(de.minghui.org) Az elmúlt több mint 20 évben többször is kihagytam a lehetőséget, hogy könnyű életet éljek, és csak jó ember akartam lenni.
Miután megtörtént velem az a nagy szerencse, hogy Fálun Dáfá-gyakorlóvá válhattam, nem ragaszkodtam egy kellemes és kényelmes élethez. Ez sok lehetőséget adott arra, hogy megmentsem az embereket és igazoljam a Fát.
Mióta elkezdtem gyakorolni a Fálun Dáfát (más néven Fálun Gong), az életemet a Mester kezébe helyeztem. Számomra a művelés nagyon szentséges, és mélyen hálás vagyok azokért a csodákért és áldásokért, amelyeket átélhettem.
1. Gyermekkor óta elviselni a szenvedéseket
Egy nagyon szegény vidéki családban születtem, és sok évet töltöttem azzal, hogy megtaláljam az élet értelmét. A szüleimnek öt gyermeke volt, én voltam a második legidősebb. A környékünkön élő falusiak körében a fiúkat előnyben részesítették a lányokkal szemben. Ennek ellenére a szüleimnek nem okozott gondot, hogy az elsőszülöttjük lány volt. Amikor azonban kiderült, hogy én is lány vagyok, nagyon bosszúsak voltak. Utánam még két fiú jött, mindkettőt úgy őrizték, mint a drágaköveket. Az utolsóként született ismét kislány volt. De mivel ő volt a legfiatalabb, jól ment neki. Engem tekintettek a család legkevésbé hasznos tagjának.
A családunk kilenc főből állt: Öt gyermek, az én szüleim és az apám szülei. De csak a szüleim művelték a földet, és nagy nehézségek árán tudták biztosítani a megélhetést. Engem haszontalannak tartottak, és mindenki rosszul bánt velem. Amikor ötéves voltam, a felnőtt családtagok megparancsolták, hogy másszak a földön, mint egy tehén, hogy szórakoztassam a hároméves öcsémet.
Számomra a diszkrimináció volt a norma. Amikor az emberek a szülői szeretetről beszéltek, fogalmam sem volt, hogy mi az. A nagyapám gyakran megütött és szidott. Egyszer anyám 50 centet adott, hogy beiratkozzak az iskolába, és azt mondta: „Nem várunk el sokat. Amíg tudod a neved, és tudod, hol van a férfi és a női mosdó, az már elmegy.”
A jegyeim jobbak voltak az átlagnál. De mihelyt otthon voltam, zöldségeket kellett szednem, megetetnem a disznókkal, és füvet vágnom az ökröknek. Este egy olcsó petróleumlámpa fényénél csináltam meg a házi feladataimat. Reggel korán keltem, és összegyűjtöttem a csirkehulladékot, hogy munkapontokat szerezzek a családnak.
Tízéves koromban mindenki ruháját kézzel kellett kimosnom és főznöm kellett. A nagyapám továbbra is vert engem. A halála után apám kezdett el verni, bármilyen keményen is dolgoztam. „Biztos volt valami viszálykodásunk az előző életünkben” – kiabálta összeszorított fogakon keresztül, és rám rivalt, hogy el kellene mennem valahová meghalni. Olyan sok verés után nagyon sokszor féltem este hazamenni. Ez néhányszor megtörtént, de senki sem jött megkeresni engem.
1977-ben a nővérem befejezte a középiskolát, én pedig az általános iskolát, és ezzel véget ért az iskolaidőnk. Ő a felnőttek mellett dolgozott, bár csak feleannyi munkapontot ért el, mint amennyit ők szolgáltak meg. A mosás és a főzés mellett füvet kellett vágnom a falu ökreinek. Negyven kiló fű felelt meg egy munkapontnak, amit egy felnőtt naponta megszolgált. Néha a dupláját vagy tripláját vágtam, de még így is megvertek, amikor hazaértem.
Egy nap, miután egész délelőtt füvet vágtam, fáradtnak éreztem magam, és aztán lázasan feküdtem az ágyban. Amikor apám bejött, és meglátott ott feküdni, dühös lett. „Hogy merészelsz ilyen lusta lenni!” – kiabálta. Az ökleivel ütött. Aztán megparancsolta, hogy menjek ki és haljak meg ott. Sírtam, és arra gondoltam: „Én csak egy gyerek vagyok, és több munkapontot szolgálok meg, mint ő. Ráadásul még főznöm is kell mindenkinek, és ki kell mosnom a ruháikat? Miért nem törődött velem soha? Miért ver engem ilyen keményen?” Egyre újra elgondolkodtam ezen, anélkül hogy választ találtam volna rá.
