(en.minghui.org) Attól a naptól kezdve, hogy önálló lettem, a depresszió és a szenvedés állandó kísérőm volt. Ahogy egyre jobban megismertem a világot, amelyben élek, rájöttem, hogy nem érdekelnek a világi dolgok. Nem tudtam, hogy mi az, amiért érdemes élni.
Ez az érzés az idő előrehaladtával egyre csak erősödött.
2019 decemberében úgy véltem, hogy vége az életemnek. Úgy éreztem, hogy elértem a töréspontomat, mind mentálisan, mind fizikailag. Úgy éreztem, hogy még ha nem is vetnék véget az életemnek, valószínűleg egy nap álmomban meghalnék, és soha többé nem ébrednék fel.
Egy sorsdöntő találkozás
Ez idő tájt egy munkahelyi barátommal rendszeresen beszélgettünk. Végül adott nekem néhány anyagot a Fálun Dáfáról, majd egy példányt a Zhuán Fálunból, a Fálun Dáfá fő tanításaiból.
Tudtam, hogy a spirituális művelés vezethet az igazi felszabaduláshoz. Régebben kipróbáltam különböző művelési iskolákat. Azonban a „művelők”, akikkel találkoztam, maguk is alig tűntek a helyes úton járóknak, így formálisan sohasem csatlakoztam egyik tanhoz sem. Csak magamtól olvastam néhány spirituális könyvet.
Egy taoista pap, akivel fiatal koromban találkoztam, elismerően beszélt a Fálun Dáfáról. Nem mondta meg világosan, hogy mi a Fálun Dáfá, de abból, amit mondott, az volt a benyomásom, hogy a Fálun Dáfát a művelési közösség rendkívül jónak tartja.
Gyerekkoromban mindig találkoztam az utcán Fálun Dáfá-gyakorlókkal, akik beszéltek nekem a gyakorlásukról. Még amikor külföldre mentem, akkor is láttam őket különböző országokban, amint anyagokat osztogattak róla. Minden találkozásom a gyakorlókkal azt a benyomást keltette bennem, hogy a Fálun Dáfá-közösség odaadó és elszánt.
Ezért, amikor megkaptam a Zhuán Fálun könyvet és a Dáfá-anyagokat a barátomtól, nagyon izgatott voltam. A múltban szerettem volna megismerni a Fálun Dáfát, de a gyakorlók, akik beszéltek velem, mindig sietve távoztak. Többnyire az üldözésről beszéltek, anélkül, hogy többet magyaráztak volna magáról a gyakorlatról. Azon a napon, amikor megkaptam a könyvet, olyan érzésem volt, mintha kiválasztottak volna; egy kicsit izgatottnak éreztem magam.
A sötét doboz elhagyása
Sűrű munkabeosztásom miatt két oldalt lapoztam át a könyvből, mielőtt a párnám alá tettem volna.
Néhány nappal később éjszaka nagyon melegem volt, olyannyira, hogy nem tudtam magamon tartani a takarót. Az éjszaka közepén hideg verítékben ébredtem. Azt hittem, beteg vagyok, és elmentem a klinikára, hogy gyulladáscsökkentő gyógyszereket kapjak, de valamiért nem lehetett befecskendezni őket.
A barátom, akitől a Dáfá-anyagokat kaptam, felhívott. Amikor hallott a helyzetemről, azt tanácsolta, hogy olvassam el a könyvet, mert az is ilyen jelenségekről szól, mint amilyeneket én is tapasztaltam. Amikor visszaértem, átfutottam a könyvet, és bár értettem, miről van szó, mégsem tudtam egyhuzamban végigolvasni.
Csak 2020 január végén, amikor a járvány miatt otthon voltam bezárva, és nem volt semmi dolgom, akkor vettem elő a párnám alól a Zhuán Fálunt, és elkezdtem komolyan olvasni. A negyedik előadástól kezdve megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim – minél tovább olvastam, annál többet sírtam. A végéig olvastam, és közben végig sírtam.
