Az elismerés megszerzése nem a művelés célja

(en.Minghui.org) Amikor felidézem a művelésem útját, rájövök, hogy az elmúlt években nem sokat haladtam előre, mert nem értettem meg a művelést mélységében. Sok tekintetben „átlagos” voltam a művelésemben.


Sokáig úgy voltam, ahogy a Mester mondja,

„Az átlagos művelők abba a csoportba tartoznak, „ha egy átlagos ember hallja a Taót...” – nekik teljesen mindegy, hogy gyakorolnak vagy sem; náluk a legvalószínűbb, hogy sikertelenek lesznek a művelésben.” (Kilencedik előadás, Zhuán Fálun )


Mivel sokáig nem voltam szorgalmas, most jöttem rá, hogy meditáció közben nem tapasztaltam meg a nyugalom mélyebb állapotát.


A Mester azt mondta,

„Ha később, az előrehaladásod után visszahallgatod a felvételeket, akkor folyamatosan emelkedni fogsz. Ha újra meg újra meghallgatod, akkor mindig újabb és újabb felismeréseket teszel, és sikereid lesznek, ez az olvasásra még jobban érvényes.” (Harmadik előadás, Zhuán Fálun)


Sokáig úgy érződött, mintha nem „fejlődtem volna tovább” vagy nem „értem volna el új eredményeket”. Akkor miért voltam olyan sokáig olyan, mint egy átlagos gyakorló? Talán azért, mert a bizalmam és a megértésem túl sekélyes volt?


A Mester azt mondta:

„A művelésben nem haladsz előre igazán és szilárdan, amely belsőleg nagyszerű, alapjaiban történő változásokat okozhatna. Ehelyett erőmre támaszkodsz és felhasználod a hatalmas külső tényező előnyét, ami soha nem fogja tudni átalakítani az emberi természetedet buddha-természetté. Ha mindenki közületek a szív legmélyéből ismerné fel a Fát, az lenne csak igazán a Fá megtestesülése, melynek ereje nem ismer határokat – és a hatalmas buddha Fá újból megjelenne az emberi világban!” („Tanulságos tanácsok”, Esszenciák a további haladásra I. rész)


„A Tanár nélkül nem érdekel titeket a művelés, úgy tűnik, mintha a Mesternek vagy szórakozásból művelnétek magatok. Ez az átlag ember legnagyobb gyengesége.” („Eltökéltség”, Esszenciák a további haladásra I. rész)


Túlságosan másokra és külső tényezőkre való hagyatkozás

Megértettem, hogy a Mesterbe és a Dáfába vetett bizalmam korlátozott volt, mert túlságosan másokra és külső tényezőkre támaszkodtam. Amikor elolvastam a Kilenc Kommentár a Kommunista Pártról című könyvet, úgy gondoltam, megtaláltam a gyengeségem néhány okát. Gyermekkoromban mélyen befolyásolt a szocialista gondolkodás. A családom, mint sok más család Svédországban a ’70-es és ’80-as években, nem tudott ellenállni a szocializmus hatalmas áramlatának és a vele járó erkölcsi hanyatlásnak. Ez aláásta azt a képességemet, hogy valóban bízzak, törődjek és felelősséget vállaljak a tetteimért, ami általában egy olyan családban fejlődik ki, amely hagyományos értékeket és meggyőződéseket vall. A szocializmus miatt ezt a bizalmat egy hamisfajta bizalom és a gondoskodás helyettesítette, amelyre az ember ráakadhat, legyen az az óvodában, iskolában, klubokban, munkahelyen, és manapság az interneten. A szocializmusnak és az általa hirdetett úgynevezett szabadságnak köszönhetően elvesztettem a család által tanított valódi kultúrát, a nagyszülőktől kapott bölcsességet, a magasabb értékekbe és az istenibe vetett hitet.


Az iskolában gyakran éreztem magam elveszettnek. Semmit sem tanítottak nekünk az igazi értékekről vagy az élet céljáról. Azt tanították, hogy a kultúra és a hagyományos hiedelmek primitívek és alulfejlettek, és hogy az ember csak egyfajta majom, ösztönökkel és szükségletekkel.


