Bár bizonyára sokan tudjátok, milyen is egy Shen Yun Divine Performing Arts előadáson ülni és a hatástól aléltan levegőt kapkodva lélegezni, én mégis szeretnék róla mesélni.
Hogy mire is számítottunk, számítottam? Már nem is emlékszem, mert a tapasztaltak minden elképzelésemet felülmúlták. Elmondhatatlan élmény volt látni a Shen Yun társulatot, nem találni rá szavakat! S az előadások szüneteiben, valamint a függöny leengedését követően a nézők és a gyakorlótársak tekintetéből is azt olvastam ki: ámulatba ejtettek bennünket!
De kezdeném az utazásunk legelején. Célunk a brnoi kiutazásunkkal az volt, hogy mi magyarok segítsünk a cseh és szlovák gyakorlótársaknak a Janaček színházba tervezett előadások szervezésében és lebonyolításában. Az, hogy magát az előadást is végignézhettük, jutalomként fogtuk fel, hiszen elsősorban nem azért mentünk.
A 2009. április 11-i és 12-i brnoi utunkra való felkészülést úgy érzem, rajtam kívül sikerült minden gyakorlótársamnak könnyedén vennie. Sokat segített, hogy ők nem idegeskedtek a részletek miatt, vagy legalábbis nem úgy, ahogy én. Ugyanis a busz, amivel végül sikerült eljutnunk Brnoba, a munkahelyem tulajdonában áll és hosszas ügymenet (kérelmek fogalmazása, a kérelem formai és tartalmi elfogadtatása, az aláíró személy hirtelen elutazása, stb.) játszott közre abban, hogy így éreztem magam. Azt gondoltam, hogy én irányítok, és valóban rajtam múlik, hogy megkapjuk-e a buszt vagy sem. Tévedtem! Így utólag visszatekintve már látom, minden percünk az indulástól a megérkezésig, az ottlétünktől a hazaútig el volt rendezve, mégpedig úgy, ahogy az a legoptimálisabb, legegyszerűbb, a legtökéletesebb volt mindannyiunk művelése szempontjából.
Aggodalmam abból adódott, hogy az utolsó utáni pillanatban írták alá a busz kiviteli engedélyét, az elutazásunk előtti nap délelőttjén. Nem volt más lehetőségünk, nem kerestünk előre másik buszt. Akkor úgy éreztem, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ott lehessünk a Brno-i előadáson.
Már tudom, hogy a nehézkes ügymenet, a halogatott döntés egyedül nekem, a ragaszkodásaimnak köszönhető. A szervezés alatt végig az járt a fejemben: „Tőlem függ a 6 gyakorlótársam brnoi útja! El tudom vajon intézni a buszt, hogy együtt tudjunk utazni, mégpedig úgy, hogy mindenki ki tudja fizetni? Képes vagyok rá? Meg tudom csinálni? Tudok-e a Dáfá szerint cselekedni minden percemben, hogy úgy kapjuk meg a buszt, hogy ne keveredjünk hazugságba?” Ezek a ragaszkodások: gyenge vagyok, nem bízom eléggé, stb. csupán az én elmém szüleményei voltak. Úgy láttam magam körül, hogy minden gyakorlótársam nyugodt volt Brno felöl, nekem voltak egyedül ilyen kétségeim. Nem hallgattam a hangra, ami belül nyugalomra intett, nem mertem hinni neki.
A pozitív döntés minden felhőt eloszlatott. Végre mertem hinni! Így volt elrendezve, így kellett lennie, ott kellett lennünk az előadáson. Most, a hazaérkezésünk utáni pár nappal tudtam meg egyik gyakorlótársamtól, hogy aki végignézi a Gálát, olyan mintha részt vett volna a Mester 9 napos tanfolyamán. Talán ezért is éreztem magam az ott tartózkodásunk alatt olyan felszabadultnak és boldognak.
