A Dáfá erejének megtapasztalása: Új perspektíva az életben

(de.minghui.org) A nevem Yoshiko Mochizuki, és 68 éves vagyok. Zömök alkatom miatt erős nőnek tartanak. Kínában születtem egy nagy és szegény családban. A Kínai Kommunista Párt (KKP) befolyása alatt mindenféle politikai kampányon mentünk keresztül, mint például a „Nagy ugrás előre”, a „Három anti és öt anti kampány”, a „Rektifikációs mozgalom”, a „Négy régi megsemmisítése” és a „Kulturális forradalom”.


Gyermekként kiközösítettek és elnyomtak a szegénységem miatt. Megtapasztaltam a „Le a vidékre mozgalmat” és a gyári forradalmat is. Akkoriban minden nap küzdelemmel és félelemmel kellett szembenéznem, és állandóan úgy éreztem, hogy veszélyben vagyok. Ha ilyen viharos időkben nősz fel, tehetetlen vagy, bármilyen nagyszerűek is legyenek az elképzeléseid.


Mivel csak középiskolai végzettségem volt, nem rendelkeztem nagy tudással, sem nagy műveltséggel, és a szegényes családi körülményeim csak rontottak a helyzeten. Amikor állást kerestem, egyetlen cég sem akart felvenni. Az elveszettség és a szomorúság érzése rendkívül kemény és fájdalmas volt. Habár a világ olyan hatalmas volt, semmilyen út sem létezett számomra, amelyen elindulhattam volna, és nem volt lehetőségem normális életet élni. Mások nem voltak kedvesek hozzám. Hogy miért éreztem magam így, az rejtély volt számomra.


Hogy megvethessem a lábam a társadalomban, nagyon komolyan vettem a munkámat, és hajlandó voltam elviselni minden nehézséget. Amikor még nem voltak bölcsődék, magammal vittem a gyerekeimet a munkahelyemre. A férjem ritkán volt otthon, és minden az én vállamra nehezedett. Legyen szó ételkészítésről, asztalos- vagy kézművesmunkáról, oktatásról vagy általános ügyek intézéséről, semmi sem létezett, amit ne tudtam volna megoldani. Ez idő alatt mindenki, beleértve a felettesemet is, nagyon jól bánt velem.


Néhány évvel később azonban egy vezetőváltás után lefokoztak takarítóvá. Ezen felháborodtam, és tiltakoztam, ezért felkerestem a felettesemet, és vitatkoztam vele. Nagyon kaotikus volt. Később a vállalat az egészségi állapotomra hivatkozva felmondásra kényszerített, pedig még 40 éves sem voltam. Miután az adminisztratív eljárás véget ért, dühösen fordultam a felettesemhez: „Van tehetségem és képességeim. Ha már nincs szüksége rám, máshol fogom használni a képességeimet.” E szavak után hazamentem.


Kiállni a nehézségek ellenére

Beszéltem a férjemmel arról, hogy nyitok egy éttermet, hogy mindenkinek megmutassam a hozzáértésemet. Kölcsönt vettünk fel, hogy egy házat béreljünk és egy triciklit vegyünk. Nem féltünk a nehézségektől, és felépítettük a saját éttermünket. Néhány napon belül az átalakítás befejeződött, és az üzlet megnyílt. Nagyon boldog voltam, hogy saját éttermet vezethetek. Kezdetben kétfős csapatként dolgoztunk. Később felvettünk egy szakácsot és pincéreket – az alkalmazottaink száma egy hónap alatt 2-ről 18-ra nőtt. Az üzlet jól ment. Az adóhivatallal, az önkormányzattal és a rendőrséggel fenntartott jó kapcsolataink erős hátteret biztosítottak számunkra. Éttermünket naponta látogatták a különböző ágazatok vállalati vezetői. Később napközben étteremként, éjszaka pedig diszkóként üzemeltettük.


