A Dáfába vetett szilárd hittel csodák történhetnek – II. rész

(de.minghui.org)

I. rész

Az elmúlt több mint 20 évben egyre újra kihagytam egy könnyű élet lehetőségeit, és csak jó ember akartam lenni.

Amikor megkaptam a nagy szerencsét, hogy Fálun Dáfá-gyakorlóvá válhattam, feladtam a kellemes és kényelmes élethez való ragaszkodásomat. Ez sok lehetőséget adott arra, hogy megmentsem az embereket és igazoljam a Fát.

Mióta elkezdtem gyakorolni a Fálun Dáfát, az életemet a Mester kezébe helyeztem. Számomra a művelés szentséges, és mélyen hálás vagyok azokért a csodákért és áldásokért, amelyeket átélhettem.

5. Egy menedzsert felfüggesztenek, és önkritikus nyilatkozatot kell írnia

Miután több mint 70 napig fogva tartottak, a helyi biztonsági hivatal vezetője arra kért, hogy írjak egy nyilatkozatot, hogy nem megyek Pekingbe. Mivel visszautasítottam, kényszermunkatáborba küldtek. Amikor megvizsgáltak, kiderült, hogy a fizikai állapotom nem elég jó. Sajnos, akkoriban nem ismertem fel, hogy őszinte gondolatokkal kell ellenállnom az üldözésnek. A rendőrség a kapcsolatai révén meggyőzte a munkatábort, hogy vegyenek fel engem.

Amikor odaértem, az első dolog, amit követeltek tőlem, az volt, hogy végezzek el egy katonai kiképzést, amit én visszautasítottam. A fegyelmi bizottság titkárnője behívott engem és néhány másik gyakorlónőt az irodájába. Megparancsolta, hogy vegyünk részt a katonai kiképzésen. Egyikünk sem válaszolt. Egy idő után a fáradtságtól lehajtottuk a fejünket.

„Hallgassatok ide – mondta végül –, csak azért, mert nem nézek ki jól, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám néznetek.”

„Jól néz ki” – mosolyogtam. „De elszomorít bennünket, hogy itt tartanak, csak azért, mert jó polgárok akarunk lenni. Azonkívül a Mesterünket tömegesen rágalmazták. Ezért nem érdekel minket egy katonai kiképzés. Mi nem is vagyunk katonák. Kérem, értsen meg minket.”

Elmagyaráztam neki, hogy bár párttitkár, nem tartozik semmivel a Kínai Kommunista Pártnak (KKP). Az előző életeiből származó erénye miatt lenne rangja és tekintélye. „A régi időkben, például a Tang-dinasztia, a Song-dinasztia vagy a Qing-dinasztia idején egy KKP sem létezett Kínában. Ennek ellenére léteztek hivatalnokok és gazdag emberek, nem igaz?” – folytattam. „Egy nyitott gondolkodású ember képes meghallgatni a különböző véleményeket, és különbséget tenni helyes és helytelen között. Ha jó embereknek segít, akkor további erényt gyűjt a jövőre nézve, igaz?”

A párttitkárnő látta, hogy jó emberek voltunk. „Rendben”, mondta végül. „Ha bármi más eszetekbe jutna, írhattok nekem.”

A munkatáborban szembeszálltam az őrök parancsaival, és továbbra is azt tettem, amit tiltottak: végeztem a gyakorlatokat és szavaltam a Fálun Dáfá tanítását.

Egy nap mi, gyakorlók együtt szavaltuk a Mester verseit. Ezért a kábítószerfüggő rabnők rongyokat és zoknikat tömtek mindenki szájába, kivéve engem, hogy megakadályozzanak bennünket ebben. De végigszavaltuk a verseket. Wei, egy rabnő, akinek megparancsolták, hogy felügyeljen engem, később panaszkodott. Mivel este mi a gyakorlatokat végeztük, és napközben a tanításokat recitáltuk, állandóan fáradt volt, és nem tudott jól aludni. „Rendben – válaszoltam kedvesen –, most kipihenheted magad egy kicsit.” Wei erre fel, szidni kezdett, és egyre újra belém rúgott, amíg a földre estem. Más rabnők is odajöttek és rángattak, de én nem álltam fel. Gyakorlónők is jöttek, hogy felsegítsenek, de én nem voltam hajlandó felállni. Nem volt normális a földön aludni, de úgy éreztem, hogy ez szükséges ahhoz, hogy ellenálljak az üldözésnek.