Az iskolában tanított ideológia elgondolkodtatott, hogy a legtöbb dolog csak relatív és értelmetlen. Ráadásul azt gondoltam, hogy csak át kell mennem a vizsgákon és jó jegyeket kell szereznem, és akkor minden rendben lesz. Semmi értékeset vagy tartósat nem tanítottak nekünk. Ez passzív emberré tett, és megtanultam, hogy csak azt tegyem, amit elvárnak tőlem. És amikor a lelkem fájt, megpróbáltam elmenekülni bármi által, amit a mai szabad társadalom kínált, ami csak még inkább függővé tett mindezektől a dolgoktól és másoktól, hogy boldognak és elégedettnek érezzem magam.


Amikor elolvastam a Zhuán Fálunt és a Kilenc kommentárt, rájöttem, hogy a szocializmusnak köszönhetően elvesztettük a családban kialakult bizalmat és a hozzá kapcsolódó magasabb értékeket. És ezzel együtt járt annak a képességnek az elvesztése, hogy valódi felelősséget vállaljunk a saját életünkért. Ami ebből következik, az az értelmetlenség érzése. Több adóval, több társadalmi támogatással, nagyobb választási szabadsággal és a csoporttal való azonosulásra való ösztönzéssel azt tanítják nekünk, hogy azt higgyük, felszabadultunk. Amit valójában kapunk, az kevesebb bizalom, több áldozatmentalitás, az irigység és a sértettség érzése, a panaszkodás igénye és nehezen megoldható konfliktusok.


A szocializmuson és kommunizmuson alapuló társadalomban a bizalom megsemmisül, és vele együtt az igazi emberi természetünk is.


A Mester azt mondta,

„… a mi xin nélküli iskolákban és mi xin nélküli tanárokkal a diákok nem tudnák a tudást elsajátítani; a mi xin nélküli szülők gyermekeiket nem tudnák illemtudónak nevelni; a mi xin nélküli karrierekkel az emberek nem tudnának jól teljesíteni munkájukban; hit nélkül az emberi lényeknek nem lenne erkölcsi alapjuk, az emberi értelemnek nem lenne jó gondolata és mindenen felülkerekednének a gonosz gondolatok.” („Mi a mi xin (szilárd hit)?”, Esszenciák a további haladásra I. rész)


Ami főként boldoggá tett, az a sportolás és a különböző versenyek. Ez azonban leginkább azért volt, hogy lenyűgözzek másokat. Ha jól értem, ez a valódi értékek és a bizalom keresése volt, amelyet egykor elveszítettem, köszönhetően a szocializmus családunkra gyakorolt hatásainak. De azok a fajta értékek, amelyeket másoktól véltem kapni, csak rossz útra vittek.


Belépés a művelési környezetbe

Amikor beléptem a művelési környezetbe, eleinte szorgalmas voltam, és számos csodálatos dolgot tapasztaltam meg. Idővel ezeknek a dolgoknak az emlékei eltűntek, és egyre inkább úgy viselkedtem, mint egy átlagos gyakorló. A megerősítés iránti igény, hogy mások értékelnek engem, még mindig létezett, és sok évembe telt, mire rájöttem, hogy ez milyen mély volt. Például gyakran boldog és elégedett voltam, amikor megmutattam másoknak a gyakorlatokat, vagy amikor részt vettem a csoportos Fá-tanulásban, vagy részt vettem a tevékenységekben, vagy akár amikor tisztáztam az igazságot. Sokszor ezeket a dolgokat nem az igazi énem tette, hanem az egóm, amely megerősítést keresett.


Gyakran gyakoroltam, olvastam és küldtem őszinte gondolatokat is, miután külső nyomást éreztem, vagy belülről kényszerítve éreztem magam, nem pedig magának a művelésnek az igazi megértéséből és megbecsüléséből. Például, amikor ezt éreztem, fizikailag nem éreztem magam olyan jól, vagy haszontalannak éreztem magam. Vagy amikor láttam, hogy mások szorgalmasak, vagy amikor olvastam valamit a Fában, ami rádöbbentett, hogy én nem vagyok olyan jó, akkor átmenetileg felébredtem, és megpróbáltam szorgalmasabb lenni, de mégsem tettem ezt teljes figyelmemmel. Én is csak azzal mértem magam, amit „elég jónak” gondoltam, amikor másokhoz hasonlítottam magam. Sokáig az „elég jó” az volt számomra, hogy hetente három-négy alkalommal olvastam és végeztem a gyakorlatokat, részt vettem a helyi csoporttevékenységeken, amikor csak tudtam, és különböző projektekben vettem részt, amelyeket kifizetődőnek tartottam.


