(de.minghui.org) Tisztelt Mester, üdvözlöm Önt! Üdvözlet nektek, gyakorlótársak!
Szeretnék beszámolni arról, hogyan sikerült idén jól boldogulnom a munkával és a tanulással. A legtöbb gyakorlóhoz hasonlóan én is azt tapasztaltam, hogyha csinálom a három dolgot (Fá-tanulás, őszinte gondolatok küldése és az igaz tények tisztázása), akkor nem csak minden simán megy, de feleannyi erőfeszítéssel többet érek el.
A tanulás és a művelés kiegyensúlyozása
Tavaly ősszel új tudományos útra léptem. Elég sok tennivalóm volt. Ezért néhány diák úgy döntött, hogy feladja a tanulmányait. A kihívások ellenére megpróbáltam mindent beleadni, hogy időt nyerjek a Fálun Dáfá projektekben való részvételre. Például én szombatonként gyűjtöttem aláírásokat a petíciókhoz. „Ha nem gyűjtenék aláírásokat ebben az órában, – kérdeztem magamtól – vajon csinálnék valamit otthon?” A válaszom erre a kérdésre „nem” volt, mivel szívesen fecséreltem el egy kicsit az időt.
Amikor megérkezem a helyszínre, először őszinte gondolatokat küldök. Aztán udvariasan odamegyek a járókelőkhöz, ahogy a többi gyakorló is. Elnézést kérek, hogy megállítom őket, és elmagyarázom, hogy mit csinálunk itt, mi a petíció célja és így tovább. Ha látom, hogy emberek ülnek a közelben, odamegyek hozzájuk. A legtöbb ember nagyon barátságos. Udvariasan meghallgatják és aláírják a petíciót.
Amikor felhozom, hogy a KKP (Kínai Kommunista Párt) eltussolta a járványt, vagy mesélek nekik valamit Hongkongról, a KKP kényszermunkatáborairól és az illegálisan fogva tartott Fálun Dáfá-gyakorlóktól való szervrablásáról, érdeklődőnek tűnnek, és aláírják a petíciót. Néhányan tudnak a KKP bűneiről, de a legtöbben nem.
Eleinte keveset mondtam, amikor az emberek nem írták alá. Egyszerűen megköszöntem nekik, és elmentem. De miután hosszasan beszélgettem egy emberrel, végül aláírta. Rájöttem, hogy nem szabadna megingatniuk a kezdeti reakcióknak. Rájöttem, hogy még mindig féltem és harci szellemmel rendelkeztem.
Ahogy megint a standunkhoz mentem, arra intettem magam, hogy őszinte gondolatokat őrizzek meg és olvadjak össze a Fával. Ha jó állapotban vagyok, és a Mester segít, akkor négy oldalnyi aláírást tudok összegyűjteni. Bár tudom, hogy ez nem a képességeimnek köszönhető, mégis figyelmeztetnem kell magam, hogy ne legyek túlbuzgó. Ha valaki aláírja a petíciót, nem szabad önelégültnek lennem. Ehelyett inkább arra kellene összpontosítanom a figyelmemet, hogy könyörületes legyek, és alaposan tisztázzam a valódi háttér okokat.
A tanulmányaim és a Dáfá-tevékenységeim mellett még mindennapi dolgokat kell elintéznem. Néha úgy érzem, hogy ezen a téren csak a minimumot tudom elérni. Amikor határidőt beszéltem meg egy diáktársnőmmel egy különleges esemény megszervezésére, megkérdezte, hogy mikor lenne időm. Azt mondtam neki, hogy túl elfoglalt vagyok a héten, mert a következő héten két vizsgám lesz, és még egy az azt követő héten. Lassan megértettem, hogy több hónapig nem lenne időm – hogy őszinte legyek, egyáltalán nem volt időm.
