(en.minghui.org) Üdvözlet Mester! Üdvözlet gyakorlótársaim!
Szinte az egész művelési utam a médiánál volt elrendezve. Az első cikkemet 2005 januárjában írtam, nem sokkal azután, hogy az angol nyelvű Epoch Times elindult. Eléggé új gyakorló voltam, így nem értettem, mi is az az Epoch Times. Emlékszem, azon tűnődtem, hogy vajon tudok-e valami elég profi dolgot írni ahhoz, hogy publikálják. Nem is tudtam, hogy már akkor az egyik legképzettebb szerzőnek számítottam.
A művelés előtti életemet is a Mester [Li Hongzhi Mester, a Fálun Dáfá alapítója] erre a munkára rendezte el. Mesterdiplomám van politológiából; mindig is lelkes olvasó és író voltam; egész életemben híreket fogyasztottam, és előző munkahelyemein másokat képeztem ki.
2009 elején a férjemmel New Yorkba költöztünk, és én lettem a lap első világhírszerkesztője.
A kezdeti időkben abból indultunk ki, hogy egy keveset tudunk… odáig, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk… odáig, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogyan tanuljuk meg azt, amit nem tudunk. Részmunkaidős önkéntesek lazán szervezett csoportja voltunk, akik egy médiabirodalom alapjait próbáltuk megteremteni. Hittem a Mesterben és a Fában, hogy a sorsunk az, hogy jelentős médiává váljunk, és jelentős szerepet játsszunk az érző lények megmentésében, de igazából fogalmam sem volt arról, hogyan jutunk el odáig.
Az biztos, hogy az út során rengeteg edződési lehetőség volt! Megosztok egy történetet néhány évvel ezelőttről, mert megváltoztatta a gondolkodásmódomat a média munkával kapcsolatban, és úgy gondolom, hogy ez egy sorsfordító időszak volt az angol Epoch Times számára.
Megtanulni, mit jelent egy testnek lenni – egy nehéz út
2016-ban az angol Epoch Times rengeteg pénzt veszített. Ismét vissza kellett térnünk a napi megjelenésről a heti megjelenésre, hogy pénzt takarítsunk meg.
A veterán nyugatiak közül sokan biztosak voltak benne, hogy a problémáinkat rajtunk kívül álló erők okozták. Nehéz volt hirdetőket szerezni, mert az Epoch Times-ot etnikai kínai lapnak tekintették; az sem segített, hogy a legtöbb értékesítő kínai volt; úgy képzeltük, hogy a nevet nehéz volt kiejteni és nehéz volt megjegyezni („eee-pock”, „e-pick”, „eee-potch”); ha beírtad, hogy „epochtimes.com”, akkor egy kínai weboldalra jutottál. Folyamatosan változtattunk a szerkesztői irányvonalon, hogy pénzt keressünk, ami frusztráló volt, mert úgy éreztük, hogy nem csináltunk semmit elég sokáig ahhoz, hogy jól csináljuk. A kínai vezetési stílust hibáztattuk, és úgy éreztük, hogy a vezérigazgatónk a sok egyéb feladata mellett nem szánt elég időt arra, hogy megértsen minket.
Aztán 2016 tavaszán lehetőség nyílt arra, hogy az angol nyelvű Epoch Times elszakadjon és önállóan működjön. Ez egy valóra vált álomnak tűnt. Biztosak voltunk benne, hogy egyedül jobban boldogulunk.
Egyike voltam annak a három embernek, akik végül a napi működésért feleltek egy nyugati üzletember vezérigazgató irányítása alatt.
Az üzleti stratégia az volt, hogy készítsünk egy nagyon jó minőségű újságot, küldjünk mintákat a célcsoportoknak, és biztosan elég ember fog előfizetni, hogy hirdetéseket adjunk el, és pénzt keressünk.
A megközelítésnek megvolt a maga érdeme – néhány eleme ma is része a sikeres receptnek –, de valami nyilvánvalóan nem stimmelt.
Ez volt a kiindulópontunk: a művelőtársainkról való negatív gondolkodásból született; a problémáink forrását kívül, nem pedig belül kerestük; lemondtunk az együttműködésről; nem gondolkodtunk azon, hogy a tetteink nem ártanak-e másoknak; büszkeség – és még sok-sok más dolog. Ez a kísérlet 10 hónapig tartott. A végén nem jutottunk előrébb.