Sok évnyi művelődés után azonban megértettem, hogy sok mindent felszínesen tettem azért, hogy mások által értékeltnek érezzem magam egy csoportban. A valóságban, amikor egyedül, vagy akár csoportban gyakoroltam és olvastam, fáradtnak és passzívnak éreztem magam. Aztán, amint úgy éreztem, hogy mások elvárnak tőlem valamit, vagy hogy nem vagyok elég jó, felszínes dolgokat tettem. De vajon hányszor néztem igazán befelé? Amikor befelé néztem, az gyakran szándékkal történt, a felszínen akartam betekintést nyerni, elmondani másoknak, hogy mire jöttem rá, és felvágni, hogy az egóm megerősítést nyerjen. Azokban az időkben nem nyertem semmit, és még vissza is léptem a művelésben.


Egy figyelmeztető ütés

A tavalyi évben egy figyelmeztető ütést kaptam a Mester világjárványokról szóló cikke után, amelyben figyelmeztette azokat a gyakorlókat, akik nem voltak szorgalmasak. Néhány héttel az első svájci lezárás után a karma-tisztítás egy nehéz időszakát éltem át. Évek óta nem éreztem ilyen kemény dolgot.


A feleségemmel kezdődött, aki az ápolói szakmában dolgozik. Egy nap hazajött, és azt mondta, hogy van egy vírusgyanús esetük, és hogy neki magának is tesztet kellett végeztetnie, mert nem érezte jól magát. Amint ezt mondta, éreztem, hogy irritálódott a torkom. Próbáltam nem odafigyelni rá, de az irritáció továbbra is fennállt. Néhány nappal később torokfájásom lett és égő érzés a tüdőmben. A testem más részeiben is voltak fájdalmaim, és belázasodtam. Alacsony volt a szintem, amire akkor jöttem rá, amikor ahelyett, hogy azt gondoltam volna, hogy ez jó dolog, féltem, és azt hittem, hogy elkaptam a vírust, és most beteg vagyok.


Miután még néhány napig tüneteim voltak, néhány gyakorló meglátogatott minket, mert már nem találkozhattunk csoportosan. Miután tanulmányoztuk a Fát, nagyon gyengének éreztem magam, és azt mondtam, hogy pihennem kell. Negyedórás pihenés után azt gondoltam: „Ez nem helyes; át kell törnöm ezen, és ezt tényleg egy vizsgának és valami jónak kell tekintenem.” Felálltam, és az egész testemben érzett fájdalom ellenére elvégeztem az első gyakorlatot. Ezután hirtelen minden könnyebbnek tűnt, és csatlakozhattam a többiekhez. Másnap még mindig jól éreztem magam, és hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy tényleg átmentem egy komolyabb vizsgán, ahol a félelmeimet próbára tették, és esélyt kaptam arra, hogy a félelmeimmel való szembenézéssel megerősítsem a művelésbe vetett bizalmamat. De több napba telt, mire felébredtem, és megértettem, mennyire komoly volt a helyzet. Ez mutatta meg igazán, hogy milyen rossz állapotban voltam. Ragaszkodtam azokhoz a tünetekhez, és azt hittem, hogy beteg vagyok. Úgy tekintettem rá, mint egy átlagos ember.


A Fá olvasásakor rájöttem, hogy ragaszkodtam a betegség állapotához, és nem vettem észre, hogy a fizikai testünk csak egy kis rétege az összes testünknek. A Mester azt mondta,


„Erre ezt válaszoltam: „Nincs semmilyen befolyása sem, mert a testedet egy másik dimenzióban nem operálták meg, és a gyakorlásnál az a test hat.” (Hetedik előadás, Zhuán Fálun)


Az elmémben megrekedtem ennek a fizikai szintnek a testében. Hogyan tudnék tehát magasabb szintű energiát kifejleszteni? Rájöttem, hogy sokáig úgy viselkedtem, mint egy átlagos gyakorló, és hogy a Mesterbe és a Fába vetett bizalmam nem volt elég erős.