Aztán megtudtam, hogy az egyik megoldás erre a szenvedésre az lehet, ha apácaként élek a Wudang-hegyen. De fogalmam sem volt, hogy hogyan lehet odajutni; nem volt pénzem az utazáshoz. Vágytam arra, hogy elhagyjam az otthonom, de tudtam, hogy egy lány hírnevét tönkreteszi, ha csak úgy elszökik. Az „erény” szót megszívlelve a családommal maradtam, és továbbra is hagytam, hogy verjenek.
1985-ben töltöttem be a 22. életévemet. A szüleim elintézték a házasságomat egy olyan férfival, akit akkoriban egyáltalán nem szerettem. Miután összeházasodtunk, az anyja sokféle módot talált arra, hogy zaklasson engem. A férjem három fiatalabb leánytestvére, az anyja és az apja nehézzé tették az életemet. Ez sok éven át ment így, és egy nagyon nehéz időszakban volt részem. Néha a szomszédok a falunkban védelmükbe vettek az anyósomnál: „A menyed jó ember – szép, intelligens és szorgalmas. Miért vagytok olyan elégedetlenek vele?” Egyszer arra gondoltam, hogy elszököm. De az „erény” szó ismét visszatartott attól. Emellett nem hagyhattam el a kisbabámat. Elviseltem a zaklatásokat, és továbbra is egy olyan férjjel éltem együtt, akit megvetettem.
A lányom 1987-ben született. Nekem kellett megművelnem a földet, elvégeznem a házimunkát és gondoskodnom a gyermekről. A férjem egyáltalán nem csinált semmit, így nekem kellett elvégeznem minden olyan munkát, amit általában a férfiak szoktak, például a búzakévék és a gyapotszálak kötegelését. Ezeket használtuk egész évben a főzéshez, a mennyisége egy kisebb ház nagyságúra nőtt. A falubeliek ezt látva, gyakran mondtak rólam jó dolgokat.
Amikor a lányom kicsit nagyobb lett, bementem a városba, hogy alkalmi munkákkal több pénzt keressek a családnak. 1995-ben autóbalesetet szenvedtem. Kórházba utaltak töréssel és agyvérzéssel. A családomból senki sem látogatott meg. Ehelyett azt mondták, hogy a férjem már egy másik nővel élt együtt. Ez még rosszabbá tette az egész helyzetet.
Azon az éjszakán Buddha megjelent álmomban.
„Őszintén szólva, élhettem volna egy kényelmesebb életet is” – mondtam neki. „Gyermekként bántalmaztak, de elszenvedtem, hogy jó ember legyek. Tinédzserként megvertek, de nem szöktem el, mert még mindig arra gondoltam, hogy jó ember akarok lenni. Mióta férjhezmentem, mindent megtettem a családomért, de semmit sem kaptam cserébe. Mindent elvesztettem. Meg tudod mondani, miért volt még egy autóbalesetem is mindennek a tetejében?” – kérdeztem.
Buddha nem válaszolt. Előhúzott egy arany nyakláncot, a nyakamba akasztotta, és eltűnt. Később, amikor elgondolkodtam ezen az álmon, világossá vált számomra, hogy a Mester már abban az időben is gondoskodott rólam.
2. Hogyan kezdtem el gyakorolni a Fálun Dáfát?
A válásom után, 1997 májusában egy vidéki városba költöztem, és megvalósítottam az álmomat. Sikeres akartam lenni, hogy megmutassam mindenkinek: az apámnak, aki állandóan megalázott; az anyósomnak, aki zaklatott; a férjemnek, aki mindig lenézett, és végül elhagyott.
Összesen 10.000 jüan (kb. 1278 euró) nehezen megkeresett pénzem volt. Ez akkoriban elég volt egy egyszobás lakás megvásárlására. De úgy döntöttem, hogy ebből finanszírozom a kozmetikai és fodrászképzésemet, valamint a könyvelési ismereteimet. Értékeltem az időt és keményen tanultam. Az évzáró után csak két díszoklevelet adtak ki, az egyiket nekem adták át.
Röviddel az évzáró előtt sétáltam egyet az iskola mögötti dombon. Ott találkoztam egy fehér szakállas öregemberrel. Ő adta nekem a Zhuán Fálun című könyvet. Ránéztem, és úgy éreztem, hogy valami köze van a Buddha iskolához. Azonnal megtetszett. Megérintettem a borítóra nyomtatott három írásjegyet, a Zhuan-Fa-Lun-t, és azt gondoltam magamban: „Ez a könyv nagyon jó, de nincs nálam pénz. Valószínűleg nem fogja ingyen adni nekem.”
