(en.minghui.org) A Tanár egyszer azt mondta az egyik Kínán kívül tartott előadásán, hogy „A Dáfának megvan a maga méltósága”, és hogy „Nem mindenki tudja megkapni a Fát.” („A Dáfá egy komoly dolog, az nem úgy van, hogy mindenki megkaphatja a Fá-t.”, Fá-magyarázat Észak-Amerika első Fá-konferenciáján). A Tanár szavai mindvégig vezettek engem, arra késztetve, hogy a Fá szemszögéből gondolkodjam el minden tettemről és szavamról a hétköznapi emberek között. Miután megszabadultam a ragaszkodásaimtól, és azonosítottam a saját problémáimat, a gondolataim jobban összhangba kerültek a Dáfá elveivel. Valóban, ez valóban hatással van a hétköznapi emberek útjához való alkalmazkodás helyes megértésére, az igazi Jóság (Shan) helyes megértésére, és a Fá-helyreigazítás és az egyéni művelés közötti kapcsolat racionális megértésére.
A gonosz általi üldözés miatt sokáig hajléktalan voltam, és a barátok anyagi támogatásából éltem. A május eleji munka ünnepén a feleségemmel meglátogattunk egy rokont, hogy tisztázzuk a Dáfával kapcsolatos igazságot, és egyelőre szállást találjunk. Sajnálatos módon a rokon fia ellopott tőlünk több száz dollárt.
A feleségem azt javasolta, hogy nézzünk magunkba, és hogy az eset valószínűleg azért történt így, hogy eltávolítsuk néhány nézetünket vagy ragaszkodásunkat, vagy, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy valamit rosszul csináltunk. A rokon és a családja nagyon nyugtalan volt, és folyamatosan a fiút hibáztatták. A feleségem megpróbálta vigasztalni a rokont: „Hagyd csak. Nem számít. Ne vedd túl komolyan.” Úgy éreztem, hogy a szavai valahogy lehetővé tették számukra, hogy kibújjanak minden felelősség alól. Arra gondoltam: „Könnyebb a Dáfá-gyakorlóknak pénzt keresni? Vagy kevésbé helytelen, hogy a Dáfá-gyakorlók pénzét ellopják? Végül ez nem ugyanaz, mint a gonosz erők bátorítása?” Természetesen magunkba kell néznünk, hogy megkeressük a saját hiányosságainkat. De ha magunkba nézünk, az nem nélkülözi az elveket; továbbá ez nem mentség arra, hogy különböző rosszindulatú elemeknek a kedvében járjunk. A barátaink anyagilag segítettek minket, hogy jobban tudjuk csinálni a Dáfáról szóló igazság tisztázását, és mindig szigorúak voltunk önmagunkkal szemben. Miért kellene mindig azt gondolnunk, hogy a saját hibánk, amikor ilyen problémával szembesülünk? Nem volt-e igaz, hogy a gonosz kihasználta a Jóságunkat, és kihasználta a gondolatainkban lévő kiskapukat? Ezért azonnal megosztottam a rokonnal egy másik véleményemet: „A gyereknek vállalnia kell a felelősséget a pénz ellopásáért. Több száz dollárt ellopni bűncselekmény. Nem tűrhetjük el tőle ezt a viselkedést. Olyan kedvesek vagyunk hozzá, csak hogy aztán rájöjjünk, hogy az összes pénzünket elvette. Ez teljesen egy elfajult lény viselkedése volt; teljes felelősséget kell vállalnia. Másrészt viszont reméljük, hogy nektek, szülőknek nem kell semmilyen lelki terhet viselnetek. Szeretnénk látni, hogy egészségesen éltek.”
