(en.minghui.org)
Üdvözlet, Mester!
Üdvözlet, gyakorlótársak!
Már 24 éve gyakorlom a Fálun Dáfát. Itt szeretném megosztani, hogyan segítettem igazságot szolgáltatni olyan gyakorlók egy csoportjának, akiket egy tömeges letartóztatás során fogtak el a szülővárosomban, és hogyan hívtam fel a figyelmet az üldöztetésre a tavalyi év során.
Nehéz döntés
A rendőrség egy nap alatt több tucat gyakorlót tartóztatott le szülővárosomban, akik közül több mint 10-et később egy fogva tartási központba vittek. E kemény üldözés láttán nem voltam biztos abban, hogy tennem kellene-e valamit, vagy mit tegyek.
Aztán úgy döntöttem, hogy más szemszögből gondolkodom el ezen a dolgon. Tegyük fel, hogy egy nap a jövőben valaki megkérdezi tőlem: „Mit tettél, amikor a gyakorlótársaidat letartóztatták?” A válaszom lehet, hogy ez lesz: „Az elmúlt több mint 20 év alatt sohasem mentettem meg vagy segítettem a körülöttem lévő gyakorlókat, amikor a rendőrség letartóztatta őket. Ez azért volt, mert nem akartam, hogy belekeveredjek vagy bajba kerüljek. Nem tudtam, hogyan tisztázzam az igazságot és hogyan kommunikáljak a családjukkal. Nem tudtam, hogyan beszéljek erről, mert nem ismertem a törvényeket. Nem tudtam, mit tegyek… Sőt a rossz idő miatt még csak ki sem mentem, hogy őszinte gondolatokat küldjek nekik …”
Mindezekre gondolva rendkívül szégyelltem magam. Megkérdeztem magamtól: „De mivel azokat a gyakorlókat letartóztatták, nem kell-e tennünk valamit? Miért nem csináljuk meg, ha már meg kell tenni? Ha úgy döntök, hogy nem teszek semmit, és csak várok másokra, hogyan érdemelhetném ki a „Fá-helyreigazítás korabeli Dáfá-tanítvány” szent címet?”
Mégis, ez egy olyan feladat volt, amely szinte lehetetlennek tűnt számomra. Azt gondoltam magamban: „Nem vagyok jó abban, hogy másokkal beszéljek. Ha meg akarom menteni a gyakorlókat, tisztáznom kell az igazságot a fogva tartott gyakorlók családtagjainak – akik rémültek és tehetetlenek –, és meg kell győznöm őket, hogy csatlakozzanak a mentőakcióhoz. Kommunikálnom kell az ügyvédekkel és más gyakorlókkal, hogy konszenzusra jussunk. Még az elkövetőkkel is szembe kell néznem.”
Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a fogva tartott gyakorlók megmentése érdekében.
Amikor először utaztam vissza a szülővárosomba a mentési erőfeszítések miatt, órákig tartó gyaloglás után sem tudtam egyetlen gyakorlóval sem találkozni. Egyikük sem volt otthon, vagy nyitott ajtót. Amikor végül megérkeztem egy gyakorló otthonához, kimerült voltam. Többször kopogtam az ajtón, de senki sem válaszolt. A szívemben segítséget kértem a Mestertől. „Nem tudok tovább menni, és pihennem kell. Kérem, hogy a gyakorló nyisson ajtót. Egy kis szünet után tovább keresek más gyakorlókat” – mondtam. A gyakorló ekkor álmos szemekkel kinyitotta az ajtót. Később találtunk más gyakorlókat, és beszámoltunk nekik a tömeges letartóztatásról. Emlékeztettünk mindenkit, hogy küldjenek őszinte gondolatokat az üldözés megtagadására.
Amikor másodszor tértem vissza a szülővárosomba, egy helyi gyakorló és én megtaláltuk Fent, egy fogva tartott gyakorló családtagját. Fen, aki szintén gyakorló, néhányszor elmulasztotta a találkozóinkat. Később a helyi gyakorló elmondta nekem, hogy Fen megkérdezte: „Megbízható az a személy [rám utalva], akit találtál?” Ez úgy érződött, mint egy arculcsapás. Valójában én sem tartottam magam megbízhatónak, mivel nem volt tapasztalatom, és semmit sem tudtam a jogról.