A jó idők azonban nem tartottak sokáig. A munkanapjaim nagyon hosszúak voltak. Néha reggeltől estig dolgoztam evés nélkül. Egyre többet szenvedtem a sok munkától. Az üzlet fenntartása érdekében továbbra is keményen dolgoztam. Egy nap úgy éreztem, hogy kevés az energiám, és bementem a kórházba. Mivel nem volt szabad ágy, az orvos egy városi kórházba utalt. Ugyanez volt a helyzet a következő három kórházban is. Tudtam, hogy az állapotom súlyos, mivel hosszabb ideje már vér volt a székletemben. Akkoriban úgy gondoltam, hogy már eleget szenvedtem ebben az életben. Végre fel tudtam emelni a fejemet anélkül, hogy mások megvető pillantásokat vetettek volna rám. Minden nehézség ellenére az életem meghozta gyümölcsét. Igazából nem érdekelt, hogy meg kell-e halnom.


Felkerestem a katonai kórház vezetőjét, aki figyelmeztetett, hogy mostantól maradjak a kórházban, és hogy nem szabad mozogjak. Amikor az ágyban feküdtem, végül feladtam. Azt hittem, hogy az életem a végéhez közeledik. A halállal szembenézve, 40 évesen visszatekintettem fáradságos életemre. Miért kell az embernek ilyen fájdalmasan élnie? Miért kell ennyi szenvedést elviselnem? Miért jutottam erre a sorsra? Az évek során ugyan sikerült helyreállítanom a hírnevemet, jó hírnevet és jólétet szereznem. De mi maradt a végén? Csak a halál.


A világ fájdalma egybeolvadt a betegségeim fájdalmával. Elkeseredett voltam, és könyörögtem az orvosnak, hogy hagyjon meghalni. Meglepetten kérdezte: „Miért? Orvosként eltöltött sok évem alatt még sohasem találkoztam olyan beteggel, aki meg akart volna halni. Éppen ellenkezőleg, mindannyian azt kérték, hogy mentsem meg őket. Hogy lehet ilyen kívánsága?” Nyíltan és őszintén bevallottam neki, hogy halálosan kimerült vagyok. Az életem rendkívül kemény volt, és egyszerűen csak pihenni akarok, és nem szeretnék többé gondokat és nehézségeket.


Az évek óta tartó alultápláltság és a székletemben lévő vér miatt a műtét előtt egy hétig vérátömlesztést kaptam. Mivel nálam nem végezhettek műtéti altatást, a hét-nyolc órás műtét alatt addig üvöltöttem a fájdalomtól, amíg az erőm és a hangom el nem fogyott. Miután elhagytam a műtőt, olyan rosszul éreztem magam, hogy csak a halált kívántam. Én azonban életben maradtam, és a fájdalomtól forgolódtam az ágyban. Az időérzékem teljesen eltűnt, amíg végre visszanyertem a nyugalmamat, és megláttam a síró gyermekeimet az ágy mellett állni. „Anya, miért nem mondtál semmit se nekünk?” – panaszkodtak. Ha elmész, mi lesz velünk?” Valóban azt kívántam, hogy meghaljak, de nem hagyhattam hátra a gyermekeimet. Talán ők voltak az egyetlen dolog, amit nem tudtam elengedni, és az ok arra, hogy továbbra is fájdalmak között éljek.


A kórházban töltött 26 nap alatt a fiam minden nap az ágyam mellett ült egy kis zsámolyon, és vigyázott rám. Amikor kiengedtek, négy jó barátom a cégtől vitt haza. A lakásunk a negyedik emeleten volt, és nem volt lift. Semmit sem tudtam csinálni, ezért mindenben segítségre szorultam. Az a tény, hogy egy ilyen erős ember, mint én, egy rakás nyomorúsággá vált, megríkatott.