Ismerve az ezzel kapcsolatos álláspontomat, és érezve a szelíd szavaimban rejlő határozottságot, a rokon azonnal megfenyegetett, emberi ravaszságával élve: „Attól tartunk, hogy a gyerek meggondolatlan. Ha feljelentjük a rendőrségen, akkor felfedheti a valódi személyazonosságotokat, és befolyásolhatja a biztonságotokat.” Akkoriban a feleségemnek valóban megvolt ez az aggodalma, és egyetértett azzal, amit mondott. A magam részéről átláttam a biztonságunkért való látszólagos aggodalmán, ami nem volt más, mint nyílt fenyegetés. Tudtam, hogy a rokonom gondolatai egyáltalán nem voltak tisztességesek. Ha egyetértenék vele, akkor valójában ártanék nekik. Kihasználták a Jóságunkat és a helytelen gondolatainkat, amelyek attól féltek, hogy feljelentést tesznek, és a rendőrök elkapnak minket. Így hát egyértelműen válaszoltam: „Remélem, a gyerek vissza tud jönni. Ha nem jön vissza a következő 24 órában, talán nem is számít rá, de én jelenteni fogom a lopását a rendőrségen.” Másnap a rokonom közölte velem, hogy mindenképpen visszaadja a pénzt, mert ha nem teszi meg, élete végéig nem emelhetné fel a fejét a barátai és rokonai között. Örültem, hogy tisztán láthatta az elveket, és nyugodtan elfogadtam a pénzt, amit a fia nevében visszaadott nekünk.
Amikor megosztottuk egymással a művelési tapasztalatainkat, egy gyakorlónő elmondta, hogy a férje mindig is akadályozta a művelését, fenyegetőzött, verte és szidalmazta. Most pedig arra kényszeríti, hogy elváljon. Megkérdeztem tőle: „Mivel te ezt elégedetlenség és gyűlölet nélkül tudod kezelni, anélkül, hogy egy kicsit is kérnél a vagyonból, és mivel a Dáfába vetett igaz hited egy cseppet sem inog meg, mi a csodától kell félned? Te egy Dáfá-tanítvány vagy, és megvan a méltóságod. Egy Dáfá-tanítványnak ilyen Jónak (Shan) kellene lennie, és mégis nincstelenné kellene válnia, az utcán aludnia és koldulnia az ételért? Nem jársz te a férjed mögött álló gonosz elemek kedvében? Tény, hogy sok ember elfajult. Minél jóságosabb vagy velük szemben, annál inkább kihasználnak és üldöznek téged. Miután megtisztítottad a saját gondolataidat, nyíltan és méltósággal megmondhatod neki: »Ha el akarsz válni tőlem csak azért, mert a Fálun Dáfá művelését gyakorlom, a döntés rajtad áll. Azonban nekem jogom van arra, hogy a család minden vagyonából megkapjam a részemet.« Közben küldhetsz őszinte gondolatokat, hogy kiirtasd a mögötte álló rosszindulatú elemeket. Csak próbáld meg.” Másnap a gyakorlónő elmondta nekem, hogy amikor megnyugodott, és ezt nyíltan és méltósággal mondta a férjének, a férje elképedt és megdöbbent, és azt mondta: „Azt hittem, hogy ti gyakorlók nem ragaszkodtok a pénzhez és a tulajdonhoz.” Ő így válaszolt: „Természetesen nem ragaszkodunk a pénzhez és a tulajdonhoz. De te ezt arra használod ki, hogy üldözz egy Dáfá-tanítványt. Mi nem félünk attól, hogy pénzünk vagy tulajdonunk legyen. Nekem mindenből jár egy rész ebben a családban.” Azóta a férje behúzta fülét-farkát, és nem olyan észszerűtlen, mint korábban.
A nagybátyám és a felesége gyakorlók voltak. A Fálun Dáfá július 22-i betiltásának nagy nyomása alatt (1999-ben) megijedtek a gonosztól, és olyan kifogásokkal próbálták leplezni a félelmüket, mint „A kar nem ér fel a combbal az erő versenyében”, és „Ezt hívják diktatúrának”. A szívük mélyén elég jól tudták, hogy a Dáfá jó, így még mindig gyakorolták, amikor senki sem volt a közelben. De a félelemtől való ragaszkodásukat azzal leplezték, hogy különböző olyan tevékenységeket végeztek, amelyeket a hétköznapi emberek is csinálnak, mint a taiji tanulása és a tánc, és ezt az emberi társadalom állapotának való megfeleléssel próbálták igazolni. Amikor némelyik hétköznapi ember a Dáfáról beszélt, vagy akár rágalmazta a Dáfát, süket fülekre talált, mintha ennek semmi köze sem lenne hozzájuk, vagy mintha soha nem is lettek volna a Dáfá egy része azelőtt. Még az igazság tisztázására tett erőfeszítéseimet is úgy tekintették, mint „politizálást”, „emberekkel való harcot” és így tovább, és nem akartak velem kapcsolatba kerülni.