Nem mertem kinyitni a könyvet, hiszen végül is nem volt nálam pénz. Féltem, hogy túlságosan is tetszeni fog. Így visszaadtam az öregnek, mondván: „Igen, ez egy nagyon jó könyv. Kérem, őrizze meg biztonságban, és nagyon vigyázzon magára.” A férfi nem válaszolt semmit, és elment. Még mindig a könyvre és a férfira gondolva, néhány lépés után visszanéztem, de addigra már eltűnt. Körülnéztem, de sehol sem láttam.
Két nappal később a kolléganőm, aki a szobámban lakott, kivette a bőröndjéből a Zhuán Fálun egy példányát, és átadta nekem. Megkérdeztem tőle, honnan szerezte. Azt válaszolta, hogy egy öregembertől kapta az iskola mögötti dombon. Elolvastam benne néhány oldalt, és megkértem a kolléganőmet: „Ma délután kihagyom az órát. Kérlek, jegyzetelj nekem.”
Aztán elkezdtem olvasni a könyvet. Minél tovább olvastam, annál jobban tetszett. Fiatal korom óta reméltem, hogy egy buddhista művelési utat művelhetek, és ez teljesen valóságos volt. A könyvre pillantva azt mormoltam: „Szeretnék gyakorolni, de hol találhatok egy gyakorlóhelyet?”
Néhány nap múlva a Mester fashene (törvényteste) egy parkba vezetett. Egy betonoszlopon ez állt: „Gyakorlóhely a Fálun Gong ingyenes tanulására”. Másnap hajnalban ismét elmentem a parkba, és találkoztam egy gyakorlóval, aki adott nekem egy szórólapot a Fálun Gongról. Abban az állt, hogy ez a rendszer biztonságos, és hogy a gyakorlók a művelési energia révén lennének finomítva. Izgatott voltam, megnéztem a Fálun-jelvényt, és elámultam. Vidéken, a falunk végén láttam egy házat, amelyen egy tajcsi-diagram volt a gonosz elnyomására, de ez a jelkép négy tajcsit tartalmazott. Buddha-szobrokon is láttam szvasztika (卍) szimbólumokat. De ebben a jelképben öt volt. „Biztosan ezt az utat fogom gyakorolni az életem hátralévő részében” – gondoltam magamban. Megkértem egy gyakorlót, hogy tanítsa meg nekem a gyakorlatokat. A gyakorlatoknál azonnal kaptam egy Fálunt.
Már fiatal koromban meg akartam tanulni egy művelési utat, hogy megkapjam a buddhaságot. Most, hogy a Mester az igazi Buddha-Fát tanította nekem, eltökélt voltam, hogy szorgalmas leszek. Minden nap végeztem a gyakorlatokat, tanultam a Fát, és tapasztalatokat cseréltem más gyakorlókkal, mert nem akartam lemaradni. A közelben lévő csoportos gyakorlóhelyeken kutattam az öregember után, akitől a könyvet kaptam, de nem találtam meg.
Akkoriban, 1997-ben a havi fizetésem mindössze 300 jüan volt, amiből havi 180 jüan már albérletre ment. Mindazonáltal először egy ideig szorgalmasan akartam művelődni, ahelyett, hogy azonnal munkát kerestem volna. Később úgy döntöttem, hogy cégeknek főzök vagy bébiszitterként dolgozom, hogy jó környezetet biztosítsak magamnak a műveléshez. Ugyanakkor elengedtem a vágyamat, hogy egy jó férjet találjak. Sákjamuni még a hercegi pozícióját is feladta, és ételt koldult, hogy elérje a buddhaságot. Miért kellene ragaszkodnom ezekhez a dolgokhoz?
3. A Fát megvédeni
Miután a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1999-ben elkezdte elnyomni a Fálun Dáfát, más gyakorlókkal együtt elmentem a tartományi kormányhoz, hogy kiálljak a Fálun Dáfáért. Ezt a városi önkormányzatnál is megtettem. Tájékoztató anyagokat osztottam ki a KKP tisztviselőinek, és megkértem őket, hogy adják tovább ezeket a központi kormány tisztviselőinek. Ezután biztonságban hazatértem. Amikor tanúja voltam a Dáfát és a Mestert rágalmazó tömeges propagandának, fájt a szívem.