Betegségem ideje alatt a fiam vitt fel és le a lépcsőn, és minden nap gondoskodott rólam. Három hónap telt el, mire jóváhagyták a Japánba szóló vízumomat. Anyósom azonban az állapotom miatt aggódva nem akarta, hogy Japánba menjek. Attól félt, hogy sok pénzt fogok ott költeni, és meghalok. A férjem megnyugtatta: „A házasságunk után a feleségem már nem volt boldog. Hagyom elmenni és kivárok. Ha nem működne, vissza fogom hozni.” Végül anyósom beleegyezett, és elküldte nekünk a dokumentumokat. Feladtuk minden vagyonunkat Kínában, hogy külföldön kezdjünk új életet.


1992. szeptember 6-án érkeztem Japánba. Amikor először tettem be a lábam ebbe az országba, úgy éreztem, mintha visszatértem volna a szülőföldemre, amit régen elhagytam. Azt éreztem, hogy ez az igazi otthonom. Minden olyan kedves és ismerős volt számomra. Egyszerűen csodálatos volt! Amikor felszálltam a villamosra, több utas azonnal felajánlotta nekem a helyét. Az emberek rendesen öltözöttek és nagyon előzékenyek voltak. Azonnal beleszerettem ebbe az országba, és elhatároztam, hogy keményen dolgozom, és hozzájárulok, amint felépültem a betegségemből.


Miután hazaértem, a háromnapos utazás nagyon megviselt. Összeestem, semmit sem tudtam enni, és ismét a „fájdalomtól beteg” állapotba kerültem. Egy héttel később meglátogatott a nagynéném, és megkérte az anyósomat, hogy vigyen el a Központi Higashi Ginza Rákközpontba.


Újra tudok enni, házimunkát végezni és aludni

Négy év telt el. 1997 végén egy barátnőm észrevette, hogy minden nap gyógyszert vettem be. „ A Fálun Dáfá-gyakorlatokat kellene végezned. Ezek a gyakorlatok nagyon jók” – ajánlotta nekem. Azt válaszoltam, hogy nem akarok gyakorolni, mert Japánban sokan meglátogatják az embereket az otthonukban, és megkérik őket, hogy csatlakozzanak a gyakorlatukhoz. A családom gyakran figyelmeztetett, hogy ne nyissam ki az ajtót, és maradjak távol ezektől a csoportoktól. Ráadásul nem volt lehetőségem mást csinálni, mint tévéfilmeket nézni. Ezért újra és újra elutasítottam a barátnőm javaslatát.


Találkozás a Fálun Dáfával

Egy nap ez a barátnőm felhívott, és megkért, hogy menjek el hozzá egy beszélgetésre. Amikor odaértem, a háza tele volt emberekkel. Azonnal el akartam menni, és már nyitottam az ajtót, amikor megkért, hogy maradjak. Két ember jelenlétében bejelentette: „Látjátok mindannyian, minden nap gyógyszereket szed, és nagyon beteg. Azt tanácsoltam neki, hogy végezze a gyakorlatokat, de nem hajlandó.” Az emberek engem bámultak, ami rendkívül kínos volt nekem. Nem akartam szégyenkezni. Soha senki nem beszélt még így velem; eddig mindig udvariasan kértek tőlem valamit. A viselkedése nagyon feldühített. Megkértem, hogy hagyja abba, és mutassa meg, miről beszél. Videokazettákat adott, és A lelki tökéletesség nagy útja című könyvet, ami után dühösen hazamentem. Amikor hazaértem, olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy csak lefeküdtem, és egyszerűen otthagytam a dolgokat.


Az élet a szokásos módon ment tovább, amíg hirtelen eszembe nem jutott ez az eset. Arra gondoltam, hogy mielőtt visszaviszem a dolgokat, megnézem őket. Amikor lejátszottam a videót, egy gyönyörű zene szólt, amely azonnal megmelengette a szívemet. Amikor megláttam Li Hongzhi Mester (a Fálun Dáfá alapítója) együttérző, kedves és tiszteletteljes arcát, mélyen megérintett. Abban a pillanatban tudtam, hogy egész életemben erre a gyakorlatra vártam.