Egy nap, amikor meglátogattam az otthonukat, hogy átadjam nekik a Tanár új cikkeit, a nagybátyám leszidott és megkért, hogy többé ne jöjjek az otthonukba. Azonnal szigorúan rámutattam valamire: „Nagyon sok előnyt kaptatok a Dáfá gyakorlásából. Világosan tudjátok, hogy a Dáfá a legigazságosabb, és hogy a Jiang rezsim hazugságokat terjeszt, mégis a Dáfát még mindig egy emberi lény mocskos mentalitásával szemlélitek. Van még emberi lelkiismereted? Megérdemled, hogy Dáfá-tanítvány legyél? Amikor a Dáfát, amely olyan nagyon megjavította mind a testedet, mind a szellemedet, a gonoszság károsítja, hogyan lehetsz ilyen közömbös, és hogyan félhetsz ennyire, hogy szót emelj a Dáfá mellett? Még attól is félsz, hogy én, egy rokonod eljön hozzád. Méltó vagy még arra, hogy ember légy? Én nyíltan, méltósággal gyakorlom a Dáfá művelését, egy csepp félelem vagy kitérés nélkül. Amit nyertem, az a tisztelet a kollégáimtól, a korábbi feletteseimtől és a rendőrségtől, akik most már tisztelik a Dáfát és a Dáfa-tanítványokat; egy olyan gyakorló képét hagytam magam után, aki nyitottan és méltósággal éli az életét. Bár az üldöztetés miatt hajléktalan vagyok, nagyon nemesen, széles látókörrel élek, és virágzom. Mi a helyzet veled? Te nem élsz emberként, sőt, még csak szellemként sem, hanem valamiféle rothadt, szánalmas létet élsz. Ez normális állapot egy emberi lény számára?” Szigorú szavaim, amelyek a Dáfá méltóságát és egy Dáfá-tanítvány legőszintébb gondolatait nyilvánították ki, megrázták a szívüket, és arra késztették őket, hogy azonnal meglássák a saját tisztességtelen hozzáállásukat a Dáfá iránt.
Volt egy Dáfá-tanítványnő, aki elhagyta az otthonát, hogy jobban igazolja a Dáfát, és aki elment egy találkozóra egy barátjával abban a reményben, hogy tisztázza számára a Dáfával kapcsolatos igazságot. Váratlanul a szülei, a férje, a jó barátja és a munkahelyi felettese összeesküdött a helyi rendőrséggel, és elküldték őt egy agymosó tanfolyamra. A gyakorlónő megértette, hogy a gonosz megpróbálta kihasználni a Jóságát, és kihasználta a barátai és rokonai iránti érzéseit (qing), hogy üldözze őt, egy Dáfá-tanítványt. Nem ragadták magukkal az emberi érzések és a rokonai és barátja álszent szavai, akik azt állították, hogy ezt a saját érdekében teszik. Dáfá-tanítványként az élete kockáztatásával igazolta a Dáfát, és ezt félelem nélküli igaz hittel tette. Ugyanakkor az őszinte gondolataival és együttérzésével leleplezte a bűnös viselkedésüket. A zavaró és rosszindulatú elemek kiirtásával, amelyek más dimenziókban irányították őket, hamarosan segített nekik felismerni a helytelen cselekedetüket, és ez viszont az azonnali szabadulásához vezetett. Azok az emberek most újra elkezdtek kedvesen bánni vele. Ezzel az epizóddal nemcsak saját magát szabadította ki, hanem sok olyan lényt is megmentett, aki érintett volt ebben az ügyben.
Egy másik gyakorló Pekingbe ment, hogy igazolja a Dáfát. Nem tudott szállást találni, mivel minden szállodában személyi igazolványt kértek, és a biztonsága kérdéses volt. Miközben szállást keresett, egy kérdéssel birkózott: Ez azt jelenti, hogy még több megpróbáltatást kell elviselnem, vagy azt, hogy fel kell adnom egy bizonyos ragaszkodást? Meglehetősen sokáig gondolkodott ezen ebből a szemszögből, de még mindig nem tudott rájönni. Később azt gondolta: „Azért jöttem Pekingbe, hogy igazoljam a Dáfát – ez a legszentebb és legigazságosabb cselekedet a világegyetemben. Tehát mindennek a legjobbnak, a legigazságosabbnak kell lennie. Hogyan engedhető meg, hogy ne találjak helyet, ahol aludjak?” Rögtön azután, hogy ez a gondolata támadt, talált egy nagyszerű szállodát, amely nem kért személyi igazolványt.