Visszatértem oda, ahol éltem. Néhány nappal később értesültem egy letartóztatott gyakorló haláláról, akit szabadon engedtek. Ezért ismét elmentem a szülővárosomba, és ott maradtam néhány napig. De még mindig nem tudtam semmilyen információt gyűjteni vagy elérni a még mindig fogva tartott gyakorlók családtagjait.
Úgy döntöttem, hogy feladom, és elmondtam egy gyakorlónak a döntésemet. Ő így válaszolt: „Egy tucat gyakorlót tartóztattak le, és ez egy nagy probléma. Más gyakorlók együttműködése nélkül te saját magad nem tudod megtenni. Kérlek, ne légy túl szigorú önmagadhoz.” Én ezt egy újabb ürügynek vettem arra, hogy abbahagyjam.
Amikor kapcsolatba léptem egy másik gyakorlóval, akinek volt tapasztalata a letartóztatott gyakorlók megmentésében, és megosztottam vele a döntésemet, ő mást mondott: „Te egy Dáfá-tanítvány vagy. Egy ember elég.”
Könnyekben törtem ki, amikor elolvastam az üzenetét. „Igen, van Mesterem és van Dáfám. Miért ragaszkodom ahhoz, hogy senki más nem dolgozik velem?” – mondtam magamnak. Akkor elhatároztam, hogy magamra vállalom a felelősséget a szülővárosomban fogva tartott gyakorlók megmentéséért.
Elkezdtem hallgatni a Minghui Rádiót, a fogva tartott gyakorlók jogi eszközökkel történő megmentésének sorozatára összpontosítva. Nem volt jogi hátterem, ezért újra és újra meghallgattam a sorozatot. Minden alkalommal, amikor hallgattam, megtanultam, mit kell tennem a következő lépésben. E folyamat során magabiztosabbá is váltam, és kevésbé ragaszkodtam a végeredményhez. Rájöttem, hogy a fogva tartott gyakorlók megmentése egy lehetőség arra, hogy az emberek tájékozódjanak és megmeneküljenek. Ezt az utat választottam a Fá igazolására, ami különbözött más igazságtisztázó erőfeszítéseimtől. Például amikor szemtől szemben beszéltem az emberekkel a Kínai Kommunista Párt (KKP) Fálun Dáfát érintő üldözéséről, mindig át tudtam lépni a következő emberhez, ha az első személy nem volt hajlandó meghallgatni, amit mondani akartam. Amikor azonban a fogva tartott gyakorlók megmentéséről volt szó, nem tudtam továbblépni, ha a családjuk nem volt hajlandó együttműködni velem.
Egy gyakorlónő emlékeztetett arra, hogy az összes letartóztatott gyakorlót hosszú ideig követhette és megfigyelhette a rendőrség. Figyelmeztetett, hogy szenteljek figyelmet a biztonságnak. Valójában volt egy cikk a Minghui weboldalon, ami arról szólt, hogy egy gyakorló szabadulása után egy rendőr jött az otthonába, és eltávolította a motorja kipufogócsövéből a hangtompítót. Csak ekkor jött rá, hogy már a letartóztatása előtt hosszú időn keresztül megfigyelés alatt állt.
Útban egy letartóztatott gyakorlónő háza felé elhatároztam, hogy meggyőzöm a férjét, hogy működjön velem együtt, mert másképp nem tudnék továbblépni. Ő azonban nem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Tudtam, hogy otthon van, mert az ablak nyitva volt, és égett a villany. Még háromszor visszamentem, de még mindig nem találkoztam vele.
Az utolsó alkalommal, amikor odamentem, az ajtó előtt álltam, és őszinte gondolatokat küldtem. Arra gondoltam, hogy látnom kell őt. Amikor kopogtam az ajtón, valaki válaszolt. Számomra ez nemcsak a vele való találkozás ajtaja volt, hanem a felesége megmentésének az ajtaja is. A férj megadta nekem egy másik letartóztatott gyakorló házastársának az adatait, aki később aktívan együttműködött velem a megmentési folyamatban. Hálás voltam a Mester elrendezéséért.