A Mester gyakorlatmozdulatai kecsesek voltak, és a szentség és misztika levegőjét árasztották. Úgy tűnt, mintha megkérne, hogy álljak fel és végezzem a gyakorlatokat. Nem tehettem mást, mint követtem a Mester szóbeli utasításait, és végeztem a gyakorlatokat. Az egész nagyon kellemesnek és csodálatosnak érződött, ugyanakkor nagyon megérintett és elragadott. Bár nem értettem, hogy mi folyik itt, világossá vált számomra, hogy nem tudok megválni többé ettől a gyakorlattól. A gyakorlás után még sokáig visszhangzott a fejemben a gyönyörű zene és a Mester hangja.


Általában nem tudtam jól aludni. De azon az éjszakán mély álomba zuhantam. Amikor felébredtem, a lakásomat ragyogó napfény árasztotta el, és mindenki már régen elhagyta a házat. Ránéztem az órára, és nagyon meglepődtem. Hű, már tíz óra is elmúlt! Már régen nem aludtam ilyen jól. Ezek a gyakorlatok tényleg elképesztőek voltak! Gyorsan felálltam, és a videó segítségével elkezdtem végezni a gyakorlatokat, miközben a zenét és a Mester utasításait követtem. A gyakorlás alatt egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.


A rákövetkező napokban éreztem a Fálun (Törvénykerék) forgását. Ez a forgás nagyon kifinomult volt, és minden alkalommal másképp érződött. Két hónap elteltével a Fálun akkor is forgott a hasamban, amikor nem végeztem semmilyen gyakorlatot. Tudtam, hogy a Mester egy Törvénykereket helyezett belém. Hamarosan visszatért az étvágyam, és képes voltam elvégezni a házimunkát. Az arcom is visszanyerte egészséges színét.

null

Yoshiko Mochizuki


A családtagjaim észrevették, hogy megváltoztam, és a ház tisztának és rendezettnek nézett ki. A férjem érdeklődött, hogy mi történt. „Teljesen felépültem. – magyaráztam – Mostantól nem kell kórházba mennem, és nem kell gyógyszert szednem. Miattam sem kell többé aggódnotok, mert teljesen meggyógyultam.” Meglepetten kérdezte, hogy mitől. Meséltem neki a Fálun Dáfáról. Attól tartott, hogy Japánban csatlakoztam egy valláshoz, és azonnal tudni akarta, milyen gyakorlatról van szó. Mivel látni akarta, lejátszottam neki a videót. Megkérdezte, hogy Kínából származik-e, mire én igent mondtam. „Valóban olyan jó ez a gyakorlat?” – érdeklődött. „Mi van, ha ez egy rosszindulatú szekta?” Azt válaszoltam neki, hogy nem törődöm vele, és nyomatékosan azt mondtam: „Tovább kell gyakorolnom! Erre vártam! Sohasem fogom abbahagyni a gyakorlást, mert ő az én Mesterem.”


Utalás az álmokban: Tanuld a Fát!

Mivel csak a gyakorlatokat végeztem, de a Fát nem tanultam gyakran, a Mester többszöri felvilágosítása ellenére sem tudtam sokat felismerni. Egyik éjjel egy átlátszó, kristálytiszta világról álmodtam. A hely gyönyörű volt! Az ilyen jelenetek gyakran ismétlődtek az álmaimban. A Mester is megjelent bennük. Aztán minden alkalommal örömtáncot jártam, és nagyon boldognak éreztem magam.


Mivel nem tanultam alaposan a Fát, és a gondolkodásmódom nem tudott megemelkedni, nem voltam képes átmenni a vizsgákon vagy teszteken. Pénzt vettem fel, amikor megláttam néhányat a földön, és nem álltam helyt a vágy sok próbáján. Amikor másokkal harcoltam, és fölénybe kerültem, elégedettnek éreztem magam. Bár a Mester sok utalást adott nekem, én ragaszkodtam a tudatlanságomhoz, és nem tudtam megérteni a szavait.