A Brno-ba tartó utunk a lehető legsimábban telt, semmi problémánk nem adódott sem az autópályán, sem a városban. Alig volt forgalom és nem veszélyeztettek bennünket őrült sofőrök sem. Az idő múlására nem is emlékszem, csak arra, hogy egyszer csak ott termettünk a Janaček színház előtti parkolóban. Már csak 20-30 perc volt a szombati, 19.00-kor kezdődő előadásig. Várakozással telve szálltunk ki a buszból. Izgatottsággal és végtelen örömmel figyeltem a lépcsőn felfelé haladó emberáradatot. Azt gondoltam magamban: igen, ők most látni fogják az igazságot, felébredhetnek mély álmukból és részesei lehetnek a csodának. Gondolataimmal körülöleltem mindnyájukat és tekintetemmel egyre feljebb és feljebb kísértem őket a lépcsőkön. Nyugodt mosollyal az arcomon indultam el a többiekkel együtt a hátsó bejárathoz, ahol némi várakozás és az előtérben lévő érdekes cipőtisztító készülék kipróbálása után bekísértek bennünket a színfalak mögé. Hosszú percek teltek el és több emeletet is végigsétáltunk, mire végül sikerült egy olyan szobát találnunk, ahol átöltözhettünk. Csupán perceink maradtak az előadás kezdéséig, ezért a „küzdőtérre” már nem mehettünk be. Egy cseh koordinátor vezetésével kerültünk őrhelyeinkre, ahol mindannyian őszinte gondolatokkal védtük a társulatot, a közreműködőket és a nézőket. Éppen annyian jöttünk Magyarországról, ahány emberre szüksége volt a koordinátornak az ajtókhoz, ezt meg is jegyezte nekünk. Mi pedig egymásra néztük és az gondoltuk: hiába, a Mester nagy rendező! Az idő múlása megint olyan valótlannak tűnt, mintha percek teltek volna el, mégis sok-sok időt ültem a hangmérnöki, fénytechnikai fülke ajtaja előtt. S hogy én „véletlenül” miért is kerültem éppen a technika bejárata elé? Miközben ide tartottunk a busszal, két gyakorlótársam telefonját is a kezembe vettem, amik egymás után egy pillanatra lefagytak. Azt gondoltam magamban, biztos olyan rezgésekkel rendelkezem, ami árt az elektronikai készülékeknek és ezért nem éreztem túl jól magam. Kétségeim támadtak. Nem értettem, miért történik ez. De most az előadás elektronikáját kellett védenem. Mindennek rendben kellett mennie! Ott ültem végig a bejárat előtt és semmi problémát nem éreztem, minden rendben ment. Sem az előadás sikerességével, sem magammal kapcsolatban nem merültek fel kétségeim. Egy szilárd őrtorony voltam. Közben az előadás alatt nyugalom és béke áradt a teremből, amit én csak megerősíthettem saját nyugalmammal és békémmel.
Az előadás végeztével, miközben a nézők távoztak a teremből, hamar megkerestük egymást, felmentünk az öltözőbe a csomagjainkért és megvártuk, hogy a szálláshelyünkre vezessenek bennünket. Amennyire könnyedén és simán ment eddig minden, éppen annyira volt nehézkes az elhelyezésünk. Szerettünk volna mind együtt maradni, de több alkalommal is akadályokba ütköztünk. Én nagyon nehezen viseltem ezt a tortúrát. Úgy éreztem, a csomagjaim leszakítják a vállamat, fáradt voltam, minden szervező idegen nyelven beszélt körülöttem és majd felrobbantam attól, hogy semmit nem értek abból, amit mondanak. Úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Végül a színházban, egy nagyobb pihenőben kaptunk helyet, ahol éppen elfértünk. Meglepően jót aludtam. Csend volt és nyugalom, semmi nem zavart.
Másnap őszinte gondolatokkal kezdtük a reggelt, majd összecsomagoltunk és elindultunk a közös szálláshelyre, ami csak pár percre volt a színháztól. Itt mindenki megreggelizhetett. Ezt követően lementünk a színház előtti parkba, ahol a helyiek (csehek és szlovákok) már elkezdték az álló gyakorlatokat. Mi is csatlakoztunk és egy nagy kört alkotva gyakoroltunk. Számomra ez volt az első olyan közös gyakorlás, ahol ilyen sokan voltunk. Végig nyugodt és harmonikus volt a szívem, jó volt érezni a többieket.