Még akkor sem engedtem, amikor egy tisztviselő lépett be a cellába. Amikor más gyakorlónők látták ezt, arról beszéltek, hogy éhségsztrájkba kezdenek, hogy tiltakozzanak Wei ütlegelései ellen. Miután a munkatábor vezető menedzsere hallott erről, a fegyelmi bizottság titkárnője eljött, és érdeklődött a történtekről.

„Befejeztük a Fá-tanítás recitálását, és Wei iránti aggodalmamból megkérdeztem, hogy szüksége van-e szünetre. Azt válaszolta, hogy rossz kedve van, és meg akar verni valakit” – válaszoltam nyugodtan. „Úgy gondolom, hogy a munkatáborban nem megengedett a lelki terror, és hogy molesztáljanak. Ezt csak szeretném leszögezni.”

A párttitkárnő jegyzőkönyvet vett fel az esetről. Mivel ez a munkatábor fegyelmével, valamint egy éhségsztrájkkal és valószínűleg több mint tíz ember életével függött össze, a részlegvezetőt bűnösnek találták. A párttitkárnő megtudta tőlem a tényeket a Fálun Dáfáról, ezért úgy döntött, hogy Wei először is írásban kérjen bocsánatot tőlem és minden gyakorlótól. Másodszor, a részlegvezetőt fel kell függeszteni, és önkritikus nyilatkozat írására kell kötelezni. Harmadszor, az összes foglyot azokból a cellákból, ahol Fálun Dáfá-gyakorlókat tartottak fogva, át kell helyezni egy másik helyre, kivéve egy foglyot, akit takarításra utasítottak. Negyedszer, a rabok képviselőit a részlegben egy Fálun Dáfá-gyakorlónak kellett kiválasztania.

6. A 610-es iroda vezetője megtudja a valódi körülményeket, és felajánl nekem egy tekintélyes, magas beosztású állást

Amikor 2004-ben a tartományi fővárosban dolgoztam, egy nap arra gondoltam, hogy elmagyarázom a Belső Biztonsági Hivatal tisztviselőinek a valódi körülményeket. Az évek során sok gyakorlót tartóztattak le. Odamentem, és átadtam egy tisztviselőnek néhány általam készített anyagot. Kétszer is átolvasta őket.

„Talán továbbadhatná ezeket az információkat más tisztviselőknek.” – javasoltam. „Természetesen” – válaszolta – „mindannyian tanulmányozni fogjuk.”

Az egyik rendőr teát hozott nekem; egy másik azt mondta, hogy nagy tiszteletet érez a gyakorlók iránt a kitartásuk miatt az elnyomás közben. A vezető azonban nem volt meggyőzve. „Az igaz, hogy a rendőrségi pozíciója jólétet hoz magának” – fordultam felé őszintén. „De vannak dolgok az életben, amelyek sokkal fontosabbak, mint például az egészsége és a biztonsága, valamint a családja jövője.”

Elmondtam neki, hogy sok más gyakorlóhoz hasonlóan engem is bebörtönöztek és üldöztek a hitem miatt, de mi nem fogunk emiatt gyűlöletet érezni a rendőrök iránt. Ehelyett inkább törődnénk velük, és remélnénk, hogy jót fognak tenni a pozíciójukban – a saját jövőjük érdekében. Szavaim mélyen megérintették őt.

„Mi lenne, ha erről a magasabb tisztviselőkkel beszélne?” – javasolta. „Az ő oldalukról jön a nyomás az üldözés végrehajtására.” Azt válaszoltam, hogy ez nem probléma.

Ezután felhívta a 610-es iroda igazgatóját, aki egyben a Politikai és Jogi Bizottság párttitkára is volt, és közölte vele, hogy átjövök.