Egy Dáfá-tanítvány legtisztább és legjobb lelkiállapota még a gyémántot is képes megolvasztani. Ha nem hajszoljuk a nehézségeket vagy megpróbáltatásokat, és nem tekintjük „a piszkot szépségnek”, a Dáfá méltósága meg fog nyilvánulni rajtunk keresztül. Ez azért van így, mert akkor nem arra fogsz gondolni, hogy De-t (erényt) adnak neked, amikor megvernek téged; ehelyett arra fogsz gondolni, hogy a Dáfát üldözik. Akkor nem arra fogsz gondolni, hogy De-t adnak neked, amikor elveszik a pénzedet vagy a tulajdonodat; inkább arra fogsz gondolni, hogy szándékosan károsítják meg a Dáfát és a Dáfa-tanítványokat. Amikor börtönbe zárnak téged, akkor azt üldözésnek fogod tekinteni, ami kizárólag a Dáfát célozza meg, ahelyett, hogy a művelésed részeként tekintenél rá. Mindent összevetve, a gonosz minden megnyilvánulását a Fá-helyreigazítás szemszögéből kell vizsgálnod; nem szabad esélyt adnod nekik arra, hogy kihasználják a helytelen gondolataidat; és soha nem szabad engedelmeskedned a gonosz által ellened irányuló üldözésnek.
Tavaly áprilisban becsaptak és egy fogvatartási központba zártak. Semmiképpen sem éreztem, hogy kihallgatáson lennék, amikor meghallgattak. Éppen ellenkezőleg, teljes mértékben és boldogan mutattam meg ott mindenkinek egy Dáfá-tanítvány legtisztább Jóságát. Sőt a fő tudatom nagyon tisztában volt azzal, hogy helyre kell igazítanom mindent, ami nem helyes, bármilyen környezetben. Megkérdezték tőlem, hogy azért jöttem-e a fogvatartási központba, hogy megemeljem a szintemet, és elmondták, hogy minden gyakorló, aki idejött, úgy tekintette ezt a helyet, mint egy jó környezetet a művelési szintje emelésére. Közvetlenül megmondtam nekik: „Nem, ez egyáltalán nem olyan hely, ahol egy olyan nemes ember, mint én, tartózkodhat. Engem becsaptak és elraboltak. Ez irracionális üldözés ellenem. Semmiképpen sem tekinthető jó helynek Dáfá-tanítványok számára, hogy megemeljék a művelési szintjüket. Remélem, hogy minél hamarabb elengednek.” Amikor a családi hátteremről kérdeztek, akkor a családom és a rokonaim közül az összes professzort, doktoranduszt, egyetemi elnököt stb. felsoroltam, tudtukra adva, hogy milyen emberek gyakorolják a Fálun Dáfát. Azért tettem ezt, hogy megpróbáljam érzékeltetni velük, hogy mi, Dáfá-gyakorlók rendkívül tehetséges emberek vagyunk; sokan közülünk az emberi társadalom elitjéhez tartoznak, és nem azok közé, akik spirituálisan üresnek érzik magukat, és szellemi táplálékot keresnek. Valahányszor mondtak valamit, sikerült a beszélgetést arra a témára irányítanom, hogy hogyan lehet tisztességes embernek lenni. Mindezek során az erőteljes igaz hitemmel és a fő tudatommal irányítottam őket. Ennek eredményeképpen kissé izgatottá váltak, a szemük tele volt tisztelettel irántam. Eszük ágában sem volt többé üldözni.
A börtöncellámban nem hibáztattam a rabokat, amiért verekedtek egymással. Helyette megvitattam velük: „Ha a gonosztetteket gonoszsággal viszonozzuk, az emberek csak a gonoszságot tanulhatják meg, mert a másoktól elszenvedett gonoszságot valaki másra szabadítod. De ha a gonoszságot Jósággal viszonzod, az emberek megtanulhatják a Jóságot, és fényes jövőt láthatnak. Mivel a rendőrök úgy tettek, mintha kedvesek lennének hozzád, miközben a szívük mélyén nem igazán kedvesek, érzed a gonoszságukat, és ez a gonoszság az, amit megtanultál. Ezért van az, hogy a kényszermunka-átnevelés nem tudja megváltoztatni az ember természetét. A Fálun Dáfá azonban alapvetően megváltoztathatja az embert, örökre a Jóság felé hajlóvá teszi, és örökké a Jóság után vágyakozik és a Jóság felé tekint.” Miután ezt mondtam, ettől kezdve a foglyok abbahagyták a verekedést, és jobban odafigyeltek egymásra. Mielőtt a fogvatartási központba kerültem, sok gyakorlótól hallottam történeteket arról, hogyan népszerűsítették a Dáfát a foglyoknak, és arról, hogy milyen könnyű megemelni az ember szintjét a börtönkörnyezetben. De amikor én magam voltam ott, tényleg elgondolkodtam, hogyan lehet ez egy gyakorló tartózkodási helye!