Visszaérve a közös szálláshelyre megkaptuk a következő feladatunkat: irány szórólapokat osztani, hiszen ma még van két előadás. Rengeteg szórólap volt még, ami ott hevert a földön és ez volt az utolsó alkalom, hogy még az előadások előtt kioszthassuk őket. Marokszám tettünk el belőle, többen szatyorba, táskákba, hogy könnyebben szállíthassuk őket. Kisétáltunk Brno egyik forgalmas főutcájára, ahol villamos is közlekedett. Eleinte csak kevés emberrel találkoztunk, de hamar megteltek az utcák templomba tartó járókelőkkel, unokákkal sétáló családokkal, házaspárokkal, magányos férfiakkal. Mindenkinek, akik elmentek mellettünk, adtunk szórólapot. Csak annyit tudtunk mondani nekik csehül, hogy „tessék” és „köszönöm”, de ez is bőven elég volt. A mosolyunk és a szórólapok magukért beszéltek.
Több órát lehettünk már az utcán, mire végül beültünk egy étterembe. Hamar megebédeltünk és visszamentünk a közös szálláshelyre. Fél óránk volt még a 14.00-kor kezdődő előadásig. A mi jegyünk erre az időpontra szólt. Miután elkészültünk, átsétáltunk a színházba. Elfoglaltuk a helyeinket és izgatottan vártuk, mi fog történni. Nem csalódtunk!
Az első jelenet maga volt a csoda! A Mestert játszó színész nyitotta a cselekménysort, s a gyönyörű égi tünemények, akik körülvették, díszes ruhákban táncoltak a színpadon. Gesztusaikban az őszinte gondolatok kézmozdulatai voltak felfedezhetőek. Úgy éreztem közben, mintha egyenesen hozzám szóltak volna, nekem mesélték volna el a történetü(n)ket. Úgy láttam, mintha a Mestert játszó színész egyenesen a szemembe nézne! Már az első percben potyogtak a könnyeim. Elmondhatatlanul boldog érzés volt! Leírhatatlan! S a szünetben, amikor elmondtuk egymásnak az élményeinket, kiderült, hogy a többi gyakorlótársaim is hasonlóan érzett. Tényleg leírhatatlan érzés volt!
Az előadás konferálását sajnos nem értettük, mert cseh és kínai nyelven zajlott, így „csak” a színpadon történő eseményekből tájékozódhattunk. Szó volt a Buddhák világáról, a földi élet nehézségeiről, a Fálun Dáfá tanítványok gyakorlói, művelői létéről, az üldöztetésükről és természetesen a kínai tradicionális táncokról, énekekről és hangszerekről.
Békében a szívünkben indultunk el hazafelé. S távolodva Brno-tól azon gondolkodtam, hogy a még meglévő földi ragaszkodásaim eltávolítását, amit eddig halogattam, mert túl gyengének és bátortalannak éreztem magam, mihamarabb le kell tennem. Ezek a zavarások pedig, amik akadályoznak benne, mind csak illúziók, szembe kell néznem a félelmeimmel és minden percemben a Zhen, Shan, Ren szerint kell cselekednem. Csakis ez alapján sikerülhet, s ebben a brnoi utunk is megerősített.
A művelői létünkkel való számvetés, azt gondolom, egy ilyen sorsfordító kirándulás után elmaradhatatlan. Nagy változásokra, sok-sok földi teher lerakására késztet.
Szeretném ezt a csodás élményt megköszönni gyakorlótársaimnak, akikkel együtt utaztam, az előadás minden segítő közreműködőjének, a Shen Yun Divine Performing Arts művészeinek és magának a Mesternek, hogy úgy gondolta, elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ott lehessük és ilyen módon is befogadhassuk a Dáfát.
* * *
tovább ...