeztek meg. Cao Cao megparancsolta, hogy ezeket a leveleket mind égessék el az udvaron anélkül, nehogy bárki is megnézze ezeket, és elmondta híres mondását: „Mielőtt ez egy kiélezett csata lett volna, még én sem tudtam, vajon túlélem-e, hogyan hibáztathatnék másokat kilépési kívánságuk miatt?” A tiszteket nagyon megérintette a megbocsátása, és szilárdan hűségessé váltak utána.

Több évnyi katonai hadjárat után Kínában Cao Cao megnyerte a legtöbb csatát, míg tömeges vereséget szenvedett a két másik regionális vezető koalíciós hadserege „a Red Cliff (Vörös Szikla) csatában”, amely a három királyság megalakulásához vezetett.

Miután visszavonult északra, Cao Cao a gazdasági fellendülésre összpontosított, és fejlesztette az emberek életkörülményeit is. A kormányzása alatt az észak egységes volt, és a jólét jelentősen növekedett a háborúk zűrzavaros időszakában. Cao Cao címe Wei hercege volt, és ezzel egy úgynevezett „hozzáértő miniszter a káosz időszakában”.