A diáktársnőm segített alaposan megvizsgálni az idővel kapcsolatos nézeteimet. Meglepett, amikor azt mondta: „Igaz. De mindig van valami tennivalónk.” Ő nagyon tehetséges, és már befejezte a jogi tanulmányait. Ez meglepett engem. Egyáltalán nem érezte magát túlterheltnek, pedig egyszerre sok mindenért volt felelős. Én hozzászoktam, hogy egyszerre csak egy dologra koncentráljak.
Nem is akartam más projektekre gondolni. De úgy tűnt, hogy a multitasking, amit most megkövetelnek tőlünk, egyáltalán nem zavarta őt. Ha folyamatosan halogatjuk a tennivalókat, mert „túl elfoglaltak” vagyunk, akkor sohasem fogjuk elvégezni őket.
Az én értelmezésem szerint az normális, ha az embernek sűrű a napirendje. Egy idő után megszokjuk, és kevésbé zavar minket. Egyszerűen fogalmazva, a „mindig elfoglaltnak lenni” az új normális állapot. Nincs ráadásul több időnk, hogy több projektet valósítsunk meg, ha elérjük ezt az állapotot?
Miután egy egész napot végigdolgoztunk, egy másik gyakorlónő és én szünetet tartottunk. Beszélgetés közben azt mondta: „Szünetet tartunk a sok munkában.” Talán ez volt a megoldás: az egyes határidők közötti időközökben intézzük el a dolgokat. Ezt követően más munkára térhetünk át. Az új tevékenységre való áttérés szünetnek is tekinthető.
Hogyan vált hasznomra a csoportos Fá-tanulás?
A helyi Tian Guo Marching Band-ben játszom. 2020 januárjában a zenekar találkozót szervezett a reggeli Fá-tanuláshoz. Reggel 5-kor elolvasunk egy leckét a Zhuán Fálunból, majd egy órán át végezzük a gyakorlatokat. Eleinte többnyire csak fiatal gyakorlók jöttek erre a találkozóra. Később több mint egy tucat fiatal csatlakozott hozzánk. Amikor a gyakorlók nem tudtak felkelni, a többiek felhívták őket. Mindenki tanult egymástól, és összehasonlította a saját viselkedését a többiekével, hogy megfelel-e a Fának. Így nagyon jó művelési környezetben voltunk. Ez rendkívül sokat segített nekem. Megpróbáltam kívülről megtanulni a Fát reggelente, de nem tudtam fenntartani ezt az állapotot. Aztán amikor a koordinátor azt javasolta, hogy tanuljuk együtt a Fát, boldogan beleegyeztem.
A gyakorlók olyan sok erőfeszítést tettek ennek a környezetnek a megteremtéséért. Például, hogy mindenki számára megkönnyítsék a dolgot, a gyakorlók az interneten játsszák le az őszinte gondolatok küldéséhez a zenét, és a Fá-tanulás után a gyakorlózenét futtatják. Egy idősebb gyakorló átvette a felelősséget, hogy felhívja a fiatal gyakorlókat, hogy fel tudjanak kelni és csatlakozni.
Nagyon hálás vagyok, hogy a többi gyakorló ennyi erőfeszítést tesz, mivel a nyári hónapokban több hónapig nem vettem részt a reggeli csoportos Fá-tanuláson. Amikor ősszel újra elkezdődtek a tanulmányaim, azt hittem, hogy nem tudnék többé részt venni a reggeli csoportos Fá-tanuláson. Több napon át a gyakorlók felhívtak reggelente. Először szégyelltem magam és türelmetlen voltam. Azt gondoltam: „Egyáltalán nem kértem azt, hogy reggelente ilyen korán felhívjanak!” Ugyanakkor tudtam, hogy a művelési állapotom nem olyan jó, mint korábban – nem tudtam biztosítani, hogy minden nap elolvassak egy leckét a Zhuán Fálunból, nem is beszélve a gyakorlatok végzéséről.