„Nagyon köszönöm, hogy időt szakít rám, hogy találkozzon velem” – kezdtem a beszélgetést, amikor megérkeztem a 610-es irodába. „Gyakran hallottuk, hogy a tisztviselők és a hétköznapi polgárok közötti eszmecsere segít áthidalni a szakadékot.” Az igazgató mosolygott, és egy csésze teát nyújtott át nekem. Elmagyaráztam neki, hogy a Fálun Dáfánál a buddha-természetet művelik az Őszinteség, Együttérzés és Türelem elvei szerint. Valójában a Fálun Dáfá olyan mély és értékes, hogy talán évek százai vagy ezrei után sem találkoznánk valami ilyen jóval. Ezenfelül, akár jót, akár rosszat tett valaki, a jövőben valamikor mindenki megtapasztalja tetteinek eredményét és következményeit.

Az igazgató azt válaszolta, hogy nem akar csak egyoldalú véleményt meghallgatni. Megjegyeztem, hogy nemcsak én vagyok ezen a véleményen, hanem ez az ókori Kínából származó isteni kultúra része.

„Nem hiszek az isteni dolgokban” – jegyezte meg habozva, miközben a többiekre pillantott, akik jelen voltak az irodában. Azt válaszoltam, hogy tiszteletben tartom a személyes nézeteit. Mindazonáltal egy dologra akarnék rámutatni. „Emlékszik arra, amikor Teng Hsziao-ping meghalt, és a hírekben megemlítették, hogy a lánya papírpénzt égetett el érte?” – kérdeztem tőle.

Mosolyogva válaszolta, hogy ez a gyász kifejezése. Azt válaszoltam, hogy a fekete karszalag és koszorú viselése elegendő a gyászhoz. A papír elégetése túlmutat ezen. „Tudja, ez a kínai hagyomány része” – folytattam. „Az emberek halála után papírpénzt égetnek el, hogy küldjenek valamit az elhunytnak az alvilágba.”

Az igazgató széles mosollyal bólintott.

Emlékeztettem, hogy Kínában a legfelsőbb hatalom az Alkotmányból ered. Hivatkoztam a kínai Alkotmány 36. cikkére, amely kimondja, hogy az állampolgárok között a hit szabadsága érvényesül, és senkit sem szabad emiatt hátrányos megkülönböztetésben részesíteni. Azonkívül ez lehetővé teszi minden állampolgárnak, hogy bármely kormányzati szerv felülvizsgálhassa az Alkotmány végrehajtását. És akkor mi lenne, ha valaki megsértené az Alkotmányt? Engem már megkárosítottak és munkatáborba küldtek. Hogyan lehetne ezt megoldani? Azonkívül az Alkotmány 41. cikke rámutat, hogy minden kormánytisztviselőnek, aki kárt okoz az embereknek, kártérítést kell fizetnie. Hogyan lehetne ezt megvalósítani?

Az igazgató megdöbbent. Felvette a telefont, és felhívta az önkormányzat egyik alá rendelt párttitkárát, mondván: „Kérem, rendezzen el egy személynek egy állást! Ő most az irodámban van.” A párttitkár azt válaszolta, hogy minden állás be van töltve. Az igazgató rendíthetetlen maradt, és azt válaszolta, hogy ez parancs. Aztán hozzám fordult, és azt mondta: „Ezek a tisztviselők alám tartoznak. A városi önkormányzatnál találnak majd állást. Ez része a kártérítésünknek.”

Néhány nappal később egy polgári ügyekért felelős irodában kezdtem meg a munkámat igazgatóhelyettesként. Ez az iroda két emberből állt: az igazgatóból és belőlem. Általában ezeket a tisztségeket két párttitkár tölti be. Őket 24 közösségből választották meg. Az, hogy engem, egy Fálun Dáfá-gyakorlót, akinek nem volt tapasztalata kormányzati tisztviselőként, és nem volt hajlandó megtagadni a hitét, most közvetlenül kineveztek erre a pozícióra, mindenkit meglepett. Sok fiatal, jól képzett, rátermett köztisztviselő vágyott ilyen pozícióra, de nem kaphatta meg. Nem volt főiskolai végzettségem, és már elmúltam negyvenéves, de a Politikai és Jogi Bizottság párttitkára biztosított nekem egy kormányzati autót a munkába járáshoz.

