(en.minghui.org)
A Mester megjegyzése:
Javaslom, hogy minden Dáfá-tanítvány olvassa el ezt a cikket.
Li Hongzhi
2003. november 1.
Néhány nappal ezelőtt olvastam egy gyakorlótárs cikkét: Treat Fa-Rectification Period Cultivation with the Cleanest and Purest Mind (Kezeljétek a Fá-helyreigazítás korabeli művelést a legtisztább elmével), amely tartalmazott egy történetet, amely egy ember művelés iránti vágya tisztaságának a kérdését tárgyalta. A történet a következőképpen hangzik: Egy hentes összefutott két emberrel, akik a buddhaságot művelték. A két ember azt mondta, hogy nyugatra tartanak, hogy lássák Buddhát, és megpróbálták meggyőzni a hentest, hogy menjen velük. A hentes azt mondta: „Én túl piszkos vagyok, és nem vagyok méltó rá. De kérlek, vigyétek magatokkal az őszinte szívemet.” (Ez azt mutatta, hogy bár ennek az embernek a foglalkozása nem volt jó, mégis őszinte szívvel tisztelte és vágyott Buddhára.) A hentes tehát kivette a saját szívét, és odaadta a két embernek. (Ez azt mutatta, hogy a hentesnek nem voltak fenntartásai vagy kétségei a Buddha iránti tiszteletével és vágyakozásával kapcsolatban.) A két ember, aki a buddhaságot művelte, egyetértett, és elvitte a szívét Nyugatra. Miután a Buddha elé jutottak, a Buddha egy hatalmas, forró vízzel teli fazékra mutatott, és megkérdezte tőlük, hogy bele mernek-e ugrani. Mindkét embert a habozás érzése kerítette hatalmába, ezért arra gondoltak: Talán az lenne a legjobb, ha beledobnák azt a szívet a fazékba, és megnéznék, hogy mi történik? (Ez azt mutatta, hogy ez a két művelő nem hitt teljesen a Buddha szavaiban, és még mindig emberi szívvel értékelték azokat). Így hát beledobták a hentes szívét a fazékba, és az egy arany Buddhává változott. (Azon személy belső lénye birodalmának a tükörképe.) Ezt látva a két ember is azonnal beleugrott. (Ez azt mutatta, hogy ez a két ember nagyon gyenge megvilágosodási minőséggel rendelkezett, és megrekedtek a „látni azt jelenti: hinni” mentalitásban. Csak akkor tették meg azt, amit a Buddha mondott nekik, amikor látták a nyereséget, amire törekedtek). Az eredmény az lett, hogy két darab sült tésztává váltak, a belső lényük birodalmának a tükörképévé.
Egy másik cikkben, a Having No Human Notions In the End-ben (Ne legyenek emberi fogalmaink a végén) egy gyakorlótárs szintén elmesélt egy történetet két emberről. Egy embernek nagyszerű külseje volt. (Mindent jól és megfelelően csinált, és mindenkitől dicséretet kapott.) Miután meghalt, amikor az emberek felnyitották, látták, hogy belül piszkos és rothadt, és mindenki úgy emlegette ezt az embert, hogy „kívül pompásan ragyog, de belül egy rothadó zűrzavar”. (A benne lévő rossz dolgokat eltakarták, és nem tisztították meg alapvető szinten.) Egy másik személy nagyon átlagos külsővel rendelkezett, és nem tűnt ki semmilyen konkrét területen. Öngyilkos lett, miután nem tudott megoldani egy jelentéktelen ügyet. Halála után, amikor az emberek felnyitották, látták, hogy ez a személy belül aranyló fényben ragyogott. Az emberek mindannyian sajnálkozva csóválták a fejüket e személy miatt, mondván, hogy ez a személy „kívül egyszerű és meghatározhatatlan volt, de belül dicsőséges”. Mindannyian úgy érezték, hogy szégyen, hogy ez a személy feladta mindazt, amit elért. A valóságban ez a személy elég jól művelte magát, csak éppen nem látta ezt. Mivel öngyilkosságot követett el egy olyan jelentéktelen dolog miatt, amelyen nem tudott felülkerekedni, minden korábbi művelési eredménye teljesen hiábavaló volt.