Ebben az állapotban nem vettem észre, hogy kényelmet akartam magamnak, és az volt a vágyam, hogy tovább maradjak az ágyban. A könyörületes Mester azonban nem adott fel engem, és esélyt adott arra, hogy újra felálljak. Amikor aztán a többi gyakorló felhívott, végre sikerült felkelnem. Először kényelmetlenül éreztem magam, de utána olyan volt, mintha a szívem és a testem megtisztult volna!
A zavaró anyag, ami fáradttá tett, eltűnt. Ezután a nap után visszatértem a csoporthoz a reggeli Fá-tanulásra. Ez az idősebb gyakorlónő már régóta az RTC igazság-tisztázó platformján van. Annyira hálás vagyok, hogy nem adott fel engem!
Más fiatal gyakorlók bátorítása
Egy nap egy másik gyakorlónővel arról beszélgettünk, hogyan tudnánk más fiatal gyakorlókat arra bátorítani, hogy menjenek ki és terjesszék az igaz információkat. Amikor azt tanácsolta, hogy hívjam fel a fiatalokat, nagyon visszafogottan reagáltam. Valójában attól féltem, hogy szégyenbe kerülök, vagy, hogy másoknak az lenne a benyomása, hogy egy idegesítő alak vagyok. Nem akartam, hogy elutasítsanak, és féltem, hogy negatívan reagálhatnának, ámbár jó szándékom volt.
A gyakorlónő ezután azt mondta: „Néhányan csak azután vettek részt a reggeli Fá-tanulásunkon, hogy többször is felhívtam őket. Téged könnyű felébreszteni.” Tudtam, hogy csak azért tanulom a Fát olyan szorgalmasan reggelente, mert más gyakorlók már többször segítettek nekem. Nagyon hálás voltam nekik. Tehát nem kellene erőfeszítéseket tennem, hogy segítsek másoknak?
Végül megértettem, hogy ez mennyire fontos, és elkezdtem felvenni a kapcsolatot azokkal a fiatal gyakorlókkal, akikkel korábban egyszer már együtt tanultam a Fát. Ebben a folyamatban apránként levetkőztem a jó hírnévhez való ragaszkodásomat és azt a hajlamomat, hogy túl fontosnak tartsam magam. Megtanultam az alázatot, és többet gondoltam másokra. Nem panaszkodtam, és abbahagytam a leereszkedő viselkedést. Meglepett, hogy néhány gyakorló egyáltalán nem bosszankodott, hanem megköszönte, hogy felhívtam. Még sohasem tapasztaltam ilyesmit.
Úgy gondoltam, hogy ezek a fiatal gyakorlók, akik hosszú ideig távol maradtak, nagyobb valószínűséggel lépnének elő, ha egy rendezvényen találkoznának más gyakorlókkal. Ezért azt javasoltam, hogy szervezzünk grillpartit egy parkban.
De aztán rájöttem, hogy emberi érzésekkel akartam rávenni a gyakorlókat, hogy igazolják a Fát. Nem tűnt helyesnek, de nem tudtam jobbat kitalálni. Amikor a koordinátor azt javasolta, hogy mondjuk le a pikniket, és helyette gyűjtsük össze az embereket, hogy igazolják a Fát és tisztázzák a Dáfával kapcsolatos igaz körülményeket, aggódtam, hogy a fiatal gyakorlók hogyan fogadják majd ezt. Amikor azonban ezt a javaslatot tettem, szinte mindenki egyetértett. Úgy gondolták, hogy ez megfelelőbb és észszerűbb. Nagyon bátorítottak az őszinte gondolataik. Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen jó környezetben művelődhetek!
Ezen a napon több mint tizenkét fiatal gyakorló először végezte együtt a gyakorlatokat a helyi információs standnál. Aláírásokat gyűjtöttünk és tisztáztuk az igaz körülményeket. Néhányan közülük még tinédzserek voltak, mások a harmincas éveik elején jártak. Néhányan közülük először gyűjtöttek aláírásokat, és sok akadályt küzdöttek le, ahogy elhagyták a komfortzónájukat. Az egyik kis gyakorlólány fogott egy aláírásgyűjtő mappát, és teljesen egyedül ment a járókelőkhöz. Tiszta szívből cselekedett, ami sok embert megérintett, így engem is. Ez arra emlékeztetett, hogy több erőfeszítést kell tennem, hogy valóban műveljem magam.