Az irodában észrevettem, hogy a hozzám beosztott összes alkalmazott bizonyos kapcsolatokkal rendelkezik. Egyikük például egy igazgató felesége volt, egy másik pedig egy párttitkár unokahúga. A pozícióm megkövetelte, hogy gyakran vacsorázzak magas rangú tisztviselőkkel.

„Mindannyian üdvözöljük Önt!” – nyilatkozta egy városi tisztviselő. „Tudja, én Önre szavaztam, amikor a pozíció betöltéséről beszéltek.”

„Köszönöm szépen” – válaszoltam mosolyogva, és elmagyaráztam: „Teával koccintok, mivel Fálun Dáfá-gyakorló vagyok. Kérem, gondoljon arra, hogy a Fálun Dáfá jó. Akkor áldott lesz.”

A könnyű munkaterhelés miatt gyakran bicikliztem körbe, hogy elmagyarázzam az embereknek a Fálun Dáfával kapcsolatos igaz körülményeket. Amikor egy párttitkárral beszéltem erről, elismerte, hogy a KKP sok rossz dolgot követett el, és hogy a hit szabadságát meg kell védeni.

Később kezdtem lankadni a művelésben, és hiányoztak az őszinte gondolataim. Ez oda vezetett, hogy egy rendőr, akinek a keresztneve Tong volt, megállított a munkába menet, amikor valakivel a Fálun Dáfáról beszéltem. Nem hallgatta meg a valódi körülményekről szóló magyarázatomat, és elvitt egy városi agymosó intézetbe. Én ragaszkodtam a hitemhez. Miután beszélgettem két gyakorlóval, akik már elhagyták a hitüket, megértették, mi történt. Mindketten visszatértek a műveléshez.

Miután kiengedtek az agymosó intézetből, elmentem a rendőrőrsre, ahol Tong dolgozott, hogy elhozzam a biciklim. Odaérkezve találkoztam Liu igazgatóval. Üdvözöltem őt, és azt mondtam: „A Fálun Dáfá-gyakorló azért jött, hogy elvigye a biciklijét.” Azt válaszolta, hogy az a parkolóban vár rám. Amikor a kerékpáromhoz értem, észrevettem, hogy a nyereg hibás. Mivel Tong jelen volt, azt mondtam neki: „Tudja, ha egy rendőr tönkretesz egy egyszerű polgár tulajdonát képező tárgyat, akkor kártérítést kell fizetnie érte.” Aztán hozzáadtam néhány tényt a Fálun Dáfáról.

Tong ez alkalommal sem volt hajlandó meghallgatni engem. „Hogy merészelsz te, egy Fálun Dáfá-gyakorlónő kártérítést követelni⁈” – bőszült fel, miközben megragadta a biciklimet és a falhoz csapta.

Mivel most a kerékpárom még jobban megrongálódott, felhívtam a Városi Rendőrség Fegyelmi Bizottságának panaszos forródrótját, és beszámoltam róla, hogy mi történt. A vonal másik végén lévő rendőr azt mondta, hogy a Rendőrkapitányság vezetőjéhez kellene fordulnom, hogy javíttassa meg a kerékpárt, vagy kapjak egy újat. „Ha ott megtagadják, akkor visszatéríttetjük velük a pénzt” – tette hozzá.

Gyakorlóként emlékeztettem magam arra, hogy ne használjam ki ezt, és csak javítást kérjek. A fő cél az volt, hogy tudassam a rendőrséggel, hogy a Fálun Dáfá-gyakorlókat nem kellene zaklatni. Végtére is, a rendőrőrs új alkalmazottakat foglalkoztatott, akiknek még meg kellett tudniuk, hogy mi a Fálun Dáfá. Így másnap odamentem, és találkoztam a főnökhelyettessel. Miután meghallgatta a beszámolómat, azt mondta, hogy javíttassam meg a kerékpárt az irodája költségén.