A letartóztatott gyakorlók között volt egy házaspár is. Két gyermekük a 20-as éveik elején járt. Amikor először látogattam meg őket, Yu lánya sírva mondta, hogy szeretne ügyvédet fogadni a szüleinek, de más idősebb családtagok ellenezték, köztük a nagyszülei és a nagybátyjai. Elmondta nekem, hogy a nagymamája abszolút a Fálun Dáfá ellen volt. Azt mondtam Yu-nek: „Most már felnőtt vagy, és a törvény szerint te döntheted el, hogy akarsz-e ügyvédet fogadni a szüleidnek. Ha pénzkérdésről van szó, mi segíthetünk neked. Nincs szükséged mások jóváhagyására.” Ezután megkért, hogy segítsek neki ügyvédet találni.
Azon a napon, amikor az ügyvéd eljött, Yu nagyapja és nagybátyjai is eljöttek. Azt gondolták, hogy talán megpróbálunk pénzt kicsalni a lánytól egy ügyvéd felfogadása nevében. Amikor Yu kivette a pénzt, úgy döntöttem, hogy a gyakorlótársak által adományozott pénzből fizetem ki az ügyvédet. Így elnyerhettük Yu rokonainak a bizalmát, és segíthettünk neki, hogy támogatást kapjon a családjától. Végül is, ha kevesebb nyomás nehezedne a vállára, jobban tudna együttműködni velünk a későbbiekben.
Yu később elmondta, hogy a családja elégedett volt a találkozóval. „Az ügyvéd jó. A gyakorlónő [rám utalva] jól mondta, – kommentálta a nagyapja – nem beszélt sokat, de minden szava lényegre törő volt.” Egy olyan ember számára, aki nem ért a szavakhoz, tudtam, hogy Yu családjának ilyen elismerése egyben bátorítást is jelentett számomra a Mestertől.
Ezután, valahányszor az ügyvéd jogi dokumentumokat készített, megkértem Yu-t, hogy vigye haza azokat, hogy megmutassa a családjának, hogy tudják, hogy a gyakorlók nem sértettek meg semmilyen törvényt. Miután Yu édesanyját szabadon engedték, Yu nagyszüleinek a hozzáállása is javult. Gyakorlóként tudjuk, hogy a családtagok reakciói a mentési erőfeszítések során szintén meghatározhatják a jövőjüket.
Őszinte gondolatok egy testként
Bár egy gyakorló azt mondta nekem: „Te egy Dáfá-tanítvány vagy. Egy ember elég”, rájöttem, hogy szükségem volt arra, hogy más gyakorlókat is bevonjak a mentési erőfeszítésekbe.
Az egyik ügyvéd felhívta a szülővárosomban lévő fogvatartási központot az általa képviselt gyakorlóval való találkozással kapcsolatos eljárásokról. Az őrök azt mondták, hogy be kell mutatnia a COVID-19 PCR-tesztek eredményeit, amelyeket a lakóhelye városában és a fogvatartási központ városában is elvégeztek. A fogvatartási központ azt is követelte, hogy készítsenek nyilvántartást azokról a helyekről, ahol az ügyvéd és az ügyfele családja az elmúlt 30 napban járt. Az ügyfelével való találkozót csak egy hónappal későbbre tudták jóváhagyni, és a rendőrségnek jóvá kellett hagynia a találkozót, mielőtt az ügyvéd, a rendőrség és az ügyész beléphetett volna a fogvatartási központba.
A fogvatartási központ később közölte, hogy a városon kívüli ügyvédek nem találkozhatnak a fogva tartott gyakorlókkal. A szigorú követelmények miatt az ügyvéd visszafordult az autójával, és visszament a saját városába.
Tudtam, hogy a gyakorlóink számára itt az ideje, hogy fejlődjenek és egy egész testként működjenek együtt. Egyenként osztottam meg a helyi gyakorlókkal a megértésemet. Tíz nap alatt sikerült elérnünk, hogy a fogvatartási központ ejtse az ésszerűtlen követelményeket, és két ügyvéd sikeresen találkozott az általuk képviselt gyakorlókkal. Az ügyvédek a helyi ügyészségen is minden akadály nélkül át tudták tekinteni az ügy iratait.
A következő alkalommal, amikor együttműködtünk, sikeresen leállítottunk egy virtuális tárgyalást. A világjárvány miatt a legtöbb bírósági tárgyalást online tartották. Az összes gyakorló egyetértett abban, hogy az online tárgyalás nem alkalmas arra, hogy megvédjük az ártatlanságunkat, ezért az online tárgyalást törölték.
