(Minghui.org) A múltban nagyon sok bölcs létezett. Mindenki tisztelte őket, amikor még éltek, és emlékeztek rájuk az évek során miután meghaltak. Életük során nekik is voltak nehézségeik, és amikor keresték a Buddha Fá-t, ők is akadályokba ütköztek vagy üldözték őket. Ezekben az időkben, mit is gondoltak, mit mondtak és hogyan cselekedtek? Csendesedjünk el és nézzük meg szavaikat és tetteiket.
Réges-régen, Yao császár vidékre utazott és meglátott két embert, akik megszegték a törvényt, és éppen börtönbe akarták vinni őket. Yao császár odalépett és azt kérdezte: „Miért szegtétek meg a törvényt?” Milyen bűntettet követtetek el?”. Erre azt felelték: „A szárazság olyan sokáig tartott, hogy nem volt mit ennünk, így betörtünk más emberek otthonába és elloptuk az élelmüket.”. Amikor ezt Yao császár meghallotta, azt mondta a katonának: „Azonnal engedd őket szabadon, és fogj el engem!”. A katona megdöbbent. Hogyan is tudná elfogni a császárt? Yao császár azt mondta: „Két nagy hibát követtem el és ez a két ember itt nem bűnös. Először is, nem sikerült jól tanítanom az alattvalóimat, így azok ellopták más emberek élelmét. Másodszor pedig, nincs erényem, így nincs eső sem. Mindez az én hibám.” A jósága meghatotta a mennyországot, és elkezdett szakadni az eső.
Amikor a császár megtudta, hogy az alattvalói hibáztak és bűntetteket követtek el, magába nézett, hogy megtalálja, hol hibázott ő, saját maga. Miután ő volt az alattvalók császára, az ő felelőssége volt, hogy tanítsa őket és jól kormányozza őket, és neki kellett viselnie a felelősséget a hibákért, amiket elkövettek. Konfuciusz azt mondta a Válogatott Írásaiban: „Amennyiben ti a számtalan régiónkban bűncselekményt követtek el, ezekért a bűncselekményekért mind én nekem kell felelnem. Az embereknek engem kell vádolniuk, egyedül engem.” Valójában, ezek az emberek már rendkívüli erkölcsökkel rendelkeztek, de azok a mércék, melyeket maguk elé állítottak határtalanok voltak, így újra és újra magukba néztek, őszinte bűnbánatot éreztek, fejlesztették az erkölcsösségüket, és javították a teljesítményüket.
Amikor Milarépa még művelte magát, Geshe Tsakpuhwa, irigységből azt parancsolta a házvezetőnőjének, hogy keverjen mérget a tejbe, hogy megölje az urat. Jóllehet, Milarépa elfogadta a mérgezett tejet egy mosollyal, azt mondta a hölgynek: „Először is, túl sok bennem a könyörületesség ahhoz, hogy megitassam veled. Ezzel megszegném a Bódhiszattvák előírásainak lényegét, emellett ennek súlyos spirituális következményei lennének. A missziómat beteljesítettem és az életem a végéhez érkezik. Eljött az idő, hogy egy másik birodalomba menjek. Önmagában az ital semmit sem tudna ártani nekem, a legkisebb mértékben sem. Nem számít, hogy megiszom vagy sem. Ha rögtön megittam volna, akkor nem kaptad meg volna a jádét fizetségül a bűncselekményedért. Most, hogy a jáde a kezedben van, megiszom, így kielégítem a Geshe vágyát és biztos lehetek benne, hogy te is megkapod a jádét. A Geshe másik reményeit illetően, azok nem fognak teljesülni. Sok mindent mondott a viselkedésemről. Nincs semmi igazság abban, amit ő mondott, így mind a ketten borzasztó lelkiismeret furdalást fogtok érezni. Amikor ez megtörténik majd, annak érdekében, hogy tisztára mossátok magatokat, törekedjetek önmagatok kiteljesítésére ebben az életben. Hogy mentsétek magatokat, ne kövessetek el hasonló bűntetteket. Fohászkodjatok hozzám és spirituális utódaimhoz igaz szívvel.”