Ez idő alatt majdnem megváltoztattuk az újság nevét, mert úgy gondoltuk, hogy ez sokat megoldana a korábban említett problémák közül. Teljesen emberi gondolkodással néztünk rá. Azt hiszem, hogy egy másik dimenzióban ez egy fontos, talán kozmikus köteléket szakított volna meg. Nem fogok belemenni az egész történetbe, hogy hogyan jöttünk újra össze, de ez volt a lendítőerő. Néhány erős célzással megértettük, hogy az igazi utunk az, hogy egy test legyünk a főkoordinátor irányítása alatt.
A visszatérés nem volt könnyű. El kellett engednem a büszkeségemet, és el kellett fogadnom, hogy kudarcot vallottunk. Sok időt töltöttem azzal, hogy magamba nézzek. Megértettem, hogy a felszíni változások semmit sem érnek – a helyzetek csak akkor javulnak, ha fejlődünk a művelésünkben. Megfogadtam, hogy elengedek minden negatív gondolkodást, és feltétel nélkül együttműködöm. Nem fogok ellenállni az új helyzetnek, nem fogok neheztelni, és teljes szívvel fogok dolgozni, bármi is legyen a feladatom. Rájöttem, hogy az erőnk kulcsa az együttműködés.
Ahogy a Mester mondta,
„Ha jobban tudtok együttműködni, egyet tudtok érteni a véleményeitekben és mindannyian egy húron tudtok pendülni, ha ehhez még hozzájönnek a képességeitek, ti valóban feltartóztathatatlanok vagytok. Ezért gondolom, talán úgy van, hogy egyre inkább ebbe az irányba mentek és az erőtök egyre erősebb lesz, ha még jobban művelitek magatokat. [Így hát azon tűnődöm, nekünk várnunk kell, amíg jobban művelitek magatokat, mielőtt közeledhettek ehhez és megnövelhetitek az erőtöket?] (nevet) Csak ha a legnehezebb időben tudjátok megcsinálni ezt, fog gyorsan megváltozni a helyzet. És akkor jobban tudjátok megtenni, amit tennetek kell.” (Fá-magyarázat a The Epoch Times ülésén)
Közülünk talán elég sokan fejlődtek ezen a tapasztalaton keresztül, mert ezután a dolgok valóban gyorsan változtak! Ez nem sokkal a 45. elnök beiktatása után történt, és ahogy a kozmikus klíma megváltozott Amerikában, széles út nyílt meg előttünk. Az angol média azóta is egyenletes sikerpályán halad.
Azt is láttam, hogy nagyon megragadtam az önző gondolkodásban, és csak az én problémáimat vettem figyelembe az egész vállalatnál. Amikor meghoztam a döntést, hogy teljes szívvel együttműködöm, hirtelen fel tudtam mérni, hogy milyen terhet visel a főkoordinátor: a munkatársak közötti személyes konfliktusokkal való foglalkozás, mindenki panaszai, minden újabb pénzügyi válság, és az állandó támadások ebben és más dimenziókban.
Gyakran gondolom, hogy a médiánk hasonlít a Shen Yun zenekarhoz. Most először ötvözték a keleti és nyugati hangszereket és stílusokat, harmonikusan létrehozva egy olyan zenét, ami korábban soha nem létezett. A mi médiánknak is olyasmit kell létrehoznia, ami korábban sohasem létezett, harmonizálva a nyugati és a kínai oldalunkat.
Ma ez olyan, mintha zenekarként lépnénk fel. Az angol nyelvű média sok csúcsmenedzsere és munkatársa a kínai oldalról érkezik. Mély tapasztalatot hoztak magukkal az éveken át tartó megedződésen keresztül, és őszinte szívvel együttműködnek az angol nyelvű média sikeréért. Ha csak a marketinget, az ügyfélszolgálatot, a honlapjainkat, a közösségi médiát, az írókat, a televíziós producereket, a videószerkesztőket stb. nézzük, egyértelmű, hogy az angol média egyáltalán nem tudna működni a kínai tehetségeink nélkül.