Aztán 1999 októberében Pekingbe utaztam. A fellebezési központot lényegében rendőrőrssé alakították át, és minden gyakorlót, aki odament, letartóztattak. A rendőrök elvittek a Nanyuan Rendőrkapitányságra, és a földön tartottak széttárt karokkal és lábakkal. Négy rendőr a négy végtagomon taposott, míg az ötödik a fejemet a földhöz szorította. A hatodik rendőr egy tál méretű elektromos sokkoló-lemezt mozgatott előre-hátra a testemen, ami egy hangos és ijesztő hangot adott ki magából.
Azzal a gondolattal, hogy az életemmel védtem a Fát, nem engedtem magam megfélemlíteni, és eszembe jutottak a Mester szavai:
„Én a világegyetemből származom, ha valaki bántani tudna téged, akkor engem is tudna bántani. Egyszerűen fogalmazva, a világegyetemben tenne kárt.” (Zhuán Fálun 2016, 48. o.)
Újra és újra elmondtam ezt a mondatot. Ekkor adta ki az elektromos sokkoló-lemez a lelkét. Miután a rendőrök megjavították, újra rám nyomták. Folytattam a Fá szavalását, és nem éreztem az elektromosságot, ámbár az egész dolog valahogyan ijesztő volt. De én nem féltem, és folytattam a Mester szavainak a szavalását. Ennek következtében az elektromos sokkoló-lemez teljesen tönkrement, és nem lehetett többé megjavítani. Felhúztak. Nagyon nyugodt voltam, miközben ők izzadtak.
A rendőrök ismét arról faggattak, hogy honnan jöttem, de nem voltam hajlandó válaszolni. Az egyik közülük egy tűt akart a hónaljamba szúrni, de egy másik megállította, mondván: „Ő még csak egy lány.” A valóságban akkor már 35 éves voltam, a lányom 12. Felszólítottak, hogy mossak kezet a vécében, de bezáratták velem a bejáratot. Visszanéztem – nem volt ott senki és a bejárat nyitva volt. Ez egy utalás volt számomra, hogy menjek el, de nem ismertem fel. Végül visszavittek a szülővárosomba, és egy hónapig fogva tartottak.
2000 októberében ismét Pekingbe utaztam, ezúttal egyedül. Mivel a civil ruhás rendőrök megállították a gyakorlókat, gondosan megcsináltam a hajamat és kisminkeltem magam. Elhatároztam, hogy egy szót sem szólok, amíg Pekingbe nem érkezem. Először a Tiananmen téren akartam meditálni, de aztán lemondtam róla, mert túl egyszerűnek tűnt. Úgy döntöttem, hogy felemelek egy transzparenst. A Mester bölcsességet adott nekem, és körülnéztem más gyakorlók után, hogy együtt csinálhassunk valamit, ami mindenki számára jól látható. Ekkor észrevettem egy csoport barátságosnak kinéző embert, és köszöntem az egyiküknek.
Egy darabig beszélgettünk. Aztán megemlítettem, hogy a Tanárom elmesélt nekem egy gyönyörű verset, és megkérdeztem, hogy ismeri-e.
A vers a következő szavakkal kezdődött:
„Tragikus, hősi történelem, tovafolyva, mint a víz,
Nemes szellem, hűséges lélek hátrahagyva a világnak;”
(Meglátogatni a Yue Fei templomot, 1997.09.11-én, Hong Yin I).
Azt válaszolta, hogy ismeri a verset, és folytatta:
„Ősrégi elhagyott templom, szomorú hely,
Egyedül a hűséges szív ragyog az utódokra.” (uo.)
Egymásra néztünk és mosolyogtunk.
A Mester bölcsességet adott nekem, és lehetővé tette, hogy találkozzam más gyakorlókkal. Néhányan közülük különböző tartományokból érkeztek Pekingbe. Fogalmuk sem volt, mit kellene tenniük. Hogy tiltakozzunk és helyreállítsuk a Dáfá hírnevét, ruhákat, ecseteket és sárga festéket szereztünk. Miután egy könyvesboltban szótárakat tanulmányoztunk, hat transzparenst készítettünk angol és kínai nyelven. A szívem tiszta volt, úgyhogy sok ötlet jutott az eszembe. Például azt javasoltam, hogy ne tekerjük fel teljesen a transzparenst, különben a rendőrség elveszi tőlünk, mielőtt még esélyünk lenne teljesen kibontani. Ehelyett előnyösebbnek tűnt, ha téglalap alakban hajtogatjuk össze. Ha mindkét végét egyszerre meghúznánk, egy másodperc alatt kibontakozna. Ezenkívül a transzparenst nem szabad a táskában tartani, mivel egy ellenőrzés során felfedezhetik. Ezért egy kabátba vagy dzsekibe dugtuk, az egyik végét az egyik kézzel lehetett tartani, a másik végét pedig a másik kézzel megfogni. Így három másodperc alatt teljesen kitekeredhetett. Ezt az eljárást egy szállodában gyakoroltuk, amíg el nem sajátítottuk.