Azt gondoltam magamban, hogy a lényeg az, hogy tudassam vele, hogy a Fálun Dáfá gyakorlókat nem szabad diszkriminálni, és folytattam a beszélgetést vele. Elmagyaráztam neki, hogy a gyakorlók az Őszinteség, Együttérzés és Türelem elveit követik, és jó emberek, és hogy a Fálun Dáfá egy őszinte hit, amely mindent visszavezet a helyes útra. Ezért bárki, aki a Fálun Dáfát üldözi, bűncselekményt követ el. „Ez olyan, mint egy kosár rossz alma: aki hisz abban, hogy a Dáfá jó, megmenekül, és jó almává válik” – magyaráztam. „Ezért tájékoztatjuk mi, gyakorlók az embereket az igaz körülményekről, hogy megmentsük őket.” Azt is megjegyeztem, hogy egy magasabb rangú tisztviselő volt az, aki a kártérítést követelte. Az igazgatóhelyettes egyetértett a szavaimmal, és biztosított arról, hogy megjavítják a kerékpáromat.

Később a környéken sokan hallottak erről az esetről, kormányzati tisztviselők és egyszerű emberek egyaránt. Megtudták, hogy Tongot megrovásban részesítették a Fálun Dáfá elleni vétségei miatt, és megvonták tőle a prémiumot. „Ez nem éri meg” – mondták néhányan közülük.

Az unokaöcsém meglátogatott, hogy beszéljen velem róla. „Nagyon lenyűgözött a Fálun Dáfá!” – jelentette ki. Hozzátette, hogy mindenki tudja, hogy a Rendőrség szinte sohasem nyújt kártérítést, miután elkobozta vagy megrongálta a polgárok tulajdonát. Például amikor 2003-ban internetkávézót üzemeltetett, a Rendőrség a SARS-ra hivatkozva bezáratta az üzletét, és több tucat számítógépet elkobzott. Egyiket sem kapta vissza, és nem volt rá mód, hogy panaszt tegyen ellene.

„Pillanatnyilag a KKP még mindig elnyomja a Fálun Dáfát. De miután egy gyakorló biciklije megsérült, a rendőrkapitányság igazgatóhelyettese megjavíttatta és visszaadatta. A Fálun Dáfá valóban nagyszerű” – erősítette meg. „Nem csak ez, a nagynéném most még kormánytisztviselő is, mert ellenállt az üldözésnek. Ez tényleg egy csoda.”

Miután néhány hónapig köztisztviselőként dolgoztam, megállapítottam, hogy a környéken sokan – a közösségi vezetőtől a párttitkáron át az egyszerű polgárokig – megtudták, mi a Fálun Dáfá. Mivel a küldetésemet teljesítettem, lemondtam, és úgy döntöttem, hogy más helyekre megyek.

7. Egy rendőrtisztviselő bocsánatkérése

2005-ben a tartományi fővárosba mentem alkalmi munkákat végezni. Eközben felvilágosítottam az embereket a Fálun Dáfá hátteréről. Dolgoztam egy betongyárban, fűrészüzemekben és egy költöztető cégnél. Egyszer találkoztam egy kamionsofőrrel, és elbeszélgettünk. Egyetértett azzal, hogy az üldözés helytelen, de nem mert kilépni a KKP szervezeteiből, arra hivatkozva, hogy a pártnak fegyverei, rendőrsége és katonasága van.

„Mi erősebb: a Párt fegyverei vagy az istenségek csapásai?” – kérdeztem.

Megértette az utalást, és végül úgy döntött, hogy mégiscsak kilép a pártból. „Igen, a KKP erős lehet. De ha valóban kitör egy világjárvány, akkor a hadseregnek is vége lehet” – ismerte el.

Később a lányom is a városba költözött. Elkezdett gyakorolni, és más gyakorlókkal élt együtt. Nekem nem volt állandó lakhelyem. Miután kerestem egy kis pénzt, szünetet tartottam, hogy az emberek megmentésére koncentrálhassak. A Mester sok bölcsességet ajándékozott nekem. Még nagyszámú ember előtt is el tudtam magyarázni, hogy a Dáfá jó, a KKP pedig korrupt. Szinte senki sem mondott ellent. Néhányan hálájukat fejezték ki, mások üdvözöltek. 2010-ig több mint 10.000 embert sikerült meggyőznöm arról, hogy lépjenek ki a KKP szervezeteiből. Ez csak a Mester segítségével volt lehetséges.