Milarépa tudta, hogy méreg van a tejben, de nem panaszkodott és nyugodt szívvel elfogadta. Nem is vádolt másokat azzal, hogy alattomosak vagy romlottak, és nem is hitte azt, hogy a hétköznapi emberek mérge hatni tudna rá. Magába nézett, azt gondolta, hogyha nem fogadja el a tejet, annak komoly spirituális következményei lehetnének. Azt is megvizsgálta, hogy hogyan tudná a legjobbat tenni az érző lényeknek, és hogy hogyan tudná ezt a szerencsétlen asszonyt bűnbánatra késztetni és létrehozni a számára egy kapcsolatot a buddhizmussal. Magunkba nézni, és állhatatosnak lenni az élőlények megmentésénél az igaz művelők látóköre.
Amikor a buddhista szerzetes Xuanzang Indiába ment, hogy a buddhista szentírásokat keresse, illegálisan lépte át az országhatárt. A Tang Dinasztia irányelve abban az időben úgy hangzott, hogy senki sem léphet ki az országból. Amikor Xuanzang megtanulta a buddhista szentírásokat, visszatért az országba, a Tang Dinasztia birodalmába. Taizong császár, a Tang Dinasztia uralkodója nagyon örült, amikor meghallotta, hogy Xuanzang visszatért és a Birodalmi Csarnokban fogadta őt.
Taizong császár azt kérdezte Xuanzangtól: „Mester, miért nem jelentetted, hogy az ország elhagyására készülsz?” Xuanzang így felelt: „Amikor elmentem, sok alkalommal nyújtottam be kérelmet felségedhez, azonban, mivel az őszinteségem és az óhajom nem volt elég erőteljes, nem sikerült megszereznem a beleegyezésedet. Mivel vágytam arra, hogy megkapjam az igaz buddhista szentírásokat, ezért el kellett hagynom az országot, illegálisan. Ez teljesen az én személyes törvénysértésem volt. Nagyon szégyellem magam és nagyon félek.”
Xuanzang nem panaszkodott. Nem panaszkodott a császár értelmetlen rendelete ellen, és nem panaszkodott a helyi hivatalnokokra sem, akik nem küldték el a kérelmét a császárnak. Majdnem megölte egy nyíl, amikor átkelt a határon, és sok veszélyhelyzetet élt túl mielőtt Indiába érkezett, hogy megszerezze az igaz buddhista szentírásokat. Mégis azt gondolta, hogy mindez a szenvedés az ő őszintétlenségéből eredt, és nem mások állították ezt az akadályt elé. Xuanzangra úgy tekintettek, mint egy kimagasló szerzetesre, mivel képes volt magába nézni, nem panaszkodott, és nem táplált gyűlöletet.
A fenti történet segítségével felismerhetjük, hogy a magunka tekintés, melynek a szív legmélyéből kell fakadnia - toleranciával és nemes lelkűséggel, őszinteséggel és önzetlenséggel – valóban egy magas látókör. A kiemelkedő szerzetesek nem panaszkodtak és nem gyűlölködtek, a szavaik melegséget árasztottak és a tetteik az érző lények javát szolgálták. Szégyenérzés foghat el minket, amikor összehasonlítjuk magunkat velük. Amikor konfliktusba jutunk, megpróbáljuk mentegetni magunkat; amikor nehézségek előtt állunk, dühösek leszünk és panaszkodunk; amikor szerencsétlenség ér minket, tétovázás nélkül igyekszünk elkerülni azt. Mindezek emberi magatartásformák, melyeket alapvetően meg kell változtatnunk. Ha nem változtatjuk meg ezeket a fogalmakat az önzőségről és a rossz hajlamainkról, a Buddhaság elérése csak egy üres beszéd marad. A Mester azt mondta:
„Az emberek manapság már csak ilyenek, ha valami történik, először másra terelik a felelősséget, mindegy, hogy rajtuk múlt vagy sem, nem vállalják. „(Zhuan Falun, 4. Fejezet, A Xinxing emelése)
A felelősség kikerülése a modern emberek egy alapvető jellemzője, miközben a magunkba nézés képessége egy művelő legalapvetőbb ismertetőjele. A Mester különböző alkalmakkor, ismételten kihangsúlyozott egy dolgot, ami pontosan a magunkba nézés.
