(de.minghui.org) Sok éve gyakorlom a Dáfát, és azt hittem, hogy következetesen végzem a Mester által tanított három dolgot. Csak nemrégiben jöttem rá, hogy több mint tíz év után még mindig nem értettem meg igazán, mit jelent az igazi művelés. Ma szeretném megosztani a tapasztalataimat más gyakorlókkal.
Az alapvető ragaszkodás feltárása
Nem betegség vagy az életemben történt nagy változás miatt kezdtem el a művelést, egyszerűen csak jó ember akartam lenni, aki kedves és barátságos, és békesség van a szívében. Hihetetlenül boldognak éreztem magam, hogy találkoztam a Dáfával; ez igazi áldás volt az életemben. Szorgalmasan végeztem a három dolgot, és több fontos projektben is részt vettem. Amikor elkezdtem a művelést, már volt állandó munkám, jól fizető vezetői pozícióm és jó munkakörnyezetem. Néhány év után feladtam a normál munkámat, és teljes mértékben a Dáfá projektjeinek szenteltem magam. Nem a hatalmas erényre törekedtem, egyszerűen csak éreztem, hogy eljött az ideje, hogy feladjam a dicsőséget és a nyereséget, hogy teljesítsem a küldetésemet.
De jó pár év után rájöttem, hogy már nem tudtam megtalálni ezt az eredeti művelési állapotot. A Fá tanulása és a gyakorlatok során álmosnak éreztem magam, a Fá tanulása során ritkán voltak új felismeréseim. A házasságom után ez még nehezebb lett. Nagyon féltem az anyósomtól. Ez a folyamatos félelem szinte összezúzott. Nem tudtam, miért féltem ennyire, de amíg ő jelen volt, félénk voltam, ügyetlen, és egy láthatatlan feszültség fogott el.
Folyamatosan kutattam önmagamban, és találtam ragaszkodást a félelemhez, a hírnévhez és a hiúsághoz, de ezt a próbát nem tudtam kiállni. Annak ellenére, hogy naponta végeztem a három dolgot, a művelési állapotom nem volt jó.
Egy gyakorlótársam megosztotta velem az alapvető ragaszkodásról szerzett felismerését, ami számomra a Mester irgalmas tanácsának bizonyult. Sokszor elolvastam a „A beteljesülés felé” című cikket, mígnem rájöttem, hogy sok éven át nem igazán műveltem magam, és nem feleltem meg egy igazi Dáfá tanítvány követelményeinek.
Ekkor kezdtem el mélyen elgondolkodni a művelődési utamon, és keresni az alapvető ragaszkodásomat. Ez valóban nem volt könnyű. Időnként magamba néztem, de nem láttam tisztán, és nagy akadályokba ütköztem. Csendben kértem a Mestert, hogy világosítson meg engem, egy tudatlan tanítványt, aki elmerült a téveszmékben. A legnagyobb próbatétellel kezdtem, amelyet sok éven át nem tudtam leküzdeni: a kapcsolatommal az anyósommal. Csak haraggal viseltem el őt, és soha nem néztem szembe igazán a félelmemmel.
Először is rájöttem, hogy hiú voltam, és vágytam arra, hogy mások tiszteljenek és szeressenek. Gyerekkorom óta mindig engedelmes, teljesítő típus voltam, akit a családom és a tanáraim szerettek. Miután beléptem a munka világába, sikeres karriert futottam be, a feletteseim értékelték a munkámat, és barátságos kollégákkal dolgoztam egy professzionális környezetben. Kedves természetemnek köszönhetően könnyen tudtam másokkal együtt dolgozni a projektekben. Soha senki az életemben nem éreztette velem, hogy megvetnek vagy, hogy értéktelen lennék. Soha nem tapasztaltam váratlan kritikát, hamis vádakat vagy rágalmazást.
Bár féltem az anyósomtól, mélyen legbelül nem tiszteltem őt, mert a jelleme és a viselkedése teljesen ellentétes volt azzal, amit én „jó embernek” tartottam. Abban a pillanatban világossá vált számomra az alapvető ragaszkodásom.
A művelésbe azzal a hozzáállással léptem be, hogy alkalmazkodnom kell a saját magatartási kódexemhez. Jó ember akartam lenni, és a művelés révén akartam fejlődni. De miután évekig tanultam a Fát, a gondolkodásmódom még mindig ugyanaz volt, mint az elején. Nem a Dáfá mércéje szerint mértem magam, nem műveltem magam igazán, és nem szabadultam meg az emberi önfejűségtől. Ehelyett ragaszkodtam az eredeti nézeteimhez és mércéimhez, hogy „jó ember” legyek.