2009-ben két gyakorlót, egy férfit és egy nőt letartóztattak a városban. Amikor a gyakorlók unokahúga elment a rendőrségre és kérte a szabadon bocsátásukat, az egyik rendőr úgy megrúgta, hogy kék foltok lettek a lábán. Mivel véleményem szerint a rendőr megsértette a törvényt, panaszt tettünk együtt a Városi Rendőrség Fegyelmi Bizottságánál – egy magasabb hatóságnál. Az írásbeli panaszban a rendőrségi törvény egy szakasza szerepelt, amely szerint a rendőröknek tilos fizikai bántalmazást elkövetni. Egy tisztviselő biztosított, hogy utánanéznek az ügynek.

De a jó és a gonosz közötti harc nem volt könnyű. A Városi Rendőrkapitányság azt tanácsolta, hogy forduljunk a Megyei Rendőrkapitánysághoz. Az ezt követő két hétben nehézségekbe ütköztünk. A tisztviselők kibújtak egymás között a felelősség alól, és azt akarták, hogy vonjuk vissza az ügyet. Nyugodt maradtam, és nem hátráltam meg. Emlékeztettem őket, hogy a törvény által előírt 30 napon belül dolgozzák fel az ügyet. Végül a rendőr, aki megrúgta a gyakorló unokahúgát, a Fegyelmi Bizottság utasításának megfelelően bocsánatot kért. „Bocsánatot kérek minden rendőr nevében. Ha újra történik valami, hozzám fordulhatnak” – mondta.

Ez az ügy elnyomta a rosszindulatot, és a rendőrség abbahagyta a gyakorlók zaklatását. „Ez furcsa” – jegyezte meg egy helyi lakos. „A rendőrség olyan sok embert zaklatott, és eddig sohasem kértek bocsánatot. Most bocsánatot kérnek egy Fálun Dáfá-családtól. Ez olyan, mint egy csoda!”

8. A Tartományi Hivatal igazgatója: „Nem verhetik meg őket csak azért, mert Fálun Dáfát gyakorolnak.”

A letartóztatott férfi gyakorló a rendőrség szerint kulcsember volt. Addig verték, amíg néhány foga ki nem esett. A feljelentés megtétele nem volt egyszerű, mivel a Városi Rendőrséggel azonos szintű, a Városi Belbiztonsági Hivatal tartóztatta le. Ez csökkentette a fegyelmi jogköröket.

A másik dolog az volt, hogy ez a folyamat több mint egy hónapig is eltarthatott. Nem volt állandó lakhelyem vagy stabil jövedelmem, és nem tudtam, hová fog ez vezetni. Miután mindent átgondoltam, úgy döntöttem, hogy elengedem a személyes érdekeimet, hogy megvédjem a Dáfát és megmentsem az embereket. De amikor más gyakorlókkal beszéltem erről, túl nehéznek és túl veszélyesnek tartották ezt. Amikor senki sem akart velem dolgozni rajta, úgy döntöttem, hogy egyedül csinálom tovább.

Úgy terveztem, hogy a Tartományi Rendőrségnél kezdem, és megtaláltam a számukat és a címüket. A Tartományi Rendőrségi Hivatal ügyeletes tisztje megadta nekem a Fegyelmi Bizottság adatait. Panaszt fogalmaztam meg, és ajánlott levélben elküldtem a levelet. Miután a posta egy héttel később megerősítette a kézbesítést, felhívtam a Fegyelmi Bizottságot, és érdeklődtem az ügyről. A hivatal tagadta, hogy létezne ilyen ügy.

Elmagyaráztam a tisztviselőnek, hogy az ügynökség nem egy kamu cég, hanem egy tartományi szintű hatóság, amely a Tartományi Rendőrségi Hivatalt irányítja. „Ráadásul az ajánlott levél kézhezvételét a posta nyomkövető rendszere is megerősítette” – magyaráztam. Ekkor a tisztviselő megváltoztatta az álláspontját, és megígérte, hogy utánanéz az ügynek.