Egy éjszaka a Mester álmomban meglátogatott otthon, ami különösen boldoggá tett. Annyira szerettem volna, hogy a Mester eljöjjön, és végre teljesült a kívánságom. Egy távoli hegyvidéken éltem. A házban volt egy fűthető téglaágy, rajta egy asztallal. A Mester azt mondta, hogy szeretné megnézni, milyen könyveim vannak. Volt egy üres könyvespolcom, amelyen a Zhuán Fálun (a Fálun Dáfá fő műve) című könyvön kívül semmi sem volt. A Mester az ágyon ült. Nagyon tisztán emlékszem, hogy négy kisebb adag ételt és egy tál rizst készítettem neki. A Mester előtt álltam, és néztem, ahogy eszik. Ezután a Mester azt mondta, hogy el akar menni a hegy túlsó felére, hogy terjessze a Fát. Megkérdezte, hogy el akarom-e kísérni. Én azonban nem akartam vele menni.


Elkísértem a Mestert az ajtóig. Amikor kinyitottam, láttam, hogy a túloldalon erősen havazik. A Mester ennek ellenére továbbment. Láttam, hogy a Mester nem visel zoknit. Aggódva kértem, hogy várjon, amíg a házban keresek egy pár zoknit. Fogtam a bátyám zokniját, és rohantam, hogy utolérjem a Mestert. De a hóban túl nehéz volt menni, én pedig túlságosan féltem. Kimerülten tettem meg egyik lépést a másik után. De bármennyi erőfeszítést is tettem, nem tudtam megtalálni a Mestert. Amikor felébredtem, az egész testem csuromvíz volt.


Egy másik alkalommal álmomban egy csodálatos, kristálytiszta helyre másztam fel. De bármennyire is fáradoztam, nem tudtam elérni a helyet. Egy nagy kéz húzott felfelé, de egyszerűen túl nehéz voltam, és egy nagy táskát is cipeltem. Továbbra is azon fáradoztam, hogy elérjem ezt a helyet. Végül kimerülten ébredtem fel. Az ágyban elgondolkodtam a történteken. Azt akarta a Mester, hogy engedjem el a táskámat? Meg kellett szabadulnom a ragaszkodásaimtól!


De hogyan juthattam volna el ehhez a megértéshez anélkül, hogy jól tanuljam a Fát? Később azt gondoltam: „Ha tényleg nem tudom elérni ezt a helyet, akkor el is felejthetem.” A testem már felépült, így nem kellett többé gyakorolnom a Dáfát. De egyszerűen nem tudtam abbahagyni a gyakorlást. Pénzt akartam keresni, és ezzel hozzájárulni az ország jövőjéhez. Mivel saját jövedelemmel rendelkeztem, le akartam mondani a hatóságok anyagi támogatásáról. Másrészt világos volt számomra, hogy milyen jó a Fálun Dáfá. Tanácsot kértem a Mestertől. A jóságos Mester nem adott fel engem. Még egyszer felvilágosított. Sohasem fogom elfelejteni ezt az időt!


Az ezt követő álomban egy ház nagyságú bambuszsor jelent meg a hatalmas tenger közepén, az élén egy lámpaoszloppal. A bambusz a tenger viharos hullámain sodródott, miközben a Mester előttem állt. Mellettem egy alig egyéves gyermek volt, hason feküdt a padlón. Csak hárman voltunk, és a Mester mozdulatlanul állt ott. A hullámok szüntelenül a bambusznak csapódtak, és állandó zajt csaptak. A bambusz azonban ellenállt a nagy hullámoknak, és úszott előre. Mezítláb álltam a Mester mellett. Nem számított, hogy mennyire fújt a szél és mennyire csapkodtak a hullámok, a Mester mozdulatlan maradt. A felcsapó hullámok morajára ébredtem fel.


