(de.minghui.org)
Tisztelt Mester! Kedves gyakorlótársak!
Szlovákiából származó gyakorló vagyok.
Ma szeretném megosztani veletek a művelés során szerzett tapasztalataimat. Fiatal gyakorló vagyok, aki Dáfá-környezetben nőtt fel, mivel édesanyám, nagymamám és nagynéném is gyakorlók. Bár gyermekkoromban nem értettem meg teljesen a művelést, és nem voltam szorgalmas, mindig tudtam, hogy a Fálun Dáfá jó. Gyermekkorom és fiatalkorom viszonylag zökkenőmentesen telt. Nem szenvedtem betegségektől, és családi nehézségekkel sem kellett szembenéznem. Ennek következtében nagyon lustává váltam, és kényelmes életre vágytam. Bár a Dáfá alapelvei szerint nevelkedtem, fokozatosan magával ragadott a hétköznapi társadalom csábítása, és egyre inkább hozzászoktam a kényelmes élethez. Ennek ellenére mindig azt mondogattam magamnak, hogy majd akkor kezdem el gyakorolni a Fálun Dáfát, amikor felnövök, és nehézségekbe ütközöm az életben. Mindig tudtam, hogy ez az egyetlen helyes út.
A Mester azonban soha nem mondott le rólam. Végtelen türelemmel és könyörületességgel várt arra, hogy felébredjek. Körülbelül tizennégy éves koromban volt egy álmom, amelyben egy gonosz személy elől menekültem, aki üldözött, és ártani akart nekem. Már nem volt hová menekülnöm. Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy a tengerbe ugorjak, bár nagy valószínűséggel nem éltem volna túl. Éppen amikor át akartam adni magam a félelemnek és a kétségbeesésnek, hirtelen megjelent mellettem egy kabrió. Egy kínai férfi vezette, mellette pedig két kínai nő ült. Az anyósülésen ülő nő, aki hosszú, fehér ruhát viselt, kiszállt az autóból, odajött hozzám, és megfogta a kezemet. A szikla széléhez vezetett, majd velem együtt a tengerbe ugrott. Először rettenetesen féltem, de egy pillanat múlva repülni kezdtünk. Ránéztem, és megláttam a pompás, ragyogó szárnyakat, amelyek a levegőben tartottak bennünket. Velem együtt átrepült a tenger felett a legközelebbi partra, egy város közelében, ahol biztonságban letett.
Ebben a pillanatban felébredtem. Ez az álom mély jelentőséggel bírt számomra, és azon kevés álmok egyike, amelyekre még mindig élénken emlékszem. Most már megértem, hogy ez a Mester útmutatása volt, annak jele, hogy mindig is vigyázott rám. A mai napig segít felidéznem ezt az álmot, valahányszor félelem kerít hatalmába, vagy úgy érzem, lehetetlen kiutat találni egy nehéz helyzetből.
Ragaszkodás az érzelmekhez és a családi kapcsolatokhoz
Gyermekkorom óta soha nem tudtam elengedni a mostohaapámmal szembeni neheztelésemet. Családunkban gyakran alakultak ki veszekedések és félreértések az alkoholfogyasztása miatt. Valahányszor valamilyen fontos esemény közeledett, előző este lerészegedett; néha napokig haza sem jött, és minden feladatot édesanyámra hagyott. Édesanyám gyakorlóként megpróbálta a helyzetet a Dáfá alapelvei szerint rendezni. Gyakran azonban nagyon szomorú volt, és én is átéltem vele mindezt. Kiskoromtól kezdve függtem tőle, és úgy éreztem, hogy minden problémával egyedül ketten állunk szemben. Korábban őt tekintettem a védelmezőmnek, aki nélkül sehová sem tudtam volna menni. Ezért nehezemre esett elviselni, ha valaki bántotta őt. Elnyomtam a neheztelésemet, amely később, a kamaszkoromban tiszteletlenséggé alakult. Nem tudtam tekintélyszemélyként elfogadni a mostohaapámat, és úgy gondoltam, hogy férjként és apaként egyaránt kudarcot vallott.
Amikor két évvel ezelőtt elkezdtem szorgalmasabban gyakorolni, ez a neheztelés egyre erősebben felszínre tört. Minél jobban nehezteltem rá, annál rosszabbá váltak a helyzetek.
Rájöttem, hogy a vele szembeni neheztelésem oka az édesanyám iránti erős érzelmi kötődésem volt. Valójában azonban az önzőségem húzódott meg mögötte. Féltem, és tudtam, hogy édesanyám az, aki mindenekelőtt megvéd engem. Nemcsak védelmezett, hanem mindent megtett értem, és mindenről gondoskodott, hogy biztonságos és kényelmes életet élhessek.