Ezenkívül az egyik fogvatartott gyakorlót vádemelés nélkül szabadon engedték. Az ügyvédje elmondta nekem, hogy az évek során sok Fálun Gong-gyakorlót védett, és hogy nagyon ritka volt, hogy egy gyakorlót vádemelés nélkül engedjenek szabadon. Tudtam, hogy az erőfeszítéseink felébresztették az elkövetők lelkiismeretét, és hogy helyes döntést hoztak saját maguk számára.
Egy másik tárgyalás napján legalább egy tucat gyakorló hajtott a bíróság épületéhez, hogy közvetlen közelben küldjenek őszinte gondolatokat. Voltak olyan gyakorlók is, akik busszal és taxival jöttek más városokból és tartományokból. Mindannyian nagyra becsültük ezt a lehetőséget, hogy együttműködhessünk. Egy idős gyakorló egész nap mozdulatlanul ült egy kis autóban, és őszinte gondolatokat küldött. Egy gyakorló elmondta nekem, hogy ezúttal erős energiát érzett, amikor őszinte gondolatokat küldött. Egy másik gyakorló kivett egy szabadnapot a munkából, és egész nap otthon ült, és őszinte gondolatokat küldött. Sok gyakorló, aki nem tudott eljönni a tárgyalásra, azt mondta nekem, hogy mindenképpen el akarnak jönni, ha valami hasonló újra megtörténik.
Amikor megtudtam, hogy sok gyakorló jön a bíróságra, hogy őszinte gondolatokat küldjön, tudtam, hogy egy testet alkottunk, hogy feloldjuk a gonoszt és megmentsük az érző lényeket. A gondolataink bátorítani fogják a letartóztatott gyakorlókat, családjukat és ügyvédjeiket, mert ez a jó és a gonosz közötti harc volt.
Az ügyvédeikkel való találkozások révén a letartóztatott gyakorlók őszinte gondolatai egyre erősebbek lettek. Többen közülük megtagadták, hogy részt vegyenek az illegális tárgyaláson. Amikor az őrök kivonszolták őket, egyikük azt kiáltotta a bíróságon: „A Fálun Dáfá jó!”, és „Az Őszinteség-Együttérzés-Türelem jó!” Ezek a fogva tartott gyakorlók érezték a támogatásunkat.
A tárgyalás előtti napon öt fogvatartott gyakorló családtagja és három ügyvédjük elment a helyi ügyészségre, bíróságra és a fegyelmi vizsgálati osztályra, hogy tiltakozzanak az üldözés ellen, és feljelentést tettek az elkövetők ellen. Az egyik ügyvéd figyelmeztetett bennünket, hogy több helyi Politikai és Jogi Bizottság ügynökei tervezik, hogy részt vesznek a tárgyaláson, és hogy rendőrsort állíthatnak fel. Azt mondta, hogy nekünk és a családtagoknak meg kell próbálnunk bejutni a bíróság épületébe, mielőtt bármi történne.
Tudtuk, hogy a hatóságok megpróbálhatják megakadályozni, hogy az ügyvédek bemenjenek a tárgyalóterembe, ezért az ügyvédek a tárgyalást megelőző éjszaka külön helyeken maradtak. Másnap azonban nem tapasztaltunk zavart. Senki sem próbálta megakadályozni az ügyvédeket abban, hogy a tárgyalásra menjenek. Nem találkoztunk rendőrökkel, útlezárásokkal vagy kihallgatásokkal. Minden család és ügyvéd bement a bíróságra. A gyakorlóink egy testet alkottak, és szétszórták a más dimenziókban levő rosszindulatú elemeket. Nem tudtak többé olyan környezetet kialakítani, hogy zavarjanak minket.
Bátorítás a Mestertől
A világjárvánnyal és a különböző lezárásos korlátozásokkal szembesülve nehéz volt találkozni az elkövetőkkel. Úgy döntöttem, hogy írok egy levelet, hogy felébresszem a lelkiismeretüket. A levélben megosztottam, hogyan javult a családom mentális és fizikai egészsége a Fálun Dáfá gyakorlása révén. Azt is leírtam, hogy az üldözés fő elkövetői hogyan kaptak karmikus megtorlást. Amikor megmutattam a levelet az ügyvédeknek, a fogva tartott gyakorlók családjának és más helyi gyakorlóknak, úgy gondolták, hogy jól van megírva. „Minden szava hangos és világos. Szép munka!” – írta egy ügyvéd.