A múltban öngyilkos akartam lenni, mert nem találtam okot arra, hogy ezen a világon éljek. Volt egy homályos érzésem, hogy egy nagyon fontos dolog miatt jöttem erre a világra, de már elfelejtettem, hogy mi az. A fájdalom és a zűrzavar, amit átéltem, olyan érzést keltett bennem, mintha egy kis, sötét dobozban hánykolódnék. A szívem üresnek érződött, és az elmém kaotikus volt. Nem volt cél, nem volt irány; valami szilárd dolgot akartam megragadni, de minden alkalommal ürességbe ütköztem.
Miután első alkalommal elolvastam a Zhuán Fálunt, nem gondoltam többé öngyilkosságra.
Pont ebből a célból jöttem. Tudtam. A dolog, amit elfelejtettem, visszatért hozzám. Emlékeztem, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt. Egy kéz benyúlt a sötét dobozba, és kivezetett a fényre.
Végre ott álltam, ahol állnom kellett, ahová tartoztam.
A művelés első lépései
Többet akartam megtudni, ezért elkezdtem olvasni a Mester tanításait a világ minden tájáról. Nem volt bennem habozás, hogy akarok-e gyakorolni, vagy sem. Azon a napon, amikor befejeztem a Zhuán Fálun olvasását, tudtam, hogy soha többé nem fogom letenni. Attól kezdve minden nap folytattam a Fá tanulmányozását. Végignéztem a Mester gyakorlatvideóit is, és megtanultam a gyakorlatmozdulatokat.
Azokban a napokban reggel 6-kor kellett felkelnem a munkám miatt, és néha csak este 10 után értem haza, szinte soha nem aludtam eleget.
De ahhoz, hogy végezhessem a gyakorlatokat, reggel 5-kor keltem, ami akkoriban csodának számított számomra. Azt sem tudtam, hogyan csináltam. Később, amikor megtudtam, hogy sok gyakorlótársam hajnali 3-kor kelt fel, hogy gyakoroljon, rájöttem, milyen lusta voltam ahhoz képest.
Metamorfózis
Azóta teljesen más emberré váltam. Nem igazán éreztem magamon markáns változást, de a környezetemben lévő barátaim visszajelzései megerősítettek ebben.
Elmondták, hogy korábban sohasem láttak mosolyogni, és hogy mindig egyfajta embergyűlölet és negativitás áradt belőlem. De most már tényleg tudok mosolyogni, pozitív és derűs a hozzáállásom. Ha nem látták volna, ahogy végigmentem ezen az egész folyamaton, azon töprengenének, hogy ez az új én valóban én vagyok-e.
Azt mondtam nekik, hogy ez azért van, mert a Fálun Dáfát gyakoroltam. Elmondtam nekik néhány felismerésemet is a gyakorlásom korai szakaszából, és hogy milyen csodálatos a Fálun Dáfá. Megtanítottam őket meditálni, és mivel tanúi voltak az átalakulásomnak, nagyon lelkesek voltak a tanulás iránt.
Ugyanakkor a családom és a köztem lévő kapcsolat drámaian megváltozott.
A múltban a családom és én sohasem tudtunk jól kijönni egymással. Amint találkoztunk, azonnal harcoltunk és veszekedtünk; soha semmi szépet nem tudtunk mondani egymásnak. Amennyire emlékszem, csak annyit mondtam nekik, hogy mennyire meg akarok halni, és hogyan tervezem megölni magam.
A Dáfá gyakorlása után a családom és én gyakrabban beszélgettünk. A kommunikációnk barátságos és nyugodt volt, mintha a kellemetlenségek meg sem történtek volna. Őket is meglepte a kapcsolatunkban bekövetkezett változás.
Néhány hónappal később, amikor a járvány kissé enyhült, hazamentem. Amikor már körülbelül hat hónapja gyakoroltam a Dáfát, apámnál előrehaladott stádiumú tüdőrákot diagnosztizáltak. Mire hazajöttem, visszament egy kontrollvizsgálatra, és kiderült, hogy a tüdeje meggyógyult.
Elmondtam nekik, hogy a Fálun Dáfát gyakoroltam, és hogy mit tanultam belőle. Nem tudtam, hogy ez a tüdőbetegségből származó csodás tapasztalatnak, vagy a javuló családi kapcsolatainknak, vagy valami másnak köszönhető, de a családom elismerően nyilatkozott a gyakorlásomról, és bátorítottak, hogy több időt töltsek vele.