Miután elolvastam ezt a két történetet, úgy éreztem, hogy nagyon jó emlékeztetők voltak számomra és mindenki számára, hogy jobban műveljük a xinxingünket (az elme természetét, az erkölcsi jellemet) és jobban megértsük a Fát. Az első történetből rájöttem, ha az ember hosszú időn keresztül végzi a Dáfá-munkát anélkül, hogy bármi másra gondolna, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindig olyan szívállapota van, amellyel egy Dáfá-tanítványnak rendelkeznie kellene. Ami azt illeti, hogy hogyan kell valóban jól és erényesen járnia a saját útját, az nem olyasmi, amit azonnal világosan és alaposan meg lehet érteni.
A múltban, a személyes művelés idején sok jól ismert asszisztensközpont-vezető, asszisztens és veterán gyakorló volt, beleértve olyan gyakorlókat is, akik gyakran voltak a Mester közelében – Kínában és külföldön egyaránt –, akik sok mindent tettek a Dáfáért és nagyon rátermettek voltak, de némelyeknek közülük nyilvánvaló problémáik voltak a xinxingjükkel. Például gyakran nem tanulmányozták a Fát, vagy nem egy művelő gondolkodásmódjával tanulmányozták a Fát (a Fát csak információforrásnak tekintették, vagy kíváncsisággal tanulmányozták a Fát, vagy egyfajta kutatásként, stb.), vagy nem volt együttérző szívük, egy mindennapi ember bürokratikus hozzáállásával vagy erős hierarchiaérzéssel rendelkeztek, el voltak telve önmagukkal, irigyek voltak, versengőek, túlzottan a nyereségre és veszteségre koncentráltak, és így tovább. Persze végül is művelődtek, így nem törekedtek a hétköznapi emberek dolgaira. De a gyakorlók között és a művelési körökben, amikor olyasmiről volt szó, amit „nyereségként” érzékeltek, olyan szembeszökően hajszolták, hogy nem is gondoltak rá. Az ilyen típusú problémák azoknál a gyakorlóknál is léteznek, akik nincsenek felelős pozícióban, például irigykednek vagy vakon csodálnak bizonyos „híres embereket”. Ez viszont elősegítette a tisztátalan mentalitásukat, de mivel nem voltak felelős-pozícióban, nem érezték ezt olyan fontosnak. Valójában ez a saját hétköznapi emberi hierarchikus mentalitásukat tükrözi, mert a Dáfában való művelés csak egy ember szívét nézi, és nem a felszínt, nem számít, hogy „híres ember” vagy-e vagy sem.
Miután 1999. július 20-án megkezdődött az üldözés, az asszisztensközpontok vezetői és a „híres emberek” mind azonnal hatalmas nyomással szembesültek. Egy csoportjuk nagyon gyorsan elbukott; néhányan teljesen átmentek az ellenkező oldalra, és néhányan hosszú időre démoni megpróbáltatásokba kerültek. Abban az időben ez nagy felfordulást és zavarást okozott néhány gyakorlónak, és engem is nagyon megrázott. Azt gondoltam: „Valószínűleg azért, mert túl sok volt a napi szintű munkájuk, és nem összpontosítottak arra, hogy megragadják az időt a Fá jó tanulmányozására, így nem teremtették meg jól a xinxingjük és a művelésük alapját. Mindannyiunknak tanulnunk kellene ebből a leckéből, és többet kellene tanulmányoznunk a Fát.”
