(en.minghui.org) Fálun Dáfá-gyakorló vagyok, a 80-as években születtem Kínában. A Fálun Dáfát azonban csak 2019 végén kezdtem el művelni. Hálásnak éreztem magam a művelés lehetőségéért, hogy felzárkózhattam a Fá-helyreigazítás folyamatához. Szeretném megosztani a gyakorlótársakkal, hogyan fejlesztettem a xinxingemet (a jellememet), és mit nyertem a komoly művelésből.
A múlt elengedése, visszatérés a műveléshez
Amikor fiatal voltam, néhány rokonom gyakorolta a Fálun Dáfát. Édesanyám 1998-ban kapta meg a Fát. Abban az időben néhányszor elolvastam a Zhuán Fálunt, és megnéztem Li Mester Guangzhou városban tartott előadásának videofelvételeit.
Nagyon szerettem volna művelni magam, de a hétköznapi emberi társadalom illúziói, mindenféle nézetek és a gondolati karma akadályoztak ebben. Nem igazán értettem, miről is szól a művelés. Zavarodottnak éreztem magam, nem értettem meg racionálisan a Dáfát, és nem láttam a magasabb szintű elveket sem, ezért nem lettem gyakorló.
Most már értem, hogy a Mester vigyázott rám, és az évek során utalásokat adott nekem. A gyenge megvilágosodási képességem miatt nagyon sok hibát követtem el, és végül nagyon sok időt elvesztegettem. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudok felzárkózni, még ha nagyon igyekszem is. Később azt mondtam magamnak, hogy mindent el kell engednem, és minden napot meg kell becsülnöm, amit még műveléssel tölthetek.
Amikor a Fálun karóállás gyakorlatot végeztem, mindenféle gondolatok merültek fel bennem. Egyszer egy olyan konfliktusba ütköztem, amely megkövetelte, hogy javítsam a xinxingemet, de nem tudtam, mit tegyek, vagy hogyan csináljam. Miközben a Fálun-kereket tartottam, mindenféle önző gondolat merült fel bennem.
Mélyen a szívemben megkérdeztem a Mestert: „Mester, mit kellene tennem? Mit tegyek?” A fejemben azt hallottam, hogy a Mester azt mondja: „Engedd el!” Ez a két szó olyan volt, mintha egy nehéz kalapács ütött volna szíven. Azonnal minden eltűnt az elmémben. Tudtam, hogy a Mester közvetlenül ott van velem.
A befelé nézés során feltárt ragaszkodások
Az alatt a két és fél év alatt, miután visszatértem a Dáfá műveléséhez, édesanyámmal együtt gyakoroltam a Dáfát. Sok mindent megtapasztaltam, például megváltoztattam a felfogásomat és megszüntettem a ragaszkodásaimat. A Fá tanulmányozásával fokozatosan megértettem, hogy mit jelent a szilárd művelés. Ez racionálisabbá és érettebbé tett.
Amikor először osztottam meg a tapasztalataim anyámmal, a hivalkodó mentalitásom miatt dicsekedtem. Amint megértettem néhány Fá-elvet, alig vártam, hogy megoszthassam vele. Amikor láttam, hogy a ragaszkodásai felvillannak, ellenszenvet éreztem, és rámutattam, amikor csak úgy éreztem, hogy téved. Bár nekem is elég sok ragaszkodásom volt, mindig úgy viselkedtem, mintha én jól művelném magam, és mindent helyesen tennék.
Még úgy is gondoltam, hogy minden, amit teszek, anyám javára válik, és próbáltam segíteni neki a művelésben, de figyelmen kívül hagytam a ragaszkodásaimat, amelyeket ki kellett volna küszöbölnöm. Nem követtem azt, amit a Mester a Fában tanított - hogy nézzek befelé. Mindig kifelé néztem, hogy megtaláljam az ő hiányosságait. Abban az időben nem tudtam, hogyan kell művelődni, nem tudtam kiküszöbölni az elmémben felbukkanó rossz gondolatokat, és velük tartottam. Amikor anyám mondott valamit, mindig éreztem magamban egy hangot, amely arra várt, hogy ellentmondjon neki.
Egyedüli gyermek vagyok, a gonosz Kínai Kommunista Párt (KKP) agymosása és indoktrinálása alatt nőttem fel. A szüleim átélték a kulturális forradalmat, és nem mutatták a hagyományos kínai kultúra jegyeit. Gyermekkoromban anyám erős akaratú volt, és rossz természetű. Mindig ő mondta ki a végső szót a családban, és mindennek pontosan úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. Féltem tőle, és tartottam attól, hogy dührohamot kap, ha érvényesíteni szeretném a saját akaratomat. Mindenben engedelmeskednem kellett neki.