Végre megértettem, hogy a valódi műveléshez sokkal nagyobb bizalomra van szükségem a Fá iránt, és meg kell erősítenem az akaratomat és a hitemet fáradságos művelésen keresztül, ami azt jelentette, hogy szorgalmasan olvassak, végezzem a gyakorlatokat és küldjek őszinte gondolatokat, és természetesen komolyan nézzek befelé. Mostanra rájöttem, hogy semmit sem kaphatok meg ingyen, ahogy azt a szocializmus elhitette velem. Ha fejlődést akarok elérni a művelődésben, többet kell adnom magamból, és felelősséget kell vállalnom az életemért, a művelésemért, és mindenért, amit teszek és gondolok.


2019: Egy új esély, hogy szorgalmasabbá váljak

2019 végén meghívást kaptam, hogy dolgozzak az Epoch Timesnak. Körülbelül egy hónapos képzés után elkezdtem hat órát dolgozni hétköznap délutánonként, esténként és éjszaka. Eleinte nagyon nehéz volt, mivel hozzászoktam, hogy a saját tempómban csináljam a dolgokat, és eléggé elkényelmesedtem. Ahogy korábban mondtam, csak egy átlagos gyakorló voltam, és az új szaktudás megszerzése nehéz volt a családomnak. A félelmeim is kezdtek zavarni. Féltem attól, hogy hibázok, nem vagyok elég jó, és elveszítem a látszatot. Ezt nagyon nehéz volt elengedni. Sokszor ideges voltam, de próbáltam nyugodt lenni a felszínen. Különösen nehéz volt, amikor az ügyfelek kritizálták az Epoch Times-t.


Hetente egyszer részt kell vennünk egy megbeszélésen, ami nekünk Európában hajnali 2 és 4 óra között volt. Gyakran csak néhány órát aludtam, és minden alkalommal eltartott néhány napig, mire tisztának éreztem magam a fejemben és a testemben. Gyakorlóként, aki az Epoch Times-nál dolgozik, a követelmények is magasak, és lehetőleg le kell írnunk, hogy mindenki láthassa a napi fejlődésünket az olvasásban, a gyakorlatok végzésében és az őszinte gondolatok küldésében. Ez természetesen önkéntes, de számomra ez egy próbatétel volt, mert felszínre tört a versenyzéshez és a magamutogatáshoz való ragaszkodásom. Mivel gyakran nehezen tudtam eleget aludni, azt gondoltam, hogy elveszítem a látszatot. A fáradtság kezelésére való képességemet, a kényelemhez való ragaszkodásomat és a lustaságomat is keményen próbára tették.


Az otthoni dolgok néha szintén elég nehézkesek voltak. Egy 3 és fél szobás lakásban élünk, ahol nincs iroda, így a nappaliban kell dolgoznom. Hogy ne zavarjam a feleségemet és a lányomat esténként és éjszaka, felállítottam egy hangszigetelt dobozt deszkákkal, párnákkal és takarókkal. A feleségemet még mindig zavarják ezek az éjszakai hívások, és mindig panaszkodik. A lányomat is meg kellett vigasztalnom és vigyáznom kellett rá, amikor az éjszaka közepén felébredt. Néha elég meleg van a dobozban, és izzadok. Legtöbbször féllótuszban ülök, mert olyan kicsi a hely.


Mindez, az esti és éjszakai fáradtsággal együtt, nagy nyomást gyakorol rám. Néha ideges és dühös lettem, és visszavágtam. Önző gondolatok jöttek elő, mint például: „Én valami fontosat csinálok – miért nem tudsz hagyni, hogy dolgozzak?” Ezekben a pillanatokban elfelejtettem befelé nézni, és a feleségem és a lányom helyzetére gondolni. A feleségem egy demenciában szenvedő emberek számára fenntartott gondozási központban dolgozik, és reggelente korán kell kelnie. Ez fizikailag és szellemileg nagyon megerőltető. Ő is nagy terhet vállal, mivel a munkamorál ott gyakran rossz, és mások nem végzik felelősségteljesen a munkájukat.


Eleinte gyakran úgy kompenzáltam a sérült ragaszkdásaimat, hogy többet aludtam; többet ettem; több édességet, süteményt és csokoládét ettem; vagy több időt töltöttem az interneten és a közösségi oldalakon. Amikor bedőltem ezeknek a kísértéseknek, később még fáradtabbnak éreztem magam, és még álmomban is próbatételekkel szembesültem. Reggelente nehéz volt felébredni. Azt is észrevettem, hogy gyakran különösen boldog voltam, amikor pozitív beszélgetéseket folytattam, és aggódtam, amikor nehéz beszélgetések voltak. E mögött ismét a kudarctól való félelem állt.