Ez a „jó ember mércéje” volt a saját erkölcsi filozófiám, olyan volt, mint egy gyönyörű kabát, amit magamra vettem. Ha ehhez igazodtam, úgy éreztem, hogy helyesen és tisztességesen élek a társadalomban. Cserébe tiszteletet és szeretetet kaptam másoktól. A Dáfával való találkozástól úgy gondoltam boldog lény vagyok. Biztonságban és védelemben éreztem magam.
De nem volt-e mindez csak törekvés – a „művelés előnyeinek” elérése iránti törekvés? Nem fordítottam minden figyelmemet arra, hogy felismerjem és megváltoztassam a mélyen gyökerező negatív tényezőket. Nem távolítottam el az emberi nézeteket egyenként. Nem alakítottam át az önző, egocentrikus természetemet egy új életformává, amely önzetlen, jóindulatú és mentes az egótól – ahogyan azt a Dáfá mércéje előírja.
A mester azt tanította nekünk:
„Némely valaki kezdetben betegséggyógyítás miatt jött a Dáfánkhoz. Nekünk semmi kifogásunk ez ellen, végtére is szabad léteznie egy folyamatnak, hogy megismerje a Dáfát. Később megtudta: „Ó! A Dáfá nem gyógyít meg egy betegséget sem, de művelőként nem művelhetem magam egy beteg testtel, és nem is fog művelési energia keletkezni.” Mi a teendő? Megérti: „Ó! Akkor nem gondolok többé rá, és a Tanárt sem keresem fel, hogy meggyógyíttassam magam, nem is gondolok többé a gyógyulásra. De tudom, hogy mihelyt művelem magam, a Tanár biztosan meg fogja gyógyítani a betegségemet.” A szívében még mindig így gondolkodik egy picit. Megváltozott tehát alapjától fogva? Nem. A felszínen levő pompás dolog egy csalóka kép. Ha egy ember nem tud megváltozni a lényétől fogva, akkor nem éri el a mércét. A megvilágosultak, a magas lények ezt nagyon világosan láthatják, semmit sem lehet elrejteni előlük. Nem érte el a mércét, nem változott meg alapjától fogva, és végül még mindig egy ilyen ragaszkodása van, csak ez még rejtettebb. De az, aki a műveléséért illetékes, egészen világosan látja ezt. Kit csapott be akkor? Hát csak saját magát. Ezért kell levetni azt a ragaszkodást és valóban elérni egy művelő mércéjét. Ha nem tudja levetni, ez a probléma el fog húzódni, és még mindig ebben a nehézségben lesz. Ez egy komoly probléma. Mindig is léteztek ilyen tanulók.” (Fá-magyarázat a szingapúri Fá-konferencián)
Nem olyan voltam, mint aki ragaszkodik a betegségéhez? Kívülről lemondtam a hírnévről és a gazdagságról, de belülről békét, biztonságot és védelmet kerestem a művelésben. Ragaszkodtam az anyósom tiszteletének kivívásához, a vele való stresszes életből származó személyes haszonhoz, és a tisztelet és szeretet iránti vágyamból fakadó érzelmekhez. Ha ragaszkodtam a hírnévhez, a haszonhoz és az érzelmekhez, hogyan tudtam volna valóban művelni magam?
Most végre megértettem, hogy az, hogy a felszínen eltűröm a dolgokat az önteltség, mert azt hittem, hogy jobb vagy igazságosabb vagyok másoknál, és ezért igazságtalannak éreztem ezt a bánásmódot.
A Mester azt mondja:
„Neki igaza van,
És én tévedek,”
(Hong Yin III, Kinek van igaza, ki téved)
Valóban hiszek a Mester szavaiban? Hogy az emberek itt élnek, bár megérdemelnénk a pusztulást? Utolsó esélyt kaptunk, hogy szenvedéssel törlesszük a karmánkat. És mégis sértve érzem magam, tiszteletet és vigaszt várok el?
Ha az anyósom nem érintette volna meg a szívemet, felébredhettem volna ebből a torz állapotból? Ő valóban nagy jótétemény az életemben. Mivel nem értettem meg a Xinxing művelését, és az előnyökhöz ragaszkodtam, szenvedtem.
Bár kívülről megtanultam a Fát, csak elméletben értettem meg. Amikor nehézségekbe ütköztem, nem akartam tovább művelni magam, és óvtam magam a nehézségektől.