Lefénymásoltam a levelet, és elküldtem a helyi igazságügyi és jogi hatóságoknak. Valaki megkérdezte: „Lehet, hogy az érzékeny címzettek címét tartalmazó levelet átvizsgálják vagy visszatartják? Lehet, hogy nem jutnak el a címzettekhez.” Egy nappal azután, hogy postáztam a leveleket, egy gyakorló elment a rendőrségre, és látta, hogy a levél már megérkezett. A címzett a gyakorló előtt is megjegyezte: „Szép kézírás. Hazaviszem és elolvasom.”
Egy gyakorlónő elmondta nekem, hogy amikor megpróbálta lemásolni a levelet, az együttérzését akarta belevinni a levélbe. Ez volt az én gondolatom is, amikor a levelet írtam: „A levél a Dáfá-gyakorlók együttérzését és igaz gondolatait juttassa el a címzettekhez. Senki sem fogja visszatartani a leveleket, mert azok segítenek megmenteni az embereket.”
Egy nap elmentünk egy több száz mérföldre lévő helyre, hogy találkozzunk egy gyakorlóval. Visszafelé egy hatalmas szivárványt láttunk, amely a földtől egészen az égig ért, mint egy sarki fény. Egy ügyvéd, aki akkor velünk volt, szintén le volt nyűgözve, és videóra vette a jelenetet.
Önmagam fejlesztése
Neheztelés
A megértésem szerint a neheztelés mélyen a kommunizmus kísértetében gyökerezik, és árt az emberiségnek. Amikor elkezdtem megmenteni a letartóztatott gyakorlókat, panaszkodtam, hogy a helyi gyakorlók passzívak a mentési erőfeszítéseimmel kapcsolatban. Eközben a dolgok egymás után kezdtek felhalmozódni, és én panaszkodtam, hogy senki sem volt ott, aki megosztotta volna a terhet. Kapcsolatba kellett lépnem az ügyvédekkel és a letartóztatott gyakorlók családjával, meg kellett szereznem a letartóztatott gyakorlók jelenlegi helyzetének részleteit és az elkövetők adatait, cikkeket kellett írnom, feljelentést kellett tennem az elkövetők ellen, szórólapokat kellett készítenem az üldözés leleplezésére, kapcsolatba kellett lépnem a sofőrökkel, hogy felvegyék az ügyvédeket, és meg kellett tanulnom mindenféle levelet írni.
Egy nap többek között négy ügyvédet kellett felvennem különböző közlekedési eszközökkel, különböző időpontokban. Kitettem a teendők listáját, és megkérdeztem a helyi gyakorlókat: „Tudna valaki segíteni valamiben? Bármiben?” Az egyik gyakorló azt mondta nekem: „Nekünk mindannyiunknak családunk és munkánk van, nem úgy, mint neked, akinek nincs miért aggódni. Mi csak azt tudjuk, hogyan kell szemtől szemben tisztázni az igazságot, és nem értünk a jogi dolgokhoz.”
Nem tudtam, mit mondjak. Nem arról volt szó, hogy nem volt miért aggódnom, de úgy döntöttem, hogy elengedem ezeket a dolgokat. Tudtam, mi az igazi küldetésem, és úgy döntöttem, hogy ideiglenesen felhagyok a munkámmal. Csekély megtakarításaim nagy részét élelmiszerre és a lakóhelyem, valamint a szülővárosom közötti utazásokra költöttem. Amikor nagyon elfoglalt voltam, naponta egyszer ettem, és csak rizst és savanyúságot. Amikor nagyon stresszes lettem, arra emlékeztettem magam: „Nem lehetek lusta és önző, nem mehetek a végletekbe, és nem veszíthetem el a türelmemet. Nyugodtnak és racionálisnak kell maradnom, és a tőlem telhető legjobbat kell tennem.”
Egy gyakorló, aki jól együttműködött velem, egy nap hirtelen azt mondta nekem: „Mindent újra kell gondolnom, és nem szabad hagynom, hogy félrevezess.” Ez annyira megérintett, hogy másnap ki sem tudtam kelni az ágyból. Megkérdeztem magamtól: „Tudtad, hogy minden nehézség megtörténhet, mielőtt belevágtál a mentési projektbe. Hogyan lehet, hogy még mindig nem tudsz túllépni rajta, amikor tényleg megtörtént?”