A börtönök tele vannak mocskos szavakkal és a rabok gondolataiból és viselkedéséből származó mocsokkal. Ezért tisztáztam nekik az igazságot, és a saját művelési tapasztalataimon keresztül megismertettem velük a Dáfát. Néhányan közülük azonban csak az idő elütése céljából tettek fel kérdéseket, ami elgondolkodtatott: „Hogyan beszélhetnék mindenkinek a Dáfáról, mintha csak valami alkalmi dolog lenne? Nem lenne ez a Dáfá káromlása?” Ily módon a fogva tartásom teljes időtartama alatt racionálisnak tartottam a Dáfá börtönben való terjesztésével kapcsolatos gondolkodásomat. És különben is, hogyan lehetne jó egy ilyen piszkos hely a gyakorlóink művelésére? Volt egy erős gondolat a fejemben, hogy azonnal el kell onnan mennem, és azt tennem a Dáfá számára, amit kell.
Amint megérkeztem a fogvatartási központba, engedélyt kértem az őröktől, hogy végezhessem a gyakorlatokat. Nem egyeztek bele, és utasították a cella börtönőrét, hogy figyeljen engem. Mivel nem siettem a gyakorlással, megragadtam az alkalmat, hogy tisztázzam nekik a Dáfával kapcsolatos igazságot, amikor az őrök beszélgetésre hívtak. Elmondtam nekik a Dáfá művelésének a lényegét, megtörtem a gonosz által különböző módon kialakított gondolataikat és nézeteiket, helyreigazítottam mindazt, ami nem volt helyes az elméjükben, és inspiráltam a jó oldalukat. Akkoriban volt egy gondolatom, hogy az elméjükben lévő gonoszságot az elmém legtisztább, legjobb állapotával kell felolvasztanom. Sokszor, amikor több őr gyűlt össze körülöttem, tisztáztam nekik az igazságot, és a vidám hangulatommal és a Jóság iránti elkötelezettségemmel inspiráltam a Jóságukat.
Fokozatosan mindannyian megváltoztak, beleértve azt a rendőrt is, akit a foglyok utáltak és a leggonoszabbnak tartottak. Azt mondta nekem: „10 percet gyakorolhatsz a műszakomban. De nem tovább.” Azt mondtam neki: „Épp most kezdtem el a 10 percet. Ez nem elég.” „Akkor legfeljebb tizenöt percet.” Elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem kell tovább vitatkozni – megváltoztak. És nincs különbség a tizenöt perces ígéret és az egy óra között. Mivel mindig boldognak tűntem, az őrök megkértek, hogy ne mosolyogjak a rabok előtt, mert attól féltek, hogy nem tudnak majd jól bánni a foglyokkal. Mondtam nekik, hogy én egy ilyen optimista lény vagyok, akit a Dáfá nevelt ki, és ez az igazi természetem. Mivel mindig vidámnak tűntem, amikor a rendőrökkel beszélgettem, a foglyok attól féltek, hogy valamilyen különleges kapcsolatom van a rendőrökkel, mivel a foglyok, beleértve a fizikailag legerősebbeket is, csak a fejüket tudták lehajtani, amikor a rendőrökkel beszélgettek, még kevésbé tudtak volna valaha is mosolyogni. Mivel a dolgok így alakultak, hogy rajtam tartották a szemüket, az csak egy formalitássá vált, amivel nem értek el semmit. Amikor a gyakorlatokat végeztem, a rendőrök még segítettek is nekem. Így a rabok egyszerűen nem tudták kitalálni, hogy mi van a tarsolyomban.