Egy héttel később ismét felhívtam. Egy másik tisztviselőnő tudni akarta, hogy „Ez egy Fálun Dáfá-ügy? Milyen kapcsolatban van a gyakorlóval?”

Azt válaszoltam, hogy a gyakorló rokona vagyok. A tisztviselőnő azt válaszolta, hogy sok Fálun Dáfá-ügyet kaptak. Egy korrupciós ügy egyszerűbb lett volna. „Tudja, mi félünk az ilyen esetektől” – magyarázta, és azt javasolta, hogy jobb, ha ejtem az ügyet.

De nem hátráltam meg, hiszen a gyakorlók nem tettek semmi rosszat. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy Kínában a legfelsőbb hatalom az Alkotmányból ered, amelynek 36. cikke garantálja a hit szabadságát.

„Nem játszik szerepet, hogy köze van-e a Fálun Dáfához vagy sem” – magyaráztam. „Mindenkit, aki megsérti a kínai rendőrségi törvényt a fizikai bántalmazásról és kínzásról, ki kell vizsgálni. Hazánk erre a célra hozta létre a fegyelmi bizottságot. Ha az emberek nem teljesítenék a kötelességeiket, nem létezne egy törvény sem, az ön hivatala haszontalan lenne, és a rendőrsége az egyenruhájával együtt sem létezne.”

A Mester sok bölcsességet adott nekem. Azt is elmondtam, hogy ha a dolgok nem oldódnak meg, akkor a Nemzeti Fegyelmi Bizottsághoz fordulok. Nem hagynám abba, amíg a kínai rendőrségi törvény és a fegyelmi bizottsági rendszer létezik. A tisztviselőnő attól félt, hogy elveszíti az állását, és azt mondta: „Ne aggódjon. Kérem, adjon egy kis időt, azonnal felveszem a kapcsolatot a (tartományi) irodavezetőnkkel.”

A hónap folyamán ezen ügy közben rájöttem, hogy mennyire fontos az igaz körülmények tisztázása a Tartományi Rendőrségi Hivatal Fegyelmi Bizottságánál. Egy másik helyi gyakorló segítőkésznek mutatkozott, hogy továbbítja az információkat a megvert gyakorlónak, hogy megtudja, milyen stádiumban van az ügye. E folyamat során őszinte gondolatokat is küldtem, és koncentráltan tanultam a Fát.

Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy varrat nélküli rozsdamentes acél vízvezetéket ütögetek az öklömmel. Az álomban nem érdekelt, hogy acélból vagy más anyagból készült-e, egyszerűen tovább ütöttem az öklömmel. Végül a cső eltört, és víz folyt ki belőle. Miután felébredtem, ezt jó jelnek tekintettem – a KKP állami apparátusa, amely üldözte a Fálun Dáfát, tönkrement. Mivel úgy gondoltam, hogy a meghibásodott gépezetnél még néhány darabot lebonthatok, ismét felhívtam a Fegyelmi Bizottságot. „Jelentettük a (tartományi) irodavezetőnknek, és felszólítottuk a városi szintű hatóságot, hogy foglalkozzon az üggyel” – válaszolta a tisztviselő, majd megadta a városi szintű Rendőrhatóság Fegyelmi Bizottságának a telefonszámát.

Felhívtam a városi hatóságot, és ott elmondtam, hogy panaszt nyújtottam be a Fálun Dáfával kapcsolatban. „A Tartományi Hivatal megadta az önök számát, és tájékoztatott, hogy megkérték önöket, hogy foglalkozzanak az üggyel” – magyaráztam.

„A Fálun Dáfá politikai ügy” – válaszolta a tisztviselő – „felejtse el”. Aztán megismételt néhány rágalmazó propagandát a Fálun Dáfá és a Mester ellen.

A Mester ismét bölcsességet adott nekem, és képes voltam minden érvét elhárítani. Hangsúlyoztam, hogy az Alkotmány megengedi a hit szabadságát, a Fálun Dáfá pedig azt tanítja, hogyan lehet jó emberré válni, és a gyakorlási út lehetővé teszi a buddhaság elérését.