Még egy utolsó szó a művelőtársakkal kapcsolatos negatív gondolatok kiküszöböléséről. Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy a fő koordinátorunk semmiképpen sem tud minket jól vezetni, ha a munkatársak ragaszkodnak a róla szóló negatív gondolatokhoz. Képzeljük el, hogy emberek százai dobálják őt fekete ragacsos anyaggal más dimenziókban – mennyivel nehezítjük meg a dolgát? Megértésem szerint ő maga nem rendelkezik minden tudással, de ha mi támogatjuk őt a mi erőteljes, igaz gondolatainkkal, akkor pontosan azt a bölcsességet fogja megkapni, amire szüksége van. A Mester helyezte őt abba a pozícióba. Az én feladatom az, hogy kövessem a Mester elrendezéseit, nem pedig az, hogy akadályokat gördítsek elé.
Az irigység és közeli barátja, az öntelt mentalitás
Az egyik ragaszkodás, amellyel sokat küzdök, az irigység. A másik az önteltség. Nemrég értettem meg, hogy ezek ketten nagyon közeli barátok.
Emlékszem, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt egy gyakorló félvállról valami ilyesmit mondott: „Milyen érzés egy ilyen tehetséges gyakorlóval összeházasodni, akit mindenki csodál?” Kicsit össze voltam törve. „Szóval így látnak minket az emberek? A férjem nagyszerű, én pedig nem teszek semmi olyat, ami elismerésre méltó lenne?” Elutasítóan válaszoltam, mondván, hogy én még sosem gondoltam így erre. De ez megragadt bennem… nyilvánvalóan. Féltékeny lettem, és megingott az önbizalmam.
Természetesen tudom a Zhuán Fálunból, hogy az irigység egy nagyon komoly ragaszkodás:
„Az irigység kérdése nagyon komoly, mert közvetlenül azt az ügyet érinti, hogy eljutunk-e a megvilágosodáshoz vagy sem. Ha képtelen vagy megszabadulni az irigységtől, akkor minden, amit művelsz roppant gyenge és törékeny lesz. Van egy szabály: ha valaki nem mond le az irigységről a művelésében, akkor nem érheti el a zhengguot – egyáltalán nem.” (Hetedik előadás, Zhuán Fálun)
Tehát tudatában vagyok annak, hogy megfertőzöm magam, amikor elkezdek így gondolkodni – és ez sok különböző helyzetben felbukkan –, de ennek a büdös hagymának sok rétege van.
Az egyik dolog, ami segít, ha emlékszem arra, hogy az irigység olyan, mintha azt kívánnám, bárcsak valaki másnak az elrendezése lenne, ami alapvetően azt jelenti, hogy nem bízom abban, amit a Mester rendezett el nekem. Azt is hasznosnak találom, ha eszembe jut, hogy amikor művelőtársakról van szó, butaság irigykedni, hiszen mindannyian egy test vagyunk. Furcsa lenne, ha az ujjam irigy lenne a térdemre. És még rosszabb lenne, ha az ujjam irigysége ürügyet adna a régi erőknek arra, hogy a térdem gyenge legyen, és képtelen legyen a testemet hordozni.
Nemrég vettem észre ennek a csúnya ragaszkodásnak egy másik rétegét, és azt, hogy milyen veszélyes lehet! Egy újságíró-képző programot vezetek. 2018 ősze óta körülbelül 50 ember ment végig a hivatalos programon, és több mint 100-an végezték el az online változat elemeit.
A foglalkozások között különböző helyekre utaztam, hogy a munkatársak toborzásán dolgozzak – jártam Európában, Ausztráliában, Kanadában és az Egyesült Államok városaiban. Az előadásom részeként bemutattam egy végzőst, mint ragyogó sikertörténetet. Leírtam, hogy ő egy új gyakorló volt, és hogy nem sokkal azután, hogy New Yorkba költözött, felkérték, hogy csatlakozzon a képzéshez. Nagyon jól teljesített, és a diploma megszerzése után rövid időn belül már nagyon profi helyszíni riportokat készített. Megmutattam egy videót, amelyen arról beszél, hogy a családja mennyire büszke rá. A története hihetetlenül inspiráló volt a potenciális újoncok számára!