Később utasítások jöttek a felettesektől, hogy erősítsék meg a figyelésemet. A cellaőr ekkor megkért, hogy ne terjesszem a Dáfát a foglyok között. Azt mondtam: „Amíg nem kérdeznek, nem szólok egy szót sem senkinek.” Tudtam, hogy az emberek kíváncsiak, és hogy kérdezni fognak erről. Ráadásul a Dáfá a legméltóságteljesebb, és nem beszélhetünk róla akárhol, mintha csak néhány hétköznapi szóról és frázisról lenne szó. Az őrök tehát utasították a börtönőrt, hogy jelentse be a cellában, hogy senki sem kérdezhet a Fálun Gongról. Én tényleg nem mondtam semmit, és munka közben folyamatosan a Dáfára gondoltam, és végig mosolyogtam. Napi 18 órát dolgoztam csendben, mosolyogva, egy szót sem szólva. Másnap a börtönőr sietett jelenteni az őrnek, hogy: „Ennek az embernek túl erős a meditációs ereje. Amikor semmit sem szólt, egyikünk sem tudott semmit sem mondani.” Valóban nem éreztem semmilyen nyomást sem a börtön magas falain belül, sem kívül. Világosan tudtam, hogy el kell mennem innen. Az elmém olyan nyugodt volt, mint a mozdulatlan víz, de olyan szabad, amennyire csak akartam. Semmi sem tudta befolyásolni az elmémet. Azt mondtam a foglyoknak: „Ti nem tudjátok, hogy meddig tart a büntetésetek, míg az enyém teljesen a saját kezemben van. Valójában csak annyit kell tennem, hogy azt mondom: „Nem fogok többé gyakorolni”, és elengednek. De csak azért vagyok itt a börtönben, mert nem vagyok hajlandó ezt mondani.” Minden szavam és minden tettem kivívta a rendőrök és a foglyok tiszteletét. Senki sem jelentett fel, amikor gyakoroltam. A rendőrök akkor sem szóltak volna semmit, ha láttak volna gyakorolni.
Egyik este rajtam volt a sor, hogy szolgálatban legyek. Nagyon meleg volt. Ezért legyeztem a börtönőrt és a körülöttem alvó rabokat. Meglepetésemre a börtönőr hirtelen talpra ugrott, és pánikszerűen így szólt hozzám: „Uram, kérem, ne legyezzen minket. Ez ellenkezik a mennyei elvekkel.” Azonnal abbahagytam, már nem tekintettem ezt olyan jó dolognak, amit meg kellene tennem. Egy hónap múlva elengedtek. Amikor elmentem, a cellaőr nem mert odajönni hozzám, mert könnyeket hullatott. A börtönőr úgy érezte, kár, hogy az utolsó vacsorát nem velem fogyasztotta el. Leírtam a Tanár cikkeit, amikre emlékeztem, és otthagytam neki.
Visszatérve a rendőrőrsre megkértek, hogy írjak a Fálun Gonghoz való hozzáállásomról, arról, hogy miért végeztem a Fálun Gong-gyakorlatokat a fogvatartási központban, és arról, hogy miért terjesztettem a Dáfát a börtönben. Világosan láttam a gonosz szándékukat. Ezért leírtam a Dáfával kapcsolatos gondolataimat, és nem voltam hajlandó semmi mást írni. Átnézték, és azt mondták, hogy ezt nem lehet jóváhagyni. Azt mondták trágár beszéddel, hogy nem vagyok értelmes, hogy így merek írni, és hogy három év kényszermunka átnevelésre ítélnek. Azt mondták, hogy ez nem elfogadható, és visszaküldték nekem, kérve, hogy írjam újra. Nem fogadtam el semmit az érvelésükből, és gondolatban elutasítottam, bármit is mondtak. Úgy gondoltam, hogy az, hogy megkértek, hogy írjam át, azt jelenti, hogy nem írtam meg kellő elszántsággal és határozottsággal. Akkor azt írtam a legelejére: „Úgy gondolom, hogy a Fálun Dáfá a történelem által valaha ismert legnagyszerűbb egyenes Fá művelése.” Teljes szívemmel ezekre a szavakra összpontosítottam. Ez volt a válaszom a gonosznak. Azonnal elengedtek.