A Mester azt mondja a Zhuán Fálun című könyvben:
„Miért ember az ember? Éppen azért, mert az embereknek érzelmeik vannak. Az emberek ezeknek az érzelmeknek élnek: ragaszkodás a rokonokhoz, a férfi és nő közti szenvedély, kötődés a szülőkhöz, szenvedélyes érzelmek, kötődés a barátokhoz, dolgokat barátságból tenni – nem lehet sehol megválni az érzelmektől. Valamit akarni vagy nem akarni, örülni vagy nem örülni, szeretet és gyűlölet – az emberi társadalomban minden az érzelmekből fakad. Ha nem szakadsz el ezektől az érzelmektől, akkor nem tudod magad művelni. Miután megszabadultál ezektől az érzelmektől, senki sem tud majd befolyásolni többé. Egy hétköznapi ember szíve nem tud többé hatni rád. (Zhuán Fálun, 4. előadás)
Ráébredtem, mennyire visszatartanak ezek az érzelmek a művelésben, hiszen gyakran édesanyámra támaszkodtam, hogy ne kelljen egyedül végigélnem a saját szenvedéseimet. Ezért most megpróbálom elengedni ezeket az érzelmeket, megszabadulni a családomhoz fűződő érzelmi kötődéseimtől, és önállóbbá válni. Az egyetlen valódi védelmezőm a Mester, akinek hálásnak kell lennem azért, hogy alakítja az életemet és a művelési utamat. Ha eléggé bízom a Mesterben, önmagamban is bízni fogok, és képes leszek legyőzni a nehézségeket anélkül, hogy másoktól függnék. Ez az egyetlen kulcs minden probléma megoldásához.
Ráébredtem arra is, hogy az egészségtelen érzelmi függőség nemcsak abban akadályoz, hogy önálló legyek és megszabaduljak a félelmeimtől, hanem a mostohaapámról alkotott képemet is eltorzította.
Gyakorlóként olyan érző lényként kellene tekintenem a mostohaapámra, akinek karmikus szerepe az, hogy nehézségeket okozzon nekünk. Talán egy korábbi életünkben mi okoztunk neki ugyanilyen szenvedést, és most a cselekedeteivel segít nekünk eltávolítani a karmánkat. Miért neheztelnék akkor rá? Ha félek a szenvedéstől, és el akarom kerülni, akkor mi értelme van a művelésemnek? Bár gyakran kihívást jelent, amikor nehéz helyzetbe hoz bennünket, már nem hagyom, hogy ez felkavarjon. Elfogadom a karmikus megtorlás részeként, és igyekszem minden tekintetben könyörületesen és kedvesen viszonyulni hozzá. Csak így mutathatom meg neki a Dáfá erejét, és ösztönözhetem arra, hogy ő maga is dolgozzon önmagán.
Amióta megváltoztattam a hozzáállásomat és a szemléletemet vele kapcsolatban, az otthoni helyzet nyugodtabbá vált. Támogatja a művelésemet és a Tian Guo Marching Bandben való részvételemet, sőt, elkezdte olvasni a Zhuán Fálun című könyvet, és velünk együtt végzi a gyakorlatokat. Lemond az alkoholról, és igyekszik jobb emberré válni.
Csatlakozás a Tian Guo Marching Bandhez
Csak 2024 májusában kezdtem teljesen a művelésnek szentelni magam, és már a kezdetektől küzdöttem a kényelmes élet iránti vágyammal és azzal, hogy nem szívesen próbáltam ki új dolgokat. Amikor 2025 novemberében egy gyakorlótárs elmondta nekem, hogy a Tian Guo Marching Band új tagokat, különösen fiatalokat vesz fel, ezt a Mester jelzésének tekintettem, hogy csatlakoznom kellene a projekthez. Gyermekkorom óta szerettem a zenét, és zongoráztam is, ezért azt mondtam magamnak, hogy meg kellene próbálnom. Ugyanakkor sok kétségem volt afelől, hogy képes lennék-e erre. A zenekari tagság sok időt, elszántságot és utazást igényelt. Teljesen ki kellett lépnem a komfortzónámból, és önállóvá kellett válnom.
