Már csaknem 8 éve kezdtem el a művelést. Ez egy viszonylag hosszú idő és gyakran kérdezem is magamtól: "Hol állok ma a művelésemben? Milyen erős a hitem a Fá-ban és a Mesterben?" Néha úgy érzem, valahogy nem haladok előre, sőt azt gondolom, hogy inkább lefelé süllyedek. Megfelelek-e egy művelő követelményeinek, ha nem teszem a három dolgot, amiket a Mester elvár tőlünk? Egy zavart művelési állapotban vagyok, és egyre bizonytalanabbul érzem magam. Gyakran hosszú ideig nem érzek elég erőt magamban, jobb volna ilyenkor küzdenem ellene, ehelyett tehetetlenség uralkodik el rajtam, ami miatt egyre rosszabb lesz a lelkiismeretem és ezek egyre szörnyűbbé teszik a helyzetet.
Ekkor olyan gondolatok jönnek a felszínre, amik kételkedni hagynak. Valóban megingathatatlanul hiszek a Mesterben? Csakis előrelépéseket teszek? Mik voltak az eredeti szándékaim, amik arra ösztönöztek, hogy elkezdjem a művelést? Valamiféle biztonságba szeretném magam tartani, mert félek a saját létezésemtől?
Elkezdtem magam analizálni és megpróbáltam a „Hit” fogalmát definiálni, hogy újra világos legyen számomra. Akkor ismertem fel, hogy ahhoz, hogy tisztává váljon előttem, amiről Mester beszél, nem a fejemből, hanem a szívemből kell ezt felismernem, és hogy a sok tépelődés, töprengés közepette letértem a helyes útról. E zavarodottság miatt gyakran kételkedtem; nem abban, amit Mester mondott nekünk, vagy az istenségek létezésében, hanem abban, hogy én ezt valóban meg tudom-e csinálni. Ez akkor megint a „nem érzem méltónak magam” gondolat, ami azért merül fel, mert az ember a három dolgot nem csinálja elég lelkiismeretesen, mert fél a határhelyzetektől, vagy, mert egy nagy hibát követett el, ami már nem tűnik helyrehozhatónak. Ez újra és újra a függőség a személyes környezettől. Ugyanis észrevettem, hogy gyakran a gyakorlótársaimat figyelem. Ha ők jól művelik magukat, akkor én is szorgalmasabb leszek. Ezek nem mind önző gondolatok? Pedig csakis az én saját személyes művelési helyzetemről, állapotomról szól.
Ekkor alig gondolok az élőlények megmentésére, csak akkor, ha Mester ad egy könyörületes utalást.
Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány visszatérő tapasztalatomról beszámolni, amik idáig a művelésemben bizonyos mértékig kihívást jelentettek számomra és újra és újra kihívás elé állítanak.
Amivel álmaimban már gyakran találkoztam, az az az időpont, amikor a Fá helyreigazítja az embervilágot. Mindig egy hasonló szituációt látok magam előtt: az ég elsötétedik, valamint feltűnik valami az égen, ami egy fajta fény. Ha sötét van, nagy a nyugalom. Egy másik szituációban pedig nappali fénynél az emberek zavartan körbe-körbe szaladgálnak. Ezeknél a jeleneteknél minden esetben ugyanaz az atmoszféra, de egyidejűleg biztonságot és félelmet is érzek. Az Őszinte Gondolatok pozíciójában ülök, megpróbálom magam „gyakorlónak” tekinteni, illetve védelmet adni. Ebben a pillanatban világossá válik, hogy minden igaz, amit a Mester mondott, és végtelenül hálás vagyok, hogy a hibáim ellenére mégis elismer engem. Ugyanakkor a megbánás végtelenül gyötrő érzése teljesedik ki rajtam, mert ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy nem használtam ki teljesen az időt, sok veszteséget okoztam és ennek a jelentősége, a súlya most egy csapásra egyértelmű lett számomra. De ekkor már nincs több idő, az idő a művelésre véget ért, elmúlt és már csak reménykedni tud az ember… a leggyakrabban ennél a pontnál ébredek fel az álomból. Minden esetben csak idáig tudok emlékezni.
Aztán ott vannak a tapasztalatok az úgynevezett "valóságban". Ez főleg a fizikai tapasztalataimra vonatkozik, amelyeknél korlátaimhoz érek. Sokszor vagy rendkívüli fájdalmaim vannak, vagy az azok miatt megjelent pánikszerű állapotokban találom magam. Ez olyan, mint az élet és halál tesztje. Ha ezeket a helyzeteket elszenvedem, mindig végtelen hálát érzek. Mély alázatot, tisztaságot és bizalmat érzek.