Tavaly októberben a tartományi 610-es iroda vezetői megkértek, hogy beszélgessek velük. Minden pillanatban igaz hittel és bölcsességgel bántam velük. Amikor udvariatlanul említették meg a Tanár nevét, racionálisan és nyugodtan, de rendíthetetlenül azt mondtam nekik: „Tisztelnetek kell a Tanáromat. Ez a beszélgetésünk alapja. Máskülönben a beszélgetés nem folytatódhat.” A szemembe néztek, és látták a nyugalmam alatt rejlő rendíthetetlen igazságosságot. Megváltoztatták a beszédmódjukat. Bár mindannyian könnyedén beszélgettünk és nevettünk, valójában azért küzdöttünk, hogy lássuk, ki a bölcsebb és bátrabb. Minden egyes szó olyan volt, mint a tőrök és kardok csillogása és villanása. Minden szó csapda volt. Egy egész napon át így beszélgettek velem, azzal a végső céllal, hogy elzsibbasszák a fő tudatom, és megszerezzék tőlem, amire szükségük volt. De már a kezdetektől fogva teljesen tisztában voltam a valódi szándékukkal, és sikerült feloldanom az ármánykodásukat és cselszövésüket a Dáfá által rám ruházott bölcsességgel. A nyugodt beszélgetés során számos fenyegetés hangzott el, de én csak a Dáfába vetett igaz hitemet fejeztem ki. Végül nem találtak bármilyen rést vagy bármit, amire szükségük lett volna, és csak feladni tudták. Ekkor nyugodtan azt mondtam nekik: „Amíg még van bennetek egy kis jóakarat és helyes hozzáállás a Fálun Dáfá iránt, mi, Dáfá-gyakorlók felajánljuk nektek a megmentést.” Nem volt más választásuk, minthogy kifejezzék hálájukat nekem.
Később elmentem egy gyakorlónő otthonába egy másik városban. A férje szaktekintély egy bizonyos tudományterületen, és a doktori fokozat felügyelője. Miután elolvasta néhány tapasztalatmegosztó cikkemet, nagy tiszteletet mutatott irántam. Felszabadította számomra a legjobb hálószobát és a dolgozószobáját, ahol nyugodt környezetben sok tapasztalatmegosztó cikket írtam, hogy igazoljam a Dáfát. Ő maga pedig ténylegesen átköltözött egy kis, rossz szellőzésű szobába, ahol a szakága fejlesztési tervein dolgozott. Sok gyakorló nem értette ezt, és megjegyezte: „Egyáltalán nem volt boldog, amikor az otthonában voltunk. Nem számított, hogy ki ment oda, elrendezte, hogy az illető abban a fülledt kis szobában aludjon. Képzeld, olyan jó volt hozzád, és a legjobbat adta neked. Ezt tényleg nehéz elhinni.” Az én felfogásom szerint, ha egy ember számára csak azt a racionalitást, bölcsességet, békességet és méltóságot nyilvánítod ki, amivel egy Dáfá-tanítvány rendelkezik, akkor az az ember köteles tisztelni a Dáfát. Azért bánt velem olyan jól, mert megtestesítettem a Dáfá bölcsességét és méltóságát. Bár nem sokat tudtam az ő tudományos területéről, megpróbáltam rávezetni, hogy más szemszögből gondolkodjon a területéről, felhasználva a Dáfá-művelés révén szerzett bölcsességemet. Azt mondtam: „Professzor úr, kevés ismeretem van az Ön kutatási területéről, de az én megértésem, amit korábban kifejtettem, úgy hiszem, mélyebb, mint bármelyik doktoranduszé, akit Ön oktatott. Talán még Önnek sincsenek ilyen széles dimenziói a gondolkodásában. Minden bölcsességem a Fálun Dáfából származik.” Tréfásan azt mondtam neki: „Professzor úr, Önnek egy doktori címet kellene adnia nekem.” A professzor mosolygott, és azt mondta, hogy jól fogja tanulmányozni a Zhuán Fálunt.
„A Dáfá méltósága” című cikkhez
Az elgondolások ennek a tanítványnak a cikkében kiválóak. Ez az, hogyan különbözik a Fá-helyreigazítás a személyes műveléstől. Mindeközben ez megmutatja a tanítvány személyes művelésében felépített szilárd alapot. Ha te mentes vagy attól a jóságtól (Shantól), amellyel egy Dáfá-tanítvány rendelkezik, akkor te nem vagy művelő. Ha egy Dáfá-tanítvány nem tudja igazolni a Fát, akkor ő nem Dáfá-tanítvány. Miközben leleplezitek a gonoszt, minden érző lényt is megmentetek és beteljesítitek a saját mennyországotokat.
Li Hongzhi
2001. július 17.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: The Dignity of Dafa and Master's Comments: On "The Dignity of Dafa"
* * *
tovább ...