A Mester azt mondta:
„Régebben az embereknek nagy dőjük volt, és xinxingjük már eleve magas volt. Csak kevés szenvedést kellett elviselniük, és már növekedett is a gongjuk. A mai emberek nem ilyenek. Ha el kell viselniük egy kis szenvedést, nem akarnak gyakorolni. Ráadásul így még nehezebb ráébredniük, és ez megnehezíti a művelésüket.” (Zhuán Fálun4. előadás)
Először azt hittem, hogy a „nem akarnak gyakorolni” kifejezés a hétköznapi emberekre vonatkozik. De most már látom, hogy rám is vonatkozik. A szenvedés közepette ragaszkodtam a felszínes jó és rossz fogalmához, és áldozatot játszottam; békére vágytam, de teljesen megfeledkeztem a Mester tanításáról.
Ha valóban hallgattam volna a mester szavaira – hogy műveljem a szívemet, engedjem el a ragaszkodásokat és az érzelmeket, emeljem a xinxingemet –, akkor lenne még lelki fájdalmam? Ha szomorúság ér, nem éppen azért van, mert még mindig ragaszkodom ahhoz, hogy tiszteljenek és szeressenek, és más dolgokhoz ragaszkodom, amelyeket el kellene engednem? Mivel nem kapom meg őket, szenvedek – ez nem a valódi művelés hiányát bizonyítja?
Emberi nézetek és a Dáfá kizsákmányolása
Az alapvető ragaszkodásom keresése során felfedeztem egy mélyen gyökerező nézetet, amely elhitette velem, hogy a Fában művelem magam és a Fát erősítem/igazolom, miközben valójában emberi nézetekhez ragaszkodtam és magamat erősítettem/igazoltam.
Gyerekkorom óta megvolt a saját elképzelésem arról, hogy mit jelent jó embernek lenni: az erényt a pénz fölé helyezni, kedvesnek és együttérzőnek lenni, másokat nem bántani, szelídnek és szerénynek lenni, őszintének és becsületesnek lenni, egyértelműen megkülönböztetni a szeretetet a gyűlölettől, nem hízelegni vagy manipulálni másokat a saját nyereség érdekében, és segíteni azoknak, akik rászorulnak. Hittem, hogy a jó embereknek művelteknek és mások számára értékesnek kell lenniük. Életemet ennek a koncepciónak megfelelően éltem, és személyiségemet is erre alapoztam. Ez adta nekem azt az érzést, hogy jó ember vagyok – és mások is elismertek és értékeltek ezért.
Amikor megismerkedtem a Dáfával, úgy gondoltam, hogy tökéletesen megfelel annak, amit kerestem. A gyakorlók közötti légkör barátságos és harmonikus volt. Milyen szerencsés vagyok, hogy egy erkölcsileg hanyatló világban találtam egy tiszta földet. Több mint tíz év gyakorlás után azt hittem, hogy követem a Mester tanításait. De valójában nem igazán fejlesztettem a xinxingemet a Mester elvárásainak megfelelően. Ehelyett továbbra is a saját „jó ember” mércém szerint cselekedtem.
Igyekeztem a három dolgot végezni, de a cselekedeteimben is a saját nézeteim által meghatározott normák szerint jártam el. A pénz, a személyes haszon vagy a harc iránti vágyat nem volt nehéz feladnom, mert ez a „biztonsági zónámon” belül volt, és összhangban állt az értékeimmel. A többi ragaszkodás – hiúság, irigység, hírnév, dicsőség, kényelem – még mindig megvan. Csak a probléma nem látszik, elrejtőzik egy szelíd karakter engedékenysége mögött.
A valódi probléma az, hogy nem voltam igazán elszánt arra, hogy megszabaduljak ezektől a ragaszkodásoktól, mert azok nem álltak közvetlenül ellentétben azzal, hogy mit tartok „jó embernek”, vagy mert ronthatják a mások szemében kialakult hírnevemet. Gyakorlóként viseltem a kabátot, de legbelül nem igazán volt célom, hogy visszatérjek a valódi önmagamhoz azáltal, hogy művelem a jellememet, megszabadulok a ragaszkodásaimtól és eltávolítom a vágyaimat. Még mindig egy egyszerű és kényelmes életre vágytam.
A „jó ember” képe a művelésemben nem különbözött attól, amit a Mester hamis Buddhának vagy hamis Bodhiszattvának nevez. Amíg még elismerésre vágyom, minden, amit a művelésemben teszek – még mások segítése is – feltételekhez kötött és nem önzetlen. Még mindig arra irányul, hogy előnyöket szerezzek magamnak. Ahelyett, hogy minden helyzetet és gondolatot átgondoltam volna, hogy meglássam, milyen ragaszkodások vannak még bennem, csak akkor néztem magamba, amikor nehézségekkel találkoztam, amikor kényelmetlenül éreztem magam, vagy amikor a személyes érdekeim forogtak kockán.