Anyám lenézte apámat, így viszont apám gyötört, szidott és lenézett engem. Soha nem kaptam tőle dicséretet vagy elismerést.
Önmagam művelése a befelé keresés segítségével és a ragaszkodásaim elengedésével
Tekintettel arra, amit gyerekkoromban átéltem, nagyon alacsony volt az önbecsülésem miután felnőttem. Sok negatív gondolatom volt, és könnyen lemondtam magamról. A társas érintkezéseim során nagyon vágytam arra, hogy elismerjenek, és mindig szerettem felvágni, hogy érvényesítsem magam. Nem tettem bele a szívemet semmibe, amit csináltam, nem szerettem logikusan gondolkodni, és nem voltak saját ötleteim. Csak követtem másokat, bármit is tettek. Féltem a nehézségektől és az akadályoktól. Attól is féltem, hogy kritizálnak és lenéznek.
Mindig is meg akartam mutatni, hogy alkalmas vagyok dolgokra. Még ha valamit nagyon alaposan meg is terveztem, gyakran nem tudtam végigcsinálni (valóra váltani). Amikor a saját egómat és elképzeléseimet támadták, mindig vissza akartam vágni, és azt akartam, hogy mások is alkalmazkodjanak ahhoz, ahogy én látom a dolgokat.
A rendszeres Fá-tanulásnak köszönhetően elkezdtem befelé figyelni. Rájöttem, hogy melyek azok a területek, ahol nem feleltem meg a Fának. Ezután éber lettem, és megpróbáltam elkapni a rossz gondolatokat az elmémben. Megkérdeztem magamtól: „Miért vannak ilyen gondolataim? Honnan jöttek?” Minden alkalommal, amikor tovább kutattam, rájöttem, hogy az irigységem és a haragom miatt keletkeztek.
Bár a felszínen megbékéltem anyámmal, legbelül mindig is úgy éreztem, hogy ő volt az oka annak a sok hibának, amit felnőtté válásom után elkövettem. Amikor kicsi voltam, nem hagyott semmit sem csinálni, és nem tanított meg a helyes viselkedésre, ami miatt sok helytelen nézet alakult ki bennem. Mindenért őt hibáztattam, és feltételeztem, hogy mindenről ő tehet.
Ekkor jöttem rá, hogy mindaz, amit anyámban láttam, mind azért van, hogy én lássam azt, és segítsen nekem abban, hogy műveljem magam. Amikor például láttam, hogy anyám azt mondja apámnak, hogy ezt és ezt tegye, azt gondoltam, hogy azért teszi ezt, mert rá támaszkodik. Aztán megkérdeztem magamtól: „Miért kellett látnom mindezt?” Amikor befelé néztem, láttam, hogy az én másokra való támaszkodásom még erősebb. Mindig anyámat hívtam, ha segítségre volt szükségem. Miután erre rájöttem, odafigyeltem magamnál erre az aspektusra. Minden alkalommal, amikor hívni akartam őt, megálltam, és azt mondtam magamnak: „Ez a függés vagy a lustaság. Gyakorló vagyok. Először mások szükségleteire kell gondolnom, és a dolgokat magamnak kell elvégeznem.”
Anyám gyakran mondta: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan!” Ezt úgy vettem, hogy nyugtalan vagy türelmetlen. Amikor magamba néztem, meglepődtem - én is ragaszkodtam ahhoz, hogy gyorsan akarom elvégezni a dolgokat, és nem törődtem az elvégzett munka minőségével. Gyakran elkedvetlenedtem, amikor kevés előrelépés történt. Aztán arra gondoltam: „Tényleg olyan voltam, mint ahogy apám mondta, hogy semmit sem tudtam jól csinálni?” Ez is táplálta az apámmal szembeni neheztelésemet.
Miután a KKP kultúrája eltörölte a hűség, a gyermeki jámborság, a becsületesség és a tisztesség hagyományos erényeit, gyűlöltem és hibáztattam a szüleimet mindenért, ami a múltban rosszul alakult. Tudtam, hogy el kell engednem a múltban történteket, és ki kell küszöbölnöm a helytelen gondolatokat. Amikor belefutottam dolgokba, nem követtem már tovább az emberi módszereket, hogy a régi erők csapdájába essek. Nem számított, hogy a múltban milyen eleve elrendelt kapcsolat volt anyám és köztem, gyakorlótársak lettünk. Igazán nagyra értékeltem őt, amiért folyamatosan felébresztett engem. A Mester elrendezte, hogy ugyanabban a környezetben műveljük magunkat, hogy segítsük egymást és együtt emelkedjünk. Meg kell becsülnöm ezt a környezetet.