„Magunkba nézni, amikor egy probléma felmerül, ez az alapvető különbség egy Dáfá gyakorló és egy hétköznapi ember között.” („A Shandong-i Dáfá Asszisztens-központhoz”, Esszenciák a további haladáshoz) (Ez a cikk nincs benne az angol verzióban, így ez a saját fordításom.)
A Fá ezen szakasza által megérthetjük, hogy csakis akkor lehetünk Dáfá gyakorlók, ha képesek vagyunk magunkba nézni a problémák felmerülésekor. Máskülönben nem vagyunk gyakorlók. Hiszen, ha nem nézünk magunkba, akkor nem különbözünk a hétköznapi emberektől. Ez a legalacsonyabb feltétel. Ha nem tudunk ehhez hozzáigazodni, akkor nem vagyunk alkalmasak arra, hogy gyakorlók legyünk. Annak ellenére, hogy minden nap tanuljuk a Fá-t és elfoglaltak vagyunk a három dolog végzésével, csak hétköznapi emberek vagyunk, akik emberi dolgokat tesznek. Ez nem művelés, és az erőfeszítéseinknek nem lesz gyümölcse.
Fel kell ismernünk, hogy a magunkba nézés képessége nem csak a művelésünk legalacsonyabb feltétele, hanem egy olyan valami is, amihez hozzá kell igazodnunk a művelésünk által. Más szavakkal, minden egyes pillanatban magunkba kell néznünk. Miért kell így cselekednünk? Mivel meg kell emelnünk magunkat a művelésben. Ez pedig azt követeli tőlünk, hogy megtaláljuk a hézagokat a Fá és önmagunk között, gyakorlótársaink és önmagunk között, hogy megtaláljuk, mi az, amit nem csinálunk jól, és ez által fejlődhessünk és felzárkózzunk a többiekhez. Csakis akkor, ha így cselekszünk, leszünk képesek fokozatosan megfelelni a Fá elvárásainak, és így válunk képessé arra, hogy azonosuljunk a Fá-val, annak érdekében, hogy elérjük a beteljesülést. Azért, hogy képesek legyünk magunkba nézni, meg kell értenünk a Fá kívánalmait, és a saját helyzetünket is. Ha ezt tisztán megértjük, képessé válunk arra, hogy a Fá tükrében megtaláljuk, hol is van a probléma. Természetesen, amikor magunkba nézünk, soha sem érthetünk egyet az üldözéssel, vagy a régi erők elrendezéseivel.
Remélem, hogy azok, akik még mindig nem tudják, hogy hogyan nézzenek magukba, többet tanulják majd a Fá-t. Amikor a három dolgot megtettük, a fennmaradó időnkben olvashatunk tradicionális kulturális irodalmat, hogy megtudjuk, hogyan néztek magukba a nagyerényű emberek a történelem során. Ennek köszönhetően természetesen fogjuk megérteni, hogy hogyan nézzünk magunkba. Remélem, hogy azok a gyakorlók akik, ugyanúgy mint én, még mindig nem néztek magukba, megtalálják az utat az önmagukba nézéshez. Akkor aztán, amikor problémákba ütközünk, az első gondolatunk az kell, hogy legyen, hogy magunkba nézzünk. Csakis, ha így cselekszünk, érhetjük el az igaz művelést és haladhatunk előre erőteljesen.
* * *
tovább ...