Minduntalan kérdezem magamtól: miért csak látszólagosan tanulok, vagy csak nagyon lassan, amiért ilyen gyakran kell Mesternek utalásokat adnia nekem, hogy végül a lényeget megérthessem, a restségemet és félelmemet legyőzhessem, hogy a fennmaradó értékes időt teljes egészében kihasználhassam? Őszinte kívánságom, hogy ezt végül jobban tudjam csinálni és tudom, hogy ha ez a tiszta állapot újra eltűnik, és nem vagyok továbbiaknak elég állhatatos a három dologban, ez a körforgás újra és újra elő fog fordulni. Tudom, hogy a Mester végtelenül irgalmas, de ő sem tud nekem mindig végtelen lehetőséget adni, valamikor az értéles idő el fog múlni.
Az újra és újra felmerülő és visszatérő nehézségeknél éppen ez a tudatosság az, ami miatt gyakran kételkedem, magamban, és abban, hogy egyáltalán ki tudok-e majd törni valaha ebből. Én is csak most látom, hogy ez milyen önző magatartás. Elsősorban a személyes művelésemre gondolok. Csak ezekben a ritka, de teljesen tiszta állapotokban, amiket Mester ad újra és újra, és amik olyan erős ráhatással vannak rám, hogy nem kell a hitre gondolnom, hanem tudom mélyen a szívembern, miért jöttem ide, csakis akkor először vagyok képes meglátni, hogy felelősséget kell viselnem az én területemért és nekem is az az őszinte kívánságom, hogy ezt tegyem. Akkor már nem csak saját magamra gondolok, hanem érzem a valódi irgalmasságot minden élőlénnyel szemben.
Ez a teljesen tiszta hozzáállás a Mestretől ered, amikor korábban személyesen is találkozhattam vele. Abben a pillanatban nem voltak kétségeim, semmilyen problémám, sem a kérdések, sem különböző gondolatok. Nem lehet igazán leírni szavakkal ezt az állapotot, nem tudom, pontosan hogy érzi magát egy megvilágosodott ember, de ehhez a fogalomhoz eddigi életemben ez az élményem juttatott a legközelebb.
Úgy éreztem, hogy mindannyian egy test vagyunk, hogy azonos az eredetünk, és újra visszatérünk az istenségekhez. Nekünk csak csinálnunk kell, és erre gondot fordítani. A Mester vár ránk. Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését. Az volt a benyomásom, hogy nagyon nehéz lenne neki, minket újra hátrahagyni.
Ezután az élmény után már végül nem voltak kétségeim többé a Fá-val kapcsolatban. Nem az a kérdés, hogy hiszek-e benne, egyszerűen csak tudom.
Talán nem az szerint kell a kérdést feltenni, hogy meg tudom-e csinálni, hogy hiszek-e magamban. A magamban kételkedés, a Fá-ban való kételkedést jelentené. Az nem lehetséges, hogy én magamban nem bízok, amikor a Mester bízik bennem. Ez olyan valami, amit érzek, amit mélyen a szívemben tudok, hogy a Mester nem ad fel bennünket. Így értettem meg, mit jelent számomra a hit, hogy ne adjam fel.
Nem számít, mennyire rossz művelési állapotban vagyok, milyen sok hibát követtem el, milyen sok veszteséget okoztam, milyen gyakran estem el, mindig érdemes felkelni.
Az eddigi művelésemben adatott sok jó is. Amit én adtam, az is nagyon értékes és fontos volt. A bűn az lenne, ha feladnám. Én továbbra is mélyen hinni fogok a Mesterben. Hogy milyen szintet tudok majd elérni, attól függ persze, hogy milyen állhatatos vagyok, mekkora a kitartásom és a következetességem a művelésemben és kívánom mindannyiunknak, hogy megfelelően ki tudjuk használni a fennmaradó időt teljes egészében.
Remélem, a tapasztalataim bátoríthatják a többieket, akik már ugyanúgy gondoltak arra, hogy feladnák a művelést. Azt hiszem, hogy minden nap hálásnak kell lennünk azért, amit a Mester ad, és hogy az a lehetőség adatott meg nekünk, hogy a Fá-t még mélyebben megérthessük.
Kérlek Titeket, mutassatok rá a hibáimra.
Köszönet a tisztelt Mesternek és az összes gyakorlótársamnak
* * *
tovább ...