Abban az időben a Fá tanulmányozásának a középpontjában főként a mennyiség fenntartása állt, ahelyett, hogy tudatosan a Fá tanulmányozásának és a xinxing művelésének a szoros összekapcsolására összpontosítottak volna. Így sok problémát nem lehetett megoldani, a Fá-alapelvek megértése nem növekedett folyamatosan, és néha nagyon sok zavarás történt a Fá tanulmányozásában. Később, amikor a Tanár egyre több előadást tartott a Fá-helyreigazításról, fokozatosan mélyebb megértést nyertem ebben a kérdésben. Először is, ezek az emberek valószínűleg tudtukon kívül összekeverték a mindennapi emberek munkája iránti lelkesedést, a képességeket, az áldozatkészséget és a mindennapi emberek munkája elvégzésének a módját a saját szerepükkel a Fálun Dáfá művelésében. Nem vették figyelembe, hogy még mindig alapvető ragaszkodásaik voltak, és nem művelték magukat komolyan, amikor a saját xinxing-problémáik által kiváltott konfliktusokkal szembesültek. Éppen ellenkezőleg, szokásos módon úgy érezték, hogy „különlegesek” vagy „kiváltságosak” voltak, ahelyett, hogy rájöttek volna, hogy valamiért harcolnak vagy valamire törekszenek. Másodszor, ezek közül az emberek közül néhányat a régi erők rendeztek el, azzal a céllal, hogy teszteljék és kiszelektálják azokat a gyakorlókat, akik erős hétköznapi emberi mentalitással rendelkeztek. Néhányukat azért helyezték el, hogy kritikus időkben negatív befolyást gyakoroljanak, és nem azért végezték ezt a fajta munkát, mert a xinxingjük jobb volt, mint mindenki másé. De a Mester minden érző lényt meg akar menteni, ezért sok mindenbe belemenne, és megfordítaná a dolgokat – megváltoztatná a dolgok alapvető természetét ezen elrendezések közepette, és megsemmisítené a régi erők elrendezéseit. Harmadszor, amikor a művelők körében tettek néhány dolgot, a hírnévhez és a nyereséghez való ragaszkodás zavarta meg őket. Nem tudtak erős főtudattal jól viselkedni. Ehelyett ez a hírnévhez és a nyereséghez való ragaszkodás, a versengés és az irigység megjelenéséhez és fokozódásához vezetett, ami új problémákat teremtett magában a munkában és a művelésben is.
Tehát a Fá-helyreigazítás korabeli művelés négy éve alatt a szárazföldi Kínában élő gyakorlótársak a Dáfá igazolásának és az érző lények megmentésének a dolgát a „nagy útnak nincs formája” formájában hajtották végre. Mindenki felelős a saját műveléséért és a Dáfá-munkájáért, és egymástól függetlenül koordinál, és azt lehet mondani, hogy a valóságban a Fá-helyreigazítás korabeli művelés során minden egyes ember felelős személlyé vált. Még ha a tengerentúlon vannak is Fálun Dáfá Egyesületek és asszisztensközpontok, és sok projektcsapat van, és sok új felelős ember jelent meg, ezek a konkrét formát öltő dolgok csak a hétköznapi társadalom formáinak való megfelelésre szolgálnak. Amikor a valódi Fá-helyreigazítás korabeli művelésről van szó, akkor minden egyes Dáfá-tanítvány felelős önmagáért, a Mesterért és a Fáért, valamint az érző lényekért. Ebben a folyamatban úgy gondolom, hogy minden új és régi „felelős emberünknek” alaposan meg kell tanulnia a leckéket, amelyekről fentebb beszéltünk, hogy ne befolyásolja a hírnévhez és a nyereséghez való ragaszkodás, vagy a hétköznapi emberek „híres emberekről” alkotott elképzelései, vagy a hierarchiákról alkotott elképzelések, és ne jusson arra a következtetésre, hogy ő biztosan művelődik, mert annyira elfoglalt a munkával. Csak ha minden pillanatban és minden környezetben őszintén hordozzuk a Fát a szívünkben, és mindig mércének tekintjük, és szívünk mélyéből azon gondolkodunk, hogyan viselhetünk felelősséget a Fáért, az élőlényekért és a saját művelésünkért, akkor tehet meg minden lépést jól és őszintén mindenki közülünk »felelősök« közül.