A könnyeim végigfolytak az arcomon. A Mester olyan jóságos volt, de ki voltam én? Csak egy kis én, akit a Mester megmentett a haláltól. Szégyelltem magam, hogy a feladásra gondoltam, amikor nehézségekbe ütköztem. Sajnáltam, hogy nem köszöntem meg a Mesternek, hogy megmentette az életemet. Valóban méltatlan tanuló voltam, és állandóan gondot okoztam a Mesternek. Elfelejtettem azokat a szavakat, hogy soha ne add fel, bármi történjék is. Tévedtem. Kínában van egy mondás: „Aki egy napra tanár, az egy életre apa.” A Mester megmentett engem. Nem volt szabad feladnom a Fálun Dáfát!


1998-ban részt vettem a szingapúri Fá-konferencián. A Mester tartott egy előadást, de én egy szót sem értettem. Pusztán arra emlékeztem, hogy az Őszinteség, Jószívűség és Türelem a világegyetem nagy Törvényét jelenti. Egy fényképet is csináltam a Mesterrel együtt. Azt kiáltottam: „Mester, Mester!” A Mester meghallotta, és felém fordult. De semmit sem tudtam mondani. Szavakkal nem lehet leírni az érzéseimet, amikor a Mester könyörületesen figyelmeztetett: „Olvasd többet a könyvet, olvasd többet a könyvet!” Aztán a Mester elment. Nagy és jóindulatú alakja mindig megmarad az emlékezetemben.


A táppénz visszatérítése

Miután visszatértem Japánba a konferenciáról, nem akartam többé csalódást okozni a Mesternek, és az igazi tanítványává akartam válni.


A Mester azt mondta:

Ezt elérni, az művelés.” (Szilárdan művelni, 1994.10.07., Hong Yin I


Arra gondoltam, hogy visszaadom a táppénzt, és elmondom az orvosnak, hogy a gyakorlatok után felépültem, és nem szükséges többé kórházba mennem. Mindezt el kellett volna mondanom a kórházi irodának is. Mivel azonban nem beszéltem japánul, felkerestem a nagynénémet, aki a közösségi központban dolgozott. Tudta, hogy a gyakorlás után meggyógyultam, és azonnal beleegyezett, amikor ezt elmondtam neki. Akkor boldog voltam.


Hatalmas nehézségeim miatt a hatóságok nem fogadták el a visszatérítésemet, mondván, hogy ez a törvény, és jogosult vagyok a pénzre. A nagynéném azt javasolta: „Ha nem akarod a pénzt, akkor nekünk adhatod. Te helyetted fogjuk elkölteni.” Elmagyaráztam, hogy ez nem lehetséges, és a pénzt vissza kell adni, mivel teljesen felépültem. Tartanom kellett magam a világegyetem legmagasabb elveihez, az Őszinteséghez, Jószívűséghez és Türelemhez. Igaz művelőként figyelnem kellett az „Őszinteségre (Igazságosságra)”. Ezért a pénzt mindenképpen vissza kellett adni. Ezért megkértem, hogy segítsen nekem újra összehozni egy beszélgetést. Végül a nagynéném felhívott, és közölte, hogy a kívánságom teljesült, és az összeget elfogadták.


Valóban szerencsés dolog a Fálun Dáfát művelni. Legyőztem a halált, mert a Fálun Dáfá új életet adott nekem. A kórház már lemondott rólam, amikor az orvos felállította a diagnózist, és bejelentette, hogy nem élek többet öt évnél, bármennyi erőfeszítést is teszek. Időközben 24 év telt el azóta, hogy volt szerencsém megkapni a Fát. Ma tele vagyok energiával. Minden nap korán reggel végzem a gyakorlatokat, és este tanulom a Fát. Napközben kimegyek és felvilágosítom az embereket a Fálun Dáfá valódi hátteréről. Szeretném elmondani mindenkinek a világon, hogy a Fálun Dáfán keresztül nem csak jó egészséget érhet el az ember, hanem felismerheti az élet értelmét is. Nevezetesen, hogy visszatérjen az eredeti, valódi önmagához.

***


A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.


Angol változat: Experiencing the Power of Dafa: Obtaining a New Lease on Life

Forrás: Die Kraft des Dafa erfahren: Eine neue Perspektive im Leben