Bár később szorgalmasabb lettem az olvasásban és a gyakorlatok végzésében, mégsem értem el mindig egy valódi gyakorló színvonalát. Valóban befelé nézni és a szenvedést örömként venni, ez olyasmi volt, amit nem nagyon értem el. A Fá-t is gyakran értelmiségiként olvastam – azzal a ragaszkodással, hogy új ismeretekre tegyek szert, majd másoktól megerősítést kapjak erre a tudásra.


Lassan, de biztosan azonban felismertem és átmentem ezeken a vizsgákon, és fokozatosan az együttérzésem is stabilabbá vált otthon és a munkahelyemen. A családomat is jobban tudtam támogatni. Azzal, hogy többet végeztem a gyakorlatokat, többet olvastam, és több őszinte gondolatot küldtem, úgy érzem, hogy fejlődtem, és úgy érzem, hogy sok karmát sikerült eltávolítanom.


Most nagyobb a harmónia a családunkban. A szenvedést is jobban tudom elviselni egy nyugodt elmével, és hosszabban tudok meditálni és a második gyakorlatot végezni. Korábban, mivel az elmém nem volt valóban eléggé csendes, a testem voltaképpen nem volt elég nyugodt ahhoz, hogy magasabb energiát fejlesszen ki.


A Mester azt mondta:

„… az a legjobb, ha nem is gondolsz semmire. Ennek az az oka, hogy le kell fektetnünk egy alapot, miközben alacsony szinten gyakorolsz; azon kívül ez az alap döntő szerepet játszik, mert a gondolati tevékenységeidnek hatásuk van. Gondolj bele: ha a gongodhoz hozzáadsz dolgokat, akkor hogy lehetnének jók a gyakorlásod alatt termelt dolgok?” (Ötödik előadás, Zhuán Fálun)


Megértettem, hogy ez az „alap” és a „gondolatok nélküli” állapot csak akkor érhető el, ha képes vagyok a mély bizalom állapotába kerülni, szándékok nélkül, de mégis erős akaraterővel. Hogy minden szenvedés, amin keresztülmegyek, valójában a legnagyobb ajándék arra, hogy megerősítsem a Fá iránti bizalmamat, hogy megértsem, hogy minden érzés vagy gondolat, ami megerősítést akar, hogy értékesnek érezzem magam, egy vizsga, hogy lássam, el tudom-e engedni a félelmet, és helyette megtaláljam a valódi értéket, és együttérzőbbé váljak.


A Mester azt mondta,

„A buddha művelése megsemmisíti a démoni természeted és erősíti, valamint növeli a buddha-természeted.” („Buddha-természet és démoni természet”, Esszenciák a további haladásra I. rész)


„Az egyén buddha-természete a shan, ami megnyilvánul az együttérzésben, abban, hogy az egyén először másokra gondol, mielőtt bármit tesz, vagy a szenvedés és fájdalom eltűrésének képességében.” („Buddha-természet és démoni természet”, Esszenciák a további haladásra I. rész)


Megértettem, hogy amikor befelé nézek, és együttérzéssel szemlélem a dolgokat, fel tudom oldani a démoni természetemet, mivel az együttérzés energiája és részecskéi erősebbek, mint bármi más. Csak ha együttérzés van az elmémben, akkor tudom megmenteni magamat és másokat, és akkor tudom feloldani a karmát, amely az igazság útjában áll.


Ha megértem és nagyobb tiszteletet érzek a Fá és az élet iránt, akkor jobban tudom értékelni az ártatlanságot és a bizalmat, amivel gyermekként rendelkeztünk. Ezt az ártatlan bizalmat csak őszinte gondoskodással lehet ápolni és erősíteni egy igaz hittel rendelkező családban. Ez az ártatlan bizalom olyasvalami, amivel maga az univerzum rendelkezik, és hogy újra megtaláljam magamban ezt a természetet – és hogy megerősítsem azáltal, hogy egyre több ragaszkodásomat elengedem –, ez az én utam, hogy visszatérjek valódi önmagamhoz. A mester megmutathatja nekünk az ajtót, de nekünk magunknak kell átmennünk rajta, mert senki sem művelheti magát más számára.


Köszönöm tisztelt Mester és gyakorlótársak.

***


A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.


Forrás: Gaining Recognition Is Not the Goal of Cultivation