Apám egy este elsírta magát, miután ivott, és azt mondta: „Tudjátok, milyen nagyszerű dolgot csináltok?”
Az utam folytatása
Abban az időben nem igazán értettem a Fá-helyreigazítás jelentését, de éreztem, hogy számtalan élet helyezte reményét a Fá-helyreigazításba. Azt is éreztem, hogy milyen nagy felelősséget viselek. Fejlődni akartam, és lépést akartam tartani a Fá-helyreigazítás ütemével.
Ezért az elmúlt két évben minden nap folytattam a Fá tanulmányozását, és a Mester összes tanítását elolvastam az elejétől a végéig. Újra és újra elolvastam a Zhuán Fálun című könyvet, miközben azon dolgoztam, hogy félretegyem minden ragaszkodásomat.
Ahogy a Mester mondta, amíg a Fát tanulmányozzuk, addig fejlődünk. Sok olyan kérdésre, amit eleinte nem értettem, fokozatosan választ kaptam a Fá olvasása által.
Az ülőmeditációnál a lábaim nagyon fájtak, amint keresztbe tettem őket. Azt gondoltam magamban: „Az elviselhetetlen elviselhető, a lehetetlen pedig lehetséges.” (Zhuán Fálun - 9. előadás - A nagy alapképességű egyén)
2020 októberében összekötöttem a lábaimat és meditáltam. Még akkor sem tettem le őket, amikor sírtam. Összeszorítottam a fogaimat, amikor a fájdalom túl nagy lett. Csak egy gondolatom volt: Én Dáfá-gyakorló vagyok, akkor hogy ne bírnám elviselni ezt a fájdalmat⁈
Egyenként számoltam a másodperceket az utolsó másodpercig, elviselve a húsomon és csontjaimon áthatoló fájdalmat. Néhány hónappal később azon kaptam magam, hogy nagyon kitartóan és nyugodtan meditálok, és egy órán át tudtam ülni anélkül, hogy sírtam vagy sikoltoztam volna. Ez azonban nem azért volt, mert már nem fájt, hanem azért, mert javult az állóképességem.
Dáfá-tanítványként meg kell védenem a Dáfá jó hírnevét. Valahányszor problémával találkoztam, arra gondoltam, amit a Mester mondott, és azonnal magamba néztem a saját ragaszkodásaim után. Ha nem tudtam megtalálni, akkor a Fát tanulmányoztam.
Mivel későn kaptam meg a Fát, a számomra elrendezett próbák és megpróbáltatások nagyon intenzívek voltak. Hamarosan ki voltam téve a gyakorlók közötti konfliktusoknak, amelyek nagyon bonyolultak voltak. De rájöttem, milyen fontos, hogy kövessem a Mester tanításait. Bármikor, bármilyen konfliktussal ha szembesülünk, feltétel nélkül magunkba kell néznünk, és tanulmányoznunk kell a Fát. Akkor meg fogjuk kapni a választ.
Hajlandó vagyok elengedni az egómat, hogy hasonuljak a Fához. Két éve gyakorlom a Fálun Dáfát.
Négy évvel ezelőtt egy turisztikai központban találkoztam egy gyakorlóval, aki arra akart bátorítani, hogy lépjek ki a Kínai Kommunista Pártból. Akkor azt válaszoltam neki: „Nem kell elmondanod nekem. Mindent tudok erről. Én is közületek való vagyok.”
Akkoriban nem tudtam, miért mondtam ezt.
Most már elmondhatom annak a gyakorlótársamnak, hogy valóban közéjük tartozom.
Köszönöm a Mesternek az együttérző megváltást, és köszönöm a gyakorlótársaimnak is, akik újra és újra tisztázták nekem a Fálun Dáfával kapcsolatos tényeket. Ők vezettek ki a sötétségből a fényre.
Ma végre elfoglaltam az engem megillető helyet, mint egy részecske a Fá-helyreigazításban.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: From Darkness to a World of Light: A New Practitioner’s Cultivation Journey
* * *
tovább ...