De miközben mindezt megosztottam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem kellene egy gyakorlót kiemelni és piedesztálra emelve a régi erők célpontjává tenni. Nem sokkal később ez a gyakorló elhagyta a médiát, és valóban küzdött a művelésében. Rendkívül felelősnek érzem magam! Nem gondoltam először másokra; nem műveltem a beszédemet, és felvágtam, megmutattam a világnak, hogy milyen nagyszerű munkát végeztem egy ilyen sikeres újságíró képzésében. Ez arra is ráébresztett, hogy mennyire összefonódnak mindannyiunk útjai – egyikünk sem létezik elszigetelten. A tetteink mindenképpen hatással vannak másokra.
Áttörés a félelem-önbizalom-kételkedés körforgásán
A legnagyobb ragaszkodásom – az, amely az összes többi alatt rejlik – a félelem. Az irigység és a magamutogatás valójában a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, vagy, hogy nem tartanak elég jónak. Mindehhez nagy félelmek kapcsolódnak a látszat elvesztésétől is; attól, hogy nagy, kárt okozó hibákat követek el, és az emberek tudomást szereznek ezekről a hibákról. Ennek következtében igyekszem elkerülni a nagyon nyilvános szerepek vállalását. Azt mondom magamnak, hogy sokkal jobb vagyok mások támogatásában és képzésében – amiben van igazság –, de ez egy kényelmes kifogás is arra, hogy ne kelljen szembenéznem a ragaszkodásaimmal. A régi erők kitalálták, hogy ezt a félelmet nagyon meggyőzően táplálják: főként egy nagy halom bizonyítékkal, amelyek azt mondják, hogy nem vagyok egy tiszteletre méltó művelő.
A művelésem kezdete óta küzdöttem azzal, hogy az alapvető, belépő szintű dolgokkal megfeleljek a szabványnak: Nem tudok lenyugodni és koncentrálni, amikor a legfontosabb dolgokat csinálom – becsukom a szemem, és mielőtt észbe kapnék, bonyolult, véletlenszerű jelenetek játszódnak le a fejemben. Álmosnak érzem magam, amikor a tanításokat olvasom, igaz gondolatokat küldök, vagy amikor meditálok. Minden alkalommal, amikor olvasok egy részt a Fából arról, hogy ez mennyire rossz, hogy ez milyen alapvető követelmény, vagy bármikor, amikor egy gyakorlótársam észreveszi, hogy álmos vagyok, és segítőkészen rámutat erre, ez csak megerősíti, hogy mennyire nem felelek meg, és azonnal elvesztem minden önbizalmamat. Legszívesebben bemásznék egy mély gödörbe és elbújnék. Ez okozza nekem messze a legtöbb gyötrelmet és szenvedést a művelésem során. Tudom, hogy a régi erők örülnek, hogy így reagálok, de a bizonyítékok annyira meggyőzőek, hogy az érveiket nehéz visszautasítani.
Mindezek kihatása az a félelem, hogy ha valami fontos dolgot vállalok, a hiányosságaim veszteségeket okoznak, az a dolog nem lesz jól elvégezve, és nyilvánosan megszégyenülök.
Nehéz erről beszélni, hiszen nem törtem át rajta. A jegyzeteim között sok hasznos feljegyzést találtam a korábban elmentett Fából, megértéseket kaptam ezekből, és bátorító gondolatokat a gyakorlótársaimtól, de az igazság az, hogy ez még mindig nagyon erősen bennem van. Nagyon vonakodtam attól is, hogy teljesen felfedjem – attól való félelmemben, hogy az emberek elítélnek majd –, ezért úgy döntöttem, hogy legalább ezt az egy félelmet át kell törnöm. Néha azt gondolom, hogy nem sokat szenvedtem a művelésem során, így talán ez az én nagy megpróbáltatásom.
Nemrég olvastam egy részt az akaraterőről, ami kiemelkedett.