Az idősebb gyakorlók a háttérben segítettek. Így ételeket készítettek, amelyeket a tevékenység után fogyasztottunk el. Ezzel bátorítani akartak minket, hogy még jobban csináljuk, és valóban összefogjunk. A koordinátor azt mondta, hogy az energiamező nagyon erős volt, amikor ezek a fiatal gyakorlók együtt végezték a gyakorlatokat. A járókelők szemei mind ránk szegeződtek. Sokan megálltak, fényképeket készítettek és aláírták a petíciót. Miután a fiatal gyakorlók elmentek, néhány nem-gyakorló elkezdte utánozni a gyakorlatmozdulatokat. Ez nagyon lenyűgöző volt. Mivel mindenki olyan önzetlenül és együttérzően járult hozzá, és a Mester mindent olyan csodálatosan elrendezett, megkaptam ezt a felbecsülhetetlen lehetőséget, hogy megemelkedjem!
Magány
Nemrégiben magányosnak éreztem magam ebben az új városban, és megpróbáltam úgy kezelni ezt az érzést, mint egy hétköznapi ember. A Mester segítségével és a gyakorlókkal folytatott beszélgetések során felismertem, hogy egy művelési problémát nem tudok megoldani a hétköznapi emberek módszereivel.
A Mester azt mondja:
„Egy élőlényként – miért nem létezik most többé az elragadtatottság, amivel kezdetben rendelkeztél, mikor megkaptad a Dáfá-t, és a büszkeség arra, hogy megkaptad a Dáfá-t valamint az érzés, hogy te megkaptad azt, amit mások nem kaphatnak meg? Nincs többé szorgalmas előrehaladás, nem igaz?” (Fá-magyarázat a nemzetközi Fá-konferencián New Yorkban, 2004, 2004.11.21.)
Miért nem voltam már szorgalmas? Hol volt az az öröm, amit akkor éreztem, amikor először kezdtem el gyakorolni? A művelésem kezdetén tényleg bármilyen vizsgán át tudtam menni. Nagyon szorgalmasan adtam fel a ragaszkodásokat, és őszinte gondolatokkal küzdöttem le a nehézségeket. Rögtön utána úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, és tudtam, hogy megemelkedtem a művelésben. Fokozatosan elkezdtem félni a szenvedéstől. Olyan kényelmesen és kellemesen akartam élni, mint a hétköznapi emberek – de hogyan lehetne ez egy gyakorló állapota?
Amikor ez világossá vált számomra, nagyon szégyelltem magam. Bár az idősebb gyakorlók gyakran bátorítottak azzal, hogy azt mondták, hogy a művelési állapotom jó (úgy éreztem, azért mondták ezt, mert még nem gyakoroltam régóta), mégis úgy éreztem, hogy még nagyon hosszú út áll előttem.
Fiatal koromban felvettem egy szokást. Amikor megdicsértek valamiért, nem akartam több erőfeszítést tenni. Úgy tűnt, hogy nem akarok több erőfeszítést tenni, amikor mások elégedettek voltak azzal, amit tettem. Úgy éreztem, hogy ugyanúgy dicsérnének meg, ha keményebben dolgoznék, de kétszer annyi erőfeszítést kellene tennem. Bár tudtam, hogy ez helytelen, hozzászoktam a minimális teljesítményhez. Tudtam, hogy a művelésnél nincsenek felső határok, de azt is éreztem, hogy a szükséges áldozatok száma határtalan.