A második történet valami másra emlékeztetett. Amikor egy hétköznapi ember öngyilkosságot követ el, az rengeteg karmát hoz létre, és bonyolult következményeket teremt. Amikor azonban egy művelő követ el öngyilkosságot, akkor egy buddha megölésének a bűnét követte el, és a következmények még bonyolultabbak és súlyosabbak. Van egy epizód Milarepa buddha művelési történetében. Miután Milarepa az igaz Fá keresése során különböző típusú hatalmas testi és lelki szenvedéseket élt át, úgy érezte, hogy valószínűleg túl nagy a karmája, és nem lesz képes igaz Fát elérni az élete során. Ezért rendkívüli gyötrelemben öngyilkosságot fontolgatott. Így azt mondta: „Mivel Marpa és Marpa felesége is bajban van a bűneim miatt, és mivel ezzel a jelenlegi testtel nem fogok sikerrel járni a művelésben, hanem csak még több bűnt fogok felhalmozni, meg fogom ölni magam.” Így előrántotta a kését, hogy öngyilkosságot kövessen el. Ekkor egy Ngokpa nevű láma megragadta őt, és miközben könnyek gördültek le az arcán azt mondta neki: „Ne tedd ezt! Mindannyiunk képességei és érzékei velünk született isteniek, ez egy buddha megölésének a bűne lenne. Nincs nagyobb bűn a világon az öngyilkosságnál. Még a szútrák nyilvános hagyományában sincs nagyobb bűn, mint a saját életünk kioltása. Mivel ezt tudod, mondj le az öngyilkosság gondolatáról.” És ez csak egy művelő saját helyzetére vonatkozott a személyes művelés szakaszában. Más szemszögből nézve, a Fá-helyreigazítás korabeli művelés megköveteli, hogy minden helyzetben először másokra gondoljunk, és az igaz megvilágosodást műveljük, hogy teljesen önzetlenek legyünk, és mindig másokat helyezzünk magunk elé. Továbbá a Fá-helyreigazítás korabeli tanítványoknak különleges történelmi küldetésük van, ezért amikor a megpróbáltatások közepette szenvedést viselünk el, gondoltunk-e a Mester által elviselt szenvedésekre, a Mester által vállalt fájdalmakra, és az érző lények várakozására és vágyakozására, vagy sem?
Ahogy az a gyakorlótárs írta: „Az üldöztetés során sok tanítvány kényszerült egyik helyről a másikra menni, és elvesztette a munkáját. Egy hétköznapi ember szemszögéből nézve ezeknek az embereknek nincs semmijük a karrierjüket tekintve, és nem rendelkeznek semmi figyelemreméltóval. De a művelők és az istenek szemszögéből nézve ezek az emberek a legszentebb, legcsodálatosabb dolgokat teszik a Dáfá igazolása és az érző lények megmentése érdekében. A világegyetem Fá-helyreigazításának utolsó történelmi időszakában egyáltalán nem támogathatunk bármilyen mindennapi emberi ragaszkodásokat, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk szorgalmasak a művelésben, mert nem láthatjuk a saját művelésünk gyümölcsét – vagy ami még rosszabb, feladjuk a művelést, és a végén minden egy pillanat alatt tönkremegy.”
A Fá tanulmányozása során megértettem, hogy van egy másik jelentésréteg is, vagyis a Fá-helyreigazítás korabeli művelés valójában nem arról szól, hogy mit adtunk fel a Dáfáért, mit vagyunk hajlandóak megtenni a Dáfáért, vagy mennyit tettünk – hanem arról, hogy valóban fel tudjuk-e ismerni a Fá-helyreigazítás hatalmas belső jelentéseit, és vajon meg tudjuk-e becsülni és alázatosan elfogadni a jövőt, amelyet a Mester hozott létre számunkra, vagy sem. A Mester nélkül nincs igazi Fá-helyreigazítás. A Mester Fá-helyreigazítása nélkül a régi világegyetem egyetlen érző lényének sem lenne jövője, és a Fá-helyreigazítás határtalanul irgalmas, ugyanakkor páratlanul szentséges és ünnepélyes. A Fá-helyreigazítást semmilyen lény vagy emberi ragaszkodás nem használhatja ki.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: Golden Buddha (With Master's Comments)
* * *
tovább ...