„Az önök hivatala azért van, hogy felülvizsgálja a rendőrséget. Amikor a rendőrtisztviselők rossz dolgokat tesznek, és az állampolgárok panaszt tesznek ellenük, az önök hivatala felelős a kivizsgálásért” – folytattam. „Ebben az esetben egy Fálun Dáfá gyakorlót megvertek. Nemcsak a tartományi szintű hatóság döntött úgy, hogy önök állítsák helyre az igazságot és tegyenek valamit a Fálun Dáfá érdekében, hanem magasabb hivatalnokok is.”

Még megjegyeztem, hogy a Fálun Dáfá az Őszinteséget, Együttérzést és a Türelmet támogatja, és hogy a gyakorlóknak nincsenek ellenségei. Valójában a Mesterünk és a Fálun Dáfá mindenki iránt együttérzéssel viseltetik. Mindenki, aki támogatja az ártatlan gyakorlókat, áldott lesz. „Kérem, gondolja át, nem egy nagyszerű lehetőség ez az ön számára?” – tanácsoltam neki, hogy vegye fontolóra. „Ne aggódjon – válaszolta kissé izgatottan –, egy-két napon belül megkérem Wu igazgatót, hogy foglalkozzon az üggyel.”

Tudom, hogy a régi erők nagy nehézségeket állítottak fel. A gyakorlóknak szét kell verniük az acélt, hogy megmentsék az élőlényeket.

Egy idő után újra felhívtam a városi hatóságot. A tisztviselőnő, aki felvette a telefont, nagyon udvarias volt, mintha a felettese lennék. Tájékoztatott, hogy a gyakorló egy kulcsfigura, akit az Állambiztonsági Hivatal le akar tartóztatni.

„Ez nem egy könnyen kezelhető korrupciós ügy” – magyarázta. Azt mondta, hogy mivel én egy tartományi szintű hatósághoz nyújtottam be az ügyet, amelynek intézéséhez városi szintű tisztviselőket kellett alkalmazni, neki és a többi tisztviselőnek nem volt más választása, mint a tartományi szintű rendőrségi hivatalhoz fordulni.

Majd így folytatta: „Végül a tartományi szintű rendőrségi igazgató személyesen jött el, és egy nagygyűlést tartott, amelyen részt vett az összes rendőrőrs vezetője és magasabb tisztviselők, ami mindenkit nagyon idegessé tett. A találkozón a tartományi szintű rendőrségi igazgató megkérdezte: »Ki mondta nektek, hogy szabad embereket verni? Ki adott nektek erre engedélyt? Nem szabad megvernetek őket csak azért, mert gyakorolják a Fálun Dáfát! «Nem csak ez, hanem minden rendőrkapitányság vezetőjének ki kell tennie egy táblát az irodájában a Fegyelmi Bizottság forródrótjának a számával, hogy az emberek szükség esetén panaszt tehessenek.”

Erről beszámoltam a többi gyakorlónak, és ők nagyon örültek. Egyikük azt mondta, hogy ez az erőfeszítés nagymértékben csökkentette a gonoszságot. Az egyik gyakorlónő azt mondta, hogy nincs szükségünk kártérítésre, mert a célunk az emberek megmentése. Azonkívül egy hónapig nem dolgoztam, és gondoskodnom kellene a megélhetésemről. Megfogadtam a tanácsát, és újra dolgozni kezdtem.

Abban az igyekezetben, hogy segítsem a Mestert a Fá-helyreigazításban és megmentsem az élőlényeket, eltökélt vagyok, hogy feladjak minden ragaszkodást. Csak ha elengedjük önmagunkat, akkor hasonulhatunk a Fához, erősíthetjük meg az őszinte gondolatokat, tehetünk szert bölcsességre, és teljesíthetjük a küldetésünket.

Köszönöm, Mester. Köszönöm, kedves gyakorlótársak.

(Vége)

***

A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.

Forrás: Mit festem Glauben an Dafa können Wunder geschehen – Teil II