A Mester azt mondta,
„A Fá tanulásánál te alszol, az olvasásnál alszol, a gyakorlásnál is alszol, vagyis minden esetre te még nem gyűrted le ezt a kezdeti dolgot, ámde ez az akarat egy dolga! Tudjátok, nemcsak az összes tényező, ami az emberit képezi, nem hagy téged a művelésnél megszabadulni az emberektől, hanem azok a dolgok is, amik az összes emberi környezetet képezik, nem engedik meg neked, hogy elhagyd ezt a helyet; neked ezt mind át kell törnöd és le kell gyűrnöd az összes démoni nehézséget. Leginkább abban a formában mutatkoznak meg, hogy szenvedést hoznak létre neked. Ámde a szenvedésnek különböző formái vannak, az alvás is egyik közülük. Azonban azok, akik nem művelhetik magukat és nem jutnak előre folytonosan, nem tudják, hogy ez szenvedés. Te nem tudod megkapni a Fá-t, ők nem hagynak téged tanulni a Fá-t, mégsem veszed észre, hogy ezek démoni nehézségek. Kivéve, ha a szíved nem szenteli magát a Fá-nak és te nem akarod magadat művelni. De miért nem nyomod el őket? Erősítsd meg az akaratodat. Ha az emberek már egyedül az alvásuk elnyomása (elfojtása) által buddhává válhatnának, akkor azt mondom, hogy az túl egyszerű volna. Ha te még egy ilyen kis akadályt sem tudsz legyűrni, hogyan tudod aztán még művelni magadat?” (Fá-magyarázat a megbízottak Fá-konferenciáján Csangcsunban)
Az akaraterő azt jelenti, hogy erős akarattal, erős főtudattal rendelkezünk. A szótár az akaraterőt így írja le: „erős elszántság, amely lehetővé teszi, hogy valaki valami nehéz dolgot megtegyen”. Nyilvánvalóan meg kell erősítenem az akaratomat, és nem szabad hagynom, hogy a régi erők olyan könnyen elbátortalanítsanak.
Emlékezzünk arra, hogy minden a mi művelésünkért van
Van itt egy paradoxon. Miközben sok időt töltök azzal, hogy nem érzem magam gyakorlónak, távol állok attól is, hogy embernek érezzem magam. Különösen azt tanultam meg, hogy a legtöbb nehézség nagyon jelentéktelenné válhat, ha emlékszem arra, hogy minden, amivel találkozunk, a művelésünket szolgálja, semmi sem véletlen.
Egy utolsó történet egy kezdeti csapást illusztrál, de rendkívül hasznos volt abban, hogy leleplezze ezeket a tartós ragaszkodásokat.
Nem sokkal azután, hogy az angol NTD elkezdett napi hírműsorokat készíteni, műsorvezető lettem. Eleinte a műsorainkat előre felvették, így ha hibáztunk, nem volt gond, újra próbálkozhattunk. Hamarosan azonban áttértünk az élő adásokra. Egy nap hatalmas hibát követtem el. Éppen az orromat púdereztem, amikor a kamera egy rész után visszatért hozzám. Megalázó volt. Hányan látták? Kik nézhették⁈ Mit gondoltak⁈
Már másnap közölték velem, hogy nincs többé szükség rá, hogy műsort vezessek. Tudtam, hogy felkészítettünk valakit, de senki nem mondta, hogy kivel cserélnek le. Megindított az érzelem. Összetörtem, mintha kirúgtak volna. Mivel nem mondták meg, hogy miért, a saját magyarázataimmal töltöttem ki a hézagokat: Az orrpúder miatt van; valaki panaszkodott; mert nem vagyok elég jó; vagy talán azért, hogy több időm legyen a tanításra; vagy talán…
Az ok azonban lényegtelen, mert eszembe jutott, hogy művelésnek vegyem. Egy beszélgetés során láttam, hogy mennyi ragaszkodásom van: önbizalomhiány, irigység, félelem, a látszat elvesztése, és magamutogatás.
De ez más szempontokból nézve is egy elrendezés volt. A műsorvezetésnek azok a hónapjai lehetővé tették számomra, hogy olyan kritikus készségekre tegyek szert, amelyek eddig hiányoztak. Rádión közvetített újságírást tanítok (külső szakemberek segítségével), de személyesen még nem volt tapasztalatom abban, hogy kamerába beszéljek, súgógépről olvassak fel, vagy tudjam, hogy milyen élő adásban lenni. Azt is megtanultam, hogyan kell sminkelni, megcsinálni a hajamat (úgymond), és elegáns ruhákat beszerezni. Már régóta szerettem volna megtanulni ezeket a dolgokat, de „nem volt rá időm”, és engedtem a lustaság és az észrevétlen maradni akarás stb. ragaszkodásainak.
Néhány hónappal később mindezekre szükségem volt, amikor elkezdtem a műsorvezetést, amire nagyon kevés időm volt felkészülni.