Kiegyensúlyozott, kétfős csapatokat alkottunk: a kissé szorongók az erősebb őszinte gondolatokkal rendelkező gyakorlókkal kerültek párba. Míg tizenkét gyakorlónak hat transzparenst kellett volna tartania, addig a többiek a második Fálun Dáfá-gyakorlatot végezték volna (a törvénykerék tartását). Kölcsönösen emlékeztettük egymást, hogy ne beszélgessünk, nehogy a civil ruhás rendőrök felfedezzenek. A Tiananmen téren úgy két méter távolságot tartanánk, és úgy tennénk, mintha nem ismernénk egymást. Minden csapatnak ki kellett volna választania egy megfelelő helyet. Ha valaki kérdéseket tett volna fel nekünk, egyszerűen nem vettünk volna tudomást róla.
A Mester támogatásával 2000. október 8-án a terveknek megfelelően megérkeztünk a Tiananmen térre. A felállás hat transzparensből állt, több mint 20 méter hosszúságban. Több tengerentúli turistacsoport érkezett jobbról, és elállta a járőröző rendőrautók útját. Kína minden tájáról sok gyakorló csatlakozott hozzánk a második gyakorlat végzésénél. Közöttük több nyugati gyakorló is volt. Egy nyugati pár, mindketten gyakorlók, hangosan kiabálták a transzparensekre írt szavakat: „A Fálun Dáfá jó!” Csináltunk egy csoportképet. Miután elmentek, még 30 percig tartottuk a transzparenseket. Csoportunk több mint 30 kínai és nyugati gyakorlóból állt. Amikor a rendőrség megérkezett, a csoportunk nagy része biztonságban elhagyhatta a teret. Csak négyet tartóztattak le, köztük engem is.
4. A fogvatartási központ igazgatóhelyettese bocsánatot kér
Miután a tartományom pekingi összekötő irodájában őrizetbe vettek, egy helyi fogdába vittek, ahol találkoztam a belbiztonsági osztály vezetőjével. Ő és én egymásra néztünk. „Most már mindennek vége” – mondta. „A KKP-nak vége, mert letartóztattak egy olyan jó embert, mint ön.” A kihallgatás során, amikor egy rendőr megkérdezte tőlem, hogy miért utaztam Pekingbe, megkértem, hogy írja le a következőket: „A Fálun Dáfá jó és Li Hongzhi Mester (a Fálun Dáfá alapítója) igaz.” A tisztviselőhöz fordultam: „Kérem, igazítsa helyre a Dáfá és Li Mester hírnevét.”
Amíg a fogdában voltam, végeztem a gyakorlatokat, recitáltam a Mester tanításait, és nem voltam hajlandó engedni. Egy nap a helyettes vezető, akinek a keresztneve Zhang volt, megparancsolta, hogy hagyjam abba a gyakorlatok végzését. Azt válaszoltam, hogy a Fálun Dáfá segít jobb emberré válni és elérni a buddhaságot. Azonkívül semmi jót sem tenne neki, ha ártana nekem. „Valójában azért helyettes vezető, mert előző életében sok erényt halmozott fel” – magyaráztam neki. „Jobb lenne, ha úgy tenne, mintha nem látott volna semmit. Áldott lesz érte.” Miután meghallgatta a Fálun Dáfáról szóló magyarázatomat, megfogadta a tanácsomat, és többé nem mondott nekem semmi rosszat.
Egy reggel, amikor a gyakorlatokat végeztem, megjelent a fogvatartási központ vezetője. Végignézte, ahogy a harmadik és negyedik gyakorlatot végzem, majd szó nélkül távozott. Nem sokkal később egy női tiszt behívott az irodájába, és rám kiabált: „Ha még egyszer meg mered csinálni a gyakorlatokat, levágom az összes hajadat!”