Féltem a szenvedéstől. Innen eredően csak a jelenlegi szintemen akartam maradni. Amikor elkezdtem gyakorolni, sürgősséget éreztem. Úgy gondoltam, hogyha most nem zárkózok fel, akkor a jövőben már nem lesz rá időm. Féltem, hogy lemaradok, ezért nagyon szorgalmas voltam.
Amikor azonban olyan gyakorlótársakat láttam, akik nem feleltek meg a Fá követelményeinek, meglepődtem – de magammal szemben is csökkentettem a követelményeket. Fokozatosan már nem éreztem ezt a sürgősséget, és egyre távolabb kerültem az eredeti állapotomtól.
Amikor egy gyakorlótársammal „A gyakorlatmozdulatok kijavítása és a Dáfá-könyvek tisztelése” című Minghui-cikkről beszélgettem, összezavarodtam, és megkérdeztem: Nem említette a Mester, hogy a gyakorlatmozdulatainknak nem „kell olyanoknak lenniük, mintha egy formából öntötték volna”? (Fá tanítás a 2016-os New York-i Fá konferencián, 2016.5.15.)
A gyakorlótárs azt válaszolta, hogy ez a Mester könyörületessége, de a Mester azt is mondta:
„… ehhez idő kell. Azt hallod tőlem, hogy ehhez idő kell, erre ezt mondod talán: „A Tanár azt mondta, hogy ehhez idő kell, akkor hagyok időt.” Ez így nem megengedett! Szigorú elvárásokat kell magaddal szemben felállítanod, de megengedjük, hogy fokozatosan emelkedj.” (Zhuán Fálun - 4. előadás - A veszteség és a nyereség)
Hirtelen megértettem, hogy a Mester arra használja a gyakorló száját, hogy felébresszen, és hogy nem szabad lazítanom. Mivel a Dáfában való művelésnél nincsenek felső határok, nem kellene kiragadnom a Mester Fáját a szövegkörnyezetből, és azt gondolnom, hogy teljesítettem a követelményeket, ha minimális erőfeszítést tettem, és felhagyhatok azzal, hogy szorgalmasan haladjak előre. Gyakran eszembe jut valami, amit a Mester mondott:
„Erre én mondtam neki, hogy emelkedjen még magasabbra.” (Zhuán Fálun - 2. előadás - Túllépni az öt elemen és a három birodalmon)
Fiatal gyakorlóként arra kell törekednem, hogy magasabbra jussak. Most, hogy észrevettem az önelégültségemet, a kényelem iránti vágyamat és azt a vágyamat, hogy mások dicsérjenek, szeretném kihasználni ezt az alkalmat, hogy felfedjem ezeket a ragaszkodásokat.
A Mester azt mondja:
„Miért érzed magad magányosnak? Ha te az élőlényeket mented meg és csinálod a dolgokat, amiket Dáfá-tanítványok kell csináljanak, semmi esetre sem fog ez az érzésed lenni. Hogyan lehetne az embernek egy ilyen érzése a Fá-tanulás és a szorgalmas előrehaladás közben? Ha alábbhagyott, csupán akkor van ideje és kedve az embernek, hogy érezze a hétköznapi embereknek ezeket az érzéseit. Nem úgy van?” (Fá-magyarázat a nemzetközi Fá-konferencián New Yorkban, 2004, 2004.11.21.)
Ez így van. Megvan a kívánságom, hogy azt tegyem, amit egy Dáfá-tanítványnak tennie kell. Én nem akarok arra törekedni és nem azt akarom élvezni, amire a hétköznapi emberek vágynak. Gyerekként gyakran féltem attól, hogy elveszek a tömegben, amikor anyámmal voltam kint. Azt mondtam neki: „Mama, nagyon erősen fogd a kezem.”
Most azt mondom: „Mester, kérlek, fogd a kezem nagyon erősen! Haza szeretnék térni veled!”
Köszönöm, Mester! Köszönöm, kedves gyakorlótársak.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Angol változat: A Young Practitioner’s Journey of Eliminating Attachment to Comfort and Striving to Improve
* * *
tovább ...