Csodák történnek, amikor tartjuk az irányt
Visszatekintve erre az elmúlt 16 évre, valóban csodálatosnak tűnik, hogy milyen messzire jutottunk. Akkoriban el sem tudtam volna képzelni, hogy fizetnek, nemhogy azt, hogy egymillió ember fizet azért, hogy olvassa az Epoch Times-ot és nézze a videóinkat.
Az angol NTD esetében a fejlődés még gyorsabb volt. Amikor körülbelül 2,5 évvel ezelőtt először kerültem az NTD-hez, akkor készültünk az első, napi 15 perces híradóinkkal a közösségi médiára. Ma az English NTD hetente körülbelül 30 órányi eredeti tartalmat sugároz egy 24 órás csatornán, 30 államban több tízmillió háztartásba, és az Egyesült Királyság egyik legnagyobb szolgáltatójának, és további terjeszkedés várható.
Számomra ez a Fá olyan erőteljes igazolása, és azt mutatja, hogy szó szerint nincs határa annak, amit elérhetünk, ha elengedjük önmagunkat, egy testként együttműködünk, és a művelést helyezzük előtérbe.
Természetesen lesznek próbatételek, minden azon múlik, hogyan kezeljük őket. És ha teljes munkaidőben, nap mint nap gyakorlókkal dolgozunk, akkor pontosan ez az a hely, ahol a próbatételeink megtörténnek.
A Mester azt mondta,
„Ezért kerülsz majd mindenféle nehézségbe a jövőbeni gyakorlásnál. Hogyan tudnád magad nehézségek nélkül művelni? Ha mindenki kedves lenne egymáshoz minden érdekösszetűzés vagy az emberi szív zavarása nélkül, hogyan emelkedhetne a xinxinged, ha csak itt ülsz? Ez lehetetlen. Az embernek muszáj acéloznia magát a gyakorlás alatt, csak akkor emelheti magát.” (Negyedik előadás, Zhuán Fálun)
Ahogy leküzdöttem az irigységhez és az önteltséghez való ragaszkodásomat, úgy érzem, hogy ezek az elemek is csökkentek. A múltban sok verseny és irigység volt a The Epoch Times és az NTD között (legalábbis az angol oldalon). Ha valaki az egyik médiumtól átment a másikhoz, az veszteségnek és árulásnak érződött. Ma már kéz a kézben dolgozunk, habozás nélkül kiegészítjük, amire szükség van, és ezzel mindkét médiumot erősebbé tesszük.
Bizonyára ezeknek a csodáknak a látványa segített abban, hogy növeljem a Dáfába vetett hitemet, és leküzdjem az önbizalomhiány egy részét. Egyikünk sincs véletlenül itt, és mélyen hálásnak és kiváltságosnak érzem magam, hogy a média része lehetek.
A múltban, amikor a vezérigazgatónk valami lehetetlennek hangzó célt tűzött ki, udvariasan bólogattam, de valójában elgondolkodtam: „Ez jól hangzik. Most mit tudunk igazán elérni?” Ma azonban hallom ezeket a számokat, és azt gondolom: „Nagyszerű, ez a következő lépés.” Valóban, semmi sem tűnik lehetetlennek.
Ha valóban jól műveljük magunkat, akkor, ahogy a Mester mondta: „a bezárt ajtó ki kell legyen nyitva. És az út szélesebb lesz.” (Fá-magyarázat a The Epoch Times ülésén, 2009. 10. 17.)
Gyakran kérdezték tőlem, hogyan tudtam ilyen sokáig itt maradni, gondoltam-e a kilépésre, különösen a legnehezebb időkben. Számomra a válasz egyszerű: A Mester elmondta nekünk, hogy a médiának milyen szerepet kell játszania a Fá-helyreigazításban, és ez nem fog magától megtörténni. A megpróbáltatások elkerülhetetlenek. Ha a feladás a válasz, amikor a bajok elárasztanak minket, akkor természetesen a hajó elsüllyed, és vele együtt az összes érző lény, akit meg kellene mentenünk – és ezt nem fogom hagyni, hogy megtörténjen. Tehát tudom, hogy tartanom kell az irányt.
Köszönöm, Mester! Köszönöm, gyakorlótársak!
(2021 Nemzetközi Online Fá-Konferencia)
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
* * *
tovább ...