Nem bosszankodtam, és rámosolyogtam. „Tudja, mindenki jó ember akar lenni. A Fálun Dáfá-gyakorlók a buddhaság elérését művelik. Talán minden állhatatos gyakorló eléri a beteljesülést, és bódhiszattvává vagy buddhává válik” – mondtam. „Ekkor talán arról a hatalmas erényről fognak beszélgetni egymással, amelyet a brutális üldözés révén gyűjtöttek össze. Egyikük talán azt fogja mondani: »A művelés valóban nehéz. Mivel jó ember akartam lenni, és az Őszinteség, Együttérzés és Türelem elveit követtem, a rendőrség börtönbe zárt. Még az összes hajamat is levágták.«”
Aztán hozzátettem: „Tudom, hogy ön is egy jószívű ember. Nem hiszem, hogy megteszi ezt, ugye?”
„Hah, te pont olyan vagy, mint az öregeim” – válaszolta mosolyogva. „Tudod, a vezető épp most kritizált engem. Ezért kiabáltam veled.”
„Tudom” – válaszoltam. „Mindannyian jó emberek akarunk lenni. Ha most elvisel egy kis szenvedést a gyakorlókért, a jövőben ezerszeres áldást kap érte.”
Miután elmagyaráztam a Fálun Dáfával kapcsolatos igaz körülményeket, boldog volt, és hozott nekem teát és harapnivalót. Arra is bátorított, hogy olyan gyakran végezzem a gyakorlatokat, amilyen gyakran csak akarom. „Azt hiszem, a Mestered nagyon büszke az olyan diákokra, mint te” – mondta egészen komolyan.
Egy másik napon Ye, egy forró vérmérsékletű helyettes vezető látta, ahogyan a gyakorlatokat csinálom. „Hogy merészeled a cellában végezni a gyakorlatokat!” – kiabálta, és mocskos szavakat vágott a fejemhez. „Térdelj le azonnal!”
Méltóságteljes Fálun Dáfá-gyakorlóként, aki az Őszinteség, Együttérzés és Türelem elveit követi, semmiképpen sem tudtam ilyesmit tenni, ezért nem vettem tudomást róla.
„Fálun Gong! Fálun Gong!” – kiáltotta még kétszer. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Amikor harmadszorra is felkiáltott „Ahhh!”, a földre zuhant.
A cellákban lévő rabnők megdöbbentek. Végül az egyikük azt mondta: „Úgy tűnik, Ye igazgatót megtorlás érte. Kíváncsi vagyok, hogy jól lesz-e.”
Körülbelül negyven perc múlva Ye újra megjelent a kapu előtt: „Kérnek talán a hölgyek egy kis teát?” – kérdezte megszeppenve.
A rabnők ismét csodálkoztak. „Nagyon szívesen. Köszönöm szépen!” – válaszolta egyik a másik után.
Az eseményeknek ez a fordulata hosszabb beszélgetést váltott ki aznap.
„Emlékszem, hogy egy nappal ezelőtt valaki megfázott, és vizet kért. A tisztviselő visszautasította azt, mondván, hogy »semmiképpen«, és szidott minket” – jegyezte meg egy fogvatartott nő. „Ma senki sem kérte, és a tisztviselő megkínált minket teával. Hát nem furcsa?”
„Először Ye megparancsolta neki, hogy térdeljen le, és egy pillanattal később megkérdezte, hogy kérünk-e teát” – mondta egy megvesztegetés miatt börtönben ülő könyvelőnő. „Azt hiszem, megijedt, és most már tudja, hogy az élet értékes.”
„Teljesen a te véleményeden vagyok” – válaszolta egy kábítószeres bűnözőnő. „Halálra rémülhetett, miután felborult. Saját testén tapasztalta meg a Fálun Gong isteni erejét.”
Miután meghozták a teát, a beszélgetés tovább folytatódott.
„Ye intelligens” – mondta egy nő, akit az általa felnevelt kiskacsák feletti vita miatt zártak börtönbe. „Azt mondják: »Miután az ember megsértett egy Bódhiszattvát, füstölőt éget, hogy azzal bocsánatot kérjen. Miután az ember megsértette a szüleit, teát kínál nekik a megbékélésért.« Ye teát használ, hogy bocsánatot kérjen egy Fálun Dáfá-gyakorlónőtől és jóvátételért könyörögjön.”
A fogvatartott nők és a rendőrök, akik szemtanúi voltak ennek az eseménynek, megdöbbentek. Mindannyian megtapasztalták, hogy a Fálun Dáfá rendkívüli.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: Mit festem Glauben an Dafa können Wunder geschehen – Teil I
* * *
tovább ...