Amikor november végén benyújtottam a jelentkezésemet, és felkészültem a felvételi meghallgatásra, abban reménykedtem, hogy fuvolát vagy klarinétot osztanak majd ki nekem. Ezeket a hangszereket könnyű szállítani, ráadásul nemcsak szépen szólnak, hanem jól is néznek ki. A meghallgatás után azonban közölték velem, hogy csak bizonyos hangszerekre van szükségük, és ezek között sem a fuvola, sem a klarinét nem szerepelt. Ezért a szaxofont választottam, mert az tűnt a legvonzóbbnak. Később azonban azt mondták, hogy valójában trombitára, kürtre vagy eufóniumra lenne szükségük. Ismét a legpraktikusabb lehetőséget akartam választani, ezért a trombita mellett döntöttem, mivel a felsorolt hangszerek közül ez volt a legkisebb és a legkönnyebben szállítható. Ez azonban szintén nem vált be, mert a trombitajáték nagy fizikai erőt igényel, hiszen a trombitások játsszák a fő dallamokat. Akkoriban úgy gondoltam, hogy erre nem lennék képes, így nem maradt más választásom, mint a kürt, mivel az eufónium túl nagy és túl nehéz volt.
Addig még azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik kürt, és első pillantásra nem akartam elfogadni, mert egyáltalán nem tetszett. Ezért elkezdtem utánanézni, és amikor megtudtam, hogy ez az egyik legnehezebben megtanulható fúvós hangszer, amelynek elsajátítása több évet vesz igénybe, megijedtem. Sírni tudtam volna, mert semmi sem úgy alakult, ahogyan vártam, és úgy éreztem, kudarcra vagyok ítélve – pedig még a kezemben sem tartottam a hangszert. Akkoriban sokat segítettek a Marching Band többi zenészének tapasztalatai, és megértettem, hogy az egész utat a Mester rendezte el, és semmi sem történik véletlenül. Ezért el kellett fogadnom, hogy a Mester ezt a hangszert választotta számomra, és ehhez a vállalkozáshoz el kellett engednem minden emberi gondolatomat és elvárásomat. Amikor végül a karácsonyfa alatt kicsomagoltam, és a kezembe vettem a hangszert, meghatottságomban könnyek szöktek a szemembe. Erős kapcsolatot éreztem magam és a hangszer mögött rejlő lény között, amely segíteni fog a művelésemben és az érző lények megmentésében.
Újabb kudarcélmény ért, amikor először próbáltam megszólaltatni a kürtöt. Egyetlen hangot sem tudtam előcsalni belőle; rendkívül nehéznek, szinte lehetetlennek tűnt. Ebben az időszakban megpróbáltam tanárt találni, de sikertelenül. Még ha találtam is valakit, nem volt rám ideje. Ráébredtem, hogy továbbra is nagyon világi szemszögből tekintettem az egészre, és azt akartam, hogy minden a saját elvárásaim szerint alakuljon.
Amikor sikerült elengednem az emberi gondolataimat, megértettem, hogy önállóan kell megtanulnom játszani. Ezért minden nap legalább két órát gyakoroltam. Bár eleinte nehézséget okozott, két hét elteltével sikerült megszólaltatnom az első oktávot, három hét után pedig megtanultam az első darabot, a „Falun Dafa Hao” című művet. Az első két hónapban önállóan tanultam meg játszani. Minden nehézség ellenére sem adtam fel, és eltökéltem, hogy további darabokat tanulok meg, hogy a lehető leghamarabb csatlakozhassak a zenekarhoz. Belső késztetést és felelősségérzetet éreztem, hogy betöltsem a kürtösök csoportjában tátongó űrt, mivel nagyon kevés zenész tud ezen a hangszeren játszani.
Mivel általában a kényelem miatt elhanyagoltam a művelést, ezt azonnal megéreztem, amikor a kürtön játszottam. Ha jól végeztem a három dolgot, és gyakoroltam, minden könnyedén ment. Ha viszont lusta voltam, és kihagytam a gyakorlatokat, a hangszer megszólaltatása nagyon nehézzé vált. Eleinte haragudtam a hangszeremre, és a külső körülményeket hibáztattam, később azonban megértettem, hogy a hangszer csupán a művelési állapotomat tükrözi. A Marching Bandhez való csatlakozás iránti elszántságomnak köszönhetően szorgalmasabban kezdtem végezni a gyakorlatokat.
Két hónap elteltével végre sikerült találnom egy tanárnőt, aki sokat segített nekem. Már az első óra után javult a hangképzésem, egy hónappal később pedig már öt darabot tudtam eljátszani. Bár viszonylag gyorsan fejlődtem, továbbra is kételkedtem önmagamban. Áprilisban a tanárnőm az egyik órán megkérdezte, mikor tervezek csatlakozni a Tian Guo Marching Bandhez. Azt válaszoltam, hogy a nyári turné akkor kezdődik, de én legkorábban csak a következő évben csatlakoznék, mert a hangjaim még bizonytalanok, és hosszú út áll előttem. „Ez nem igaz – gyerünk, kezdjük el! Nyárra megoldjuk!” – válaszolta. Nagyon meglepett a reakciója, mivel a hétköznapi emberek általában azt mondták nekem, hogy több évig kell gyakorolnom, mielőtt egy zenekarhoz csatlakozhatnék. Ő viszont, bár hétköznapi ember volt, támogatott engem annak ellenére, hogy csak nemrég kezdtem el tanulni. Ezt a Mester bátorításának tekintettem, hogy gyorsítsam fel a folyamatot. Ha elegendő időt szánok rá, és belülről is elszánt vagyok, minden úgy fog alakulni, hogy időben sikerüljön elvégezni a feladatot.
Pontosan így történt. A Mester arról is gondoskodott, hogy legyen hol gyakorolnom: az iskola közelében hozzáférhettem egy helyiséghez, ahová minden nap elmehettem játszani. Így az órák közötti szünetekben is odamentem gyakorolni. Májusban, öt hónapnyi hangszeres tanulás után úgy döntöttem, hogy beküldöm a felvételi vizsga első részéhez szükséges felvételeimet. Ez egyáltalán nem volt könnyű számomra. El kellett engednem azt a gondolatot, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie, különben soha nem tudtam volna elküldeni a felvételeket. Féltem a kritikától. Másfelől tudtam, hogy június elejéig teljesítenem kell a követelményeket, hogy az első diplomaosztó ünnepségemen már játszhassak. A meghallgatás első része után a második következett: hét darabot kellett emlékezetből eljátszanom. Ez azonban nem volt egyszerű, mivel éppen az egyetemi vizsgaidőszak közepén jártam, és nehéz vizsgák álltak előttem. Ennek ellenére a kürt elsőbbséget élvezett nálam, így felváltva készültem az egyetemi vizsgáimra, és tanultam meg kívülről a darabokat.
Egy héttel a felvonulás előtt sikeresen letettem a záróvizsgát, és így hat hónap után hivatalosan is a Tian Guo Marching Band tagjává váltam. Rendkívül hálás vagyok a Mesternek azért a türelemért, amelyet az egész folyamat során tanúsított irántam. Az ő segítsége és bátorítása nélkül soha nem sikerült volna. Számomra ez nem kevesebb, mint csoda.
Mindig is alacsony önértékeléssel küzdöttem, és hajlamos voltam kételkedni önmagamban. Úgy éreztem, sehová sem illek be – sem a társadalomba, sem a gyakorlótársak közé. Gyakran gondoltam azt, hogy nem vagyok jó gyakorló, és nincs értékem. Emiatt féltem új emberekkel kapcsolatba lépni. Akkoriban úgy gondoltam, nincs semmi érdekes, amit nyújthatnék másoknak. A tapasztalatbeszámolóimat értelmetlennek tartottam, és nem tudtam, hogyan adhatnám elő őket úgy, hogy mások számára is érdekesek legyenek. Bár a városomban működik egy gyakorlócsoport, amelynek tagjai igyekeznek harmonikus környezetet teremteni és támogatni egymást, mégis úgy éreztem, hogy a csoport peremén állok, és nem tartozom közéjük. Ezeket az érzéseket már kora gyermekkorom óta hordoztam magamban, függetlenül attól, hogy éppen milyen csoporthoz tartoztam.
Másfél éven keresztül küzdöttem ezzel a belső hozzáállással, míg végül elhatároztam, hogy csatlakozom a Tian Guo Marching Bandhez. Ezek a régi erők által belém ültetett gondolatokat a művelésem megrekedéséhez vezettek, és nem tudtam előrelépni. Teljesen alkalmatlannak éreztem magam. Ez gyakran abból fakadt, hogy másokhoz hasonlítottam magam. Erős irigységet éreztem azok iránt, akik nyitottak és jól tudtak beszélni. Tudtam azonban, hogy meg kell szabadulnom ettől az irigységtől.
A művelés célja, hogy visszatérjünk valódi önmagunkhoz, és megértettem, hogy ez a hozzáállás nem a valódi énemhez tartozik. El kellett engednem minden ragaszkodásomat, beleértve a kisebbrendűségi érzéseimet és a szégyenérzetemet is. Ez a tapasztalat segített felismernem, hogy minden gyakorlónak megvan a maga egyedi értéke és küldetése. Én a Marching Band projektjében találtam meg az értékemet. Ha nem győztem volna le az új helyzetektől és a kudarctól való félelmemet, soha nem jutottam volna el oda, ahol ma tartok, és soha nem lett volna lehetőségem felismerni, mi az igazi értékem és küldetésem. Egy kis része vagyok egy Dáfá-projektnek, és minden egyes rész fontos, függetlenül attól, hogy az egyes emberek hogyan mutatkoznak meg. A legfontosabb az, hogy bízzunk a Mesterben, és szem előtt tartsuk az érző lények megmentésének közös célját.
Az első felvonulás
Az első felvonulás nagyon megható élmény volt számomra. Sok belső félelmemet kellett legyőznöm: az új csoporttal való kommunikációtól és a beilleszkedéstől való félelmemen át egészen addig, hogy féltem elveszíteni a tekintélyemet mások előtt, és hajlamos voltam a tökéletességre törekedni. Meglepett a Marching Band tagjainak hozzáállása, mert a felvonulás során végig támogattak engem. Úgy éreztem, mintha egy nagy család lennénk. Amikor valaki kijavított, nem kritikaként éltem meg, hanem hálás voltam a lehetőségért, hogy fejlődhetek. Szokatlan volt számomra, hogy az emberek felfigyeltek rám, és bátorítottak, amikor látták, hogy nincs elég önbizalmam. Hétköznapi emberek között ezt ritkán tapasztaltam.
Éreztem, hogy a csoport energiamezejében nincs egoizmus és önzés, csak tiszta könyörületesség, együttműködés és elszántság. Bár sok kétségem volt – attól tartottam, hogy rosszul fogok játszani, és mások is hallani fogják –, megértettem, hogy mindannyian egyetlen okból vagyunk ott, függetlenül attól, hogy valaki kezdő vagy tapasztalt zenész. Ami igazán számított, az az volt, hogy szívből tegyük, és teljes odaadással játsszunk.
Játék közben egy erőteljes mezőt is éreztem, amely körülvett bennünket. Minél jobban akartam játszani, és minél jobban féltem attól, hogy hibázom, annál hamisabbak lettek a hangjaim. Amikor ellazultam, elengedtem minden emberi gondolatomat, és hagytam, hogy a küldetésünk vezessen, úgy éreztem, mintha a hangszer magától játszana. Hirtelen minden sokkal könnyebbé és természetesebbé vált.
Gyakorlóként követnem kell a dolgok természetes menetét, és nem szabad ragaszkodnom az eredményhez – nemcsak a zenélésben, hanem a mindennapi művelésem során sem. A Marching Banddel kapcsolatos minden tapasztalatom arról szólt, hogy követnem kell a dolgok természetes menetét. Sok zavaró gondolattól kellett megszabadulnom, amelyek feltárták a ragaszkodásaimat és a hiányosságaimat, és el kellett engednem azt a vágyat, hogy magam akarjam meghatározni a sorsomat.
Gyönyörű tapasztalat volt, amely segített felszínre hozni a legmélyebb félelmemet, és megváltoztatni ezt a hozzáállást. Még hosszú út áll előttem, de a sok nehézség és megpróbáltatás ellenére, amelyeket még nem sikerült teljesen legyőznöm, már idáig is eljutottam. Számomra ez annak a bizonyítéka, hogy minden lehetséges: még a leglustább és a kényelemhez leginkább ragaszkodó ember is képes megváltozni és elérni a céljait, ha őszintén kíván segíteni a Mesternek a Fá-helyreigazításban és megmenteni az érző lényeket.
Természetesen mindezt könyörületes Mesterünknek köszönhetem, aki mindig mellettünk áll. Az ő védelme nélkül soha nem sikerült volna. Remélem, hogy ez a tapasztalat örökre emlékeztetni fog a Dáfá erejére. Igyekezni fogok továbbra is szorgalmas maradni, és legyőzni a kényelem iránti ragaszkodásomat, valamint a félelmeimet.
Köszönöm, Mester! Köszönöm a gyakorlótársaimnak és a Tian Guo Marching Band tagjainak is a támogatásukat és azt az erőt, amelyet újra és újra adnak nekem.
Mivel a szintem korlátozott, arra kérem a gyakorlótársaimat, hogy könyörületesen mutassanak rá, ha a tapasztalatmegosztásomban bármi nincs összhangban a Fával.
Forrás: [Europäische Fa-Konferenz 2026] Den Weg der Kultivierung beschreiten
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
* * *
tovább ...