Nem szabadultam meg aktívan az olyan ragaszkodásoktól, mint a hiúság, a harag, az irigység, mások lenézése, a versengés és a dicsekvés vágya. Egyszerűen elnyomtam őket, korlátozva a „jó ember”-ről alkotott elképzelésemmel és a szelíd személyiségemmel, hogy megvédjem a magamnak felépített imázst, az „erényes és kedves hírnevemet”, amelyet a társadalomban képviseltem. Korábban azt hittem, hogy ez az imázs az igazi énem. Még büszke is voltam rá. Csak most értettem meg, hogy ez csak egy imázs volt, egyfajta személyes haszon, amelyet kétségbeesetten védtem, hogy jól élhessek ebben a világban, hogy jól, értékesnek, elismertnek, sikeresnek és tiszteletben állónak érezhessem magam.
Ez a „jó élet” elképzelése életcél lett. Az iskolában ez azt jelentette, hogy a legjobb osztályokban legyek, jó jegyeket szerezzek és elnyerjem a tanárok dicséretét. A munkahelyen ez azt jelentette, hogy egy nagyvállalatnál dolgozzak, vezető legyek és az elithez tartozzak, akiben a vezetők megbíznak. Ez a koncepció szisztematikusan irányított a művelésben. Szorgalmasan végeztem a három dolgot, és lelkesen vettem részt a projektekben, hogy úgy érezzem, jól haladok, elismernek a gyakorlótársaim és elismer a Mester.
A Mester arra tanít minket, hogy a rossz, önző elemeket önzetlenséggé alakítsuk át, és engedjük el az egót. De nem értettem, mit jelent igazán a xinxing művelése és a gyökerétől való átalakulás. Csak felületesen műveltem magam – a Fá elveivel díszítettem a ragyogó hamis képemet, de belül még mindig piszkos, önző gondolatokat rejtettem. Nem használtam-e ki a Dáfát, és nem csaptam-e be a Mestert és magamat?
Az „jó embernek lenni” és a „jól élni ebben a világban” elképzelések még sokáig azután is hatással voltak az életemre, hogy megismerkedtem a Dáfával. Irányították a lényemet, és megakadályoztak abban, hogy valóban megkapjam a Fát, azzal az illúzióval, hogy jól állok a társadalomban, miközben elveszett maradtam ebben a világban.
Ám a Mester azt mondja:
„Az embernek vissza kell térnie az eredetéhez, az igaz valójához; ez az igazi célja az emberi létnek.” (Zhuán Fálun1. előadás)
Korábban azt gondoltam, hogy teljes szívemből fogok gyakorolni, és hogy a gyakorlás a legfontosabb dolog ebben az életben. De valójában nem értettem, mi is az igazi gyakorlás. Ezért soha nem tapasztaltam meg az igazi gyakorlás örömét, vagyis azt, hogy a nehézségeket örömként éljem meg. Az életre való megvilágosodásból fakadó öröm teljesen más, mint az az öröm, amit akkor éreztem, amikor megismerkedtem a Dáfával – az egy önző öröm volt, egyfajta megkönnyebbülés, mert boldognak és védettnek éreztem magam. De ez még mindig az egóban gyökerezett.
A jelenlegi megvilágosodásomból fakadóan most már megértem az alapvető változást: az igazi művelés azt jelenti, hogy elhisszük, nem azért vagyunk itt, hogy jó életet éljünk. Mi olyan lények vagyunk, akik azért estek le erre a szintre, mert már nem voltunk méltók arra, hogy magasabb szinteken maradjunk – lények, akiket meg kellett volna semmisíteni. Ez az élet egy lehetőség a karma eltávolítására és a szenvedésen keresztül történő vezeklésre. Azt jelenti, hogy folyamatosan megszabadulunk a ragaszkodásoktól és a vágyaktól, hogy emeljük a lényünket anélkül, hogy személyes előnyöket keresnénk – még a művelésen belül sem.
Ez azt jelenti, hogy teljes szívünkből műveljük a xinxinget, hogy egoista természetünk mélyéről egy új életformává alakuljunk át, amely önzetlen, önfeláldozó és egoizmusmentes, összhangban a Dáfával. Csak így tudunk valóban visszatérni az eredeti, valódi önmagunkhoz. Bár még mindig küzdök azzal, hogy elengedjem ezt az alapvető ragaszkodást az egóhoz, végtelenül boldog és hálás vagyok, hogy ebben az utolsó pillanatban még megérthetem:
„Ha az ember reggel hallja a Daót, este meghalhat." (Esszenciális dolgok további előrelépésekhez I, Felolvadás a Fában)
A legmélyebb hálával köszönöm a Mesternek a határtalan együttérzését és a megváltást!
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: Über das Loslassen des grundlegenden Eigensinns
* * *
tovább ...