Elkezdtem tanulmányozni a Fát. Két nap alatt kétszer olvastam el a Zhuán Fálunt, és egy hét alatt ötször néztem meg a „Tanítások a 2007-es ausztráliai konferencián” című videót. Képes voltam egy kicsit elengedni a neheztelésemet.
Egy fogvatartott gyakorlónőt később szabadon engedtek. Úgy gondoltam, hogy ő jó segítség lenne, mert az üldözés áldozataként tudott volna beszélni az elkövetőkkel. Abban az időben a legtöbb fogvatartott gyakorló családtagja, aki részt vett a mentési erőfeszítésekben, vagy nem gyakorló, vagy nagyon fiatal gyakorló volt. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna; ez a frissen szabadult gyakorlónő nem volt hajlandó előlépni, vagy engedni, hogy a gyermeke segítsen nekem. Azonkívül, hogy őszinte gondolatokat küldött, nem vett részt azokban a dolgokban, amikre szükségem lett volna. Csalódottságom új csúcsot ért el.
Néhány fogvatartott gyakorló meghallgatása után egy gyakorló megkérdezte tőlem, hogy mi a tervem a jövőre nézve. Azt válaszoltam: „Azt tervezem, hogy abbahagyom a mentési erőfeszítéseket.” Amint a szavak elhangzottak a számból, tudtam, hogy beleestem a gonosz által felállított csapdába, amely éket vert közém és a többi gyakorló közé. A felgyülemlett neheztelés azonban eluralkodott rajtam. Nem tudtam abbahagyni a panaszkodást a többi gyakorlóra, a fogvatartott gyakorlók családjára, az ügyvédekre és az általam elkövetett hibákra. Ugyanakkor tudtam, hogy milyen felelőtlenség volt, hogy abbahagyjam. A meghallgatás után néhányszor nem jelentem meg, hogy találkozzam az ügyvédekkel. Elfelejtettem az eredeti szándékomat, hogy megmentsem a gyakorlókat, és azt, hogy hogyan győztem le minden nehézséget, hogy megmentsem az embereket.
Tíz nappal később egy másik ügyvéd jött, hogy találkozzon velünk. Nem volt semmi okom rá, hogy ne menjek el, különösen, hogy ő volt az, akit meghívtam, hogy csatlakozzon az erőfeszítéshez. Elmentem a találkozóra, annak ellenére, hogy még mindig nem engedtem el teljesen a neheztelésemet.
Nem sokkal később egy gyakorló családtagjának, Hunak volt egy álma, amelyben engem és egy másik családtagot látott a Mester mellett állni. Ezt hallva hirtelen eltávolítottam a neheztelést, ami bennem volt. Én választottam ezt a munkát, és folytatnom kell, mondtam magamnak. A Mester már elrendezte, hogy Hu segítsen nekem, de én figyelmen kívül hagytam, mert ő nem volt gyakorló.
Hu szorosan együttműködött velünk. Attól a naptól kezdve, hogy felvettem vele a kapcsolatot, feladta a tengerentúli munkáját, és visszatért Kínába. A mai napig nem keresett munkát, és továbbra is együttműködött velünk. Sokat tett az ügyért, és soha nem panaszkodott. Amikor feladatot adtam neki, elvállalta, és jó munkát végzett. A bíróval szemben, aki terrorizált minket, mosolygott és nyugodtan érvelt. Nem zavarta, amikor a bíró sértegette őt. Csak annyit mondott: „Azt hiszem, meg kell köszönnöm neki, hogy megmutatta nekem a KKP igazi gonosz oldalát.” Mindig azt mondta: „Bármi történjék is, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, és nem hagyunk magunk után megbánást.” Hogy enyhítse a családja nyomását, mindent megtett, amit csak tudott.
Megértettem, hogy a régi erők szakadékot akarnak teremteni közöttünk, és azt akarják, hogy nehezteljünk egymásra. Így nem tudunk egy testet alkotni, hogy megmentsük az embereket. Mindig emlékeznem kell arra, amit a Mester „A téveszméd eloszlatása” című versben mond a Hong Yin IV-ben:
„Ne panaszkodj
De tartsd magad a kedvességedhez”
Irigység
A Mester azt mondta,
„Van egy szabály: ha valaki nem mond le az irigységről a művelésében, akkor nem érheti el a zhengguot – egyáltalán nem.” (Zhuán Fálun - 7. előadás – Az irigység)
Az irigységem sok gondot okozott nekem a művelés során, mégsem tudtam, hogyan szabaduljak meg tőle. Egy gyakorló, aki velem dolgozott, hetente meg tudta jegyezni és el tudta mondani a Zhuán Fálun egy előadását. Irigy lettem rá, hogy neki volt ideje a Fát tanulmányozni, míg nekem csak arra volt időm, hogy naponta egy mondatot mondjak fel a Fából. Amikor egy gyakorló megdicsért egy másik gyakorlót: „Olyan jól csináltad”, igazságtalannak éreztem, ahelyett, hogy örültem volna a gyakorló miatt.
Korábban soha nem tudtam elkapni az irigység ragaszkodását. Az igazság tisztázásának egy éve után most már el tudom kapni és meg tudom látni ezt a mocskos gondolatot, amint felbukkan, és fel tudom oldani. Az irigység nem tud többé elválasztani engem és gyakorlótársaimat. Igazán tudok örülni azok miatt a gyakorlók miatt, akik jól teljesítenek. Amikor kudarcot vallanak, őszintén tudok segíteni nekik, hogy túljussanak a nehézségeken.
A Zhuán Fálun - 7. előadás – Az irigység-ben a Mester azt is mondta,
„Ha képtelen vagy megszabadulni az irigységtől, akkor minden, amit művelsz roppant gyenge és törékeny lesz.”
Az irigység miatt kirekesztettem a gyakorlótársakat, és nem szerettem együttműködni velük. Amíg szem előtt tartjuk az emberek megmentésének a szándékát, a fogadalmainkat, a küldetésünket és a felelősségünket, addig egyik nézetünk sem akadályozhat meg minket abban, hogy előre haladjunk. Semmi sem fontosabb, mint az igazság tisztázása és az emberek megmentése. Nem fogom engedni, hogy bármilyen beavatkozás, beleértve az irigységet is, megakadályozzon abban, hogy segítsek a Mesternek a Fá helyreigazításában.
Félelem
A döntő pillanatokban nem szabad megengednünk, hogy a félelem eltorlaszolja az utunkat, és zavarja a fogadalmaink teljesítését. Ennek ellenére, amikor a félelem felbukkant, úgy éreztem, hogy bárki lehet egy engem követő ügynök, mindenhol lehet kamera, és sehol sem biztonságos.
Miután egyik este egy ügyvéddel és egy fogvatartott gyakorló családtagjával vacsoráztam, láttuk, hogy egy rendőrautó parkol az étterem előtt. Az első gondolatom az volt: „Nem lehet, hogy a rendőrség követett minket ide?” Gyorsan helyrehoztam a gondolataimat, és azt mondtam magamnak, hogy ez az egész csak illúzió, és továbbra is azt fogom tenni, amit tennem kell.
Egyszer úgy volt, hogy reggel találkozom egy ügyvéddel. Előtte volt egy álmom. Az álomban egy nagy halom cipőt láttam, és találtam egy cipőt, ami tényleg rám illett, és felvettem. A cipő hangzata kínaiul (xie) ugyanaz, mint a gonoszé. Miután felébredtem, megkérdeztem egy családtagomat (egy gyakorlót), hogy „talán az álom arra utalt, hogy ott gonoszság lesz, és nem kellene elmennem?”
Mégis elmentem, mert nem akartam elmulasztani a találkozót. A bíróságra menet nem mentek jól a dolgok. Többször is rossz irányba kanyarodtam. Azt hittem, hogy a Mester arra céloz, hogy ne menjek. A gyakorló az autóban azt mondta: „Nézd a dolgokat pozitívan. A gonosz volt az, aki nem akarta, hogy elmenj, és létrehozta a hamis álmot. Menned kell.” Elhatároztam magam: „Elmegyek. Még ha csak odamegyek, és nem teszek semmit, akkor is eltávolítom a gonoszt, és megmentem az embereket.” Amikor megérkeztünk, a családtag és az ügyvéd már befejezték az ügy felülvizsgálatát, és elhagyták a bíróság épületét.
A legrosszabb félelmem a több fogvatartott gyakorló családjával való találkozás után merült fel. Mielőtt beszélgettünk, emlékeztettem őket, hogy vigyázzanak a mobiltelefonjukra, abban az esetben, ha lehallgatnák a telefonjukat. Miután befejeztük a beszélgetést, rájöttem, hogy amit tettek, az nem fogja megakadályozni, hogy a hatóságok a telefonon keresztül hallják a beszélgetésünket. Hazamentem, és nem tudtam uralkodni a félelmemen. Az elmúlt 20 évben még soha nem éreztem ekkora félelmet. Abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy soha többé nem kell semmit sem titkolnom, mert annyi mindent elmondtunk. Ha valaki lehallgatott és hallott minket a telefonon, akkor minden információnkat tudná, és tudná, hogy mit tervezünk.
Tervünk szerint másnap egy fogvatartott gyakorló családtagjával több ügyvédet is felkerestünk volna. Volt néhány jogi dokumentum, amit meg akartunk mutatni nekik, és tisztázni akartuk nekik az igazságot. Miután meglátogattunk két ügyvédi irodát, az autónk lerobbant. Otthagytam a családtagot, hogy megjavítsa az autót, és hazamentem. Ezután túlságosan féltem elhagyni a házat. Úgy gondoltam, hogy odakint nem biztonságos, és addig akartam otthon maradni, amíg el nem távolítom a félelemhez való ragaszkodásomat.
Másnap felhívott egy ügyvéd, és azt mondta, hogy van ideje benézni. Három hónapon keresztül minden héten felhívtam ezt az ügyvédet, és soha nem volt ideje. Valóban nem akartam elmenni otthonról, de nem is akartam kihagyni a találkozót ezzel az ügyvéddel. Sok ügyvédre volt szükségünk, és jó ügyvédet nehéz volt találni. Az ügyvédek időbeosztása is kiszámíthatatlanná vált számukra a világjárvány és a lezárások miatt. Nem lehetett tudni, mikor lesz újra elérhető.
Eszembe jutottak a Mester szavai: „Ha bízni tudsz, és nem tudnak eltántorítani a nehézségek, akkor azt mondom, hogy nincs probléma.” (Zhuán Fálun - 4. előadás - A karma átalakulása)
Tudtam, hogy fel kell keresnem az ügyvédet, úgyhogy ki kellett mennem és megszüntetnem a félelmemet. Megbeszéltem vele egy időpontot, és felvettem a kapcsolatot a fogvatartott gyakorló családjával, akinek az ügyvédet szánták. Találtam egy sofőrt is, hogy elvigyen minket a találkozó helyszínére. Úgy tűnt, hogy minden simán ment, és az eredmény jó volt. Az érintett gyakorlót később vádemelés nélkül szabadon engedték.
A Mester azt is mondta: „A félelem hibák elkövetését okozza, ezenkívül a félelem miatt elveszíthető a sorskapcsolat is. A félelem egy halálos vizsga az emberből istenséggé válás útján.” (Átmenni a halálos vizsgán, 2006. május 9.)
Meg kell különböztetnünk, hogy mi az értelem és mi a félelem. Néha az értelmet ürügyként használjuk, hogy elrejtsük a félelmünket, és így eltorlaszoljuk az emberek megmentésének az útját. Ha azt hisszük, hogy a régi erők által ránk kényszerített félelem a részünk, akkor a csapdájukba esünk.
Amit az elmúlt évben tapasztaltam, teljesen megváltoztatott. A tapasztalatmegosztó cikk megírása ezúttal lehetővé tette számomra, hogy kiigazítsam a művelési állapotomat, és emlékezzek arra a szándékomra, amikor elindultam ezen a művelési úton. Nem hagyhatom, hogy a gonosz tetszés szerint üldözze a gyakorlókat és elpusztítsa az érző lényeket. Mindig emlékezni fogok a Mester szavaira,
„Művelés, mint az elején, a beteljesülés biztos.” (Fá tanítás a Fálun Dáfá Világnapon - (Kérdések és válaszok))
Továbbra is állhatatosan fogok ezen az úton járni. Köszönöm, Mester! Köszönöm, gyakorlótársak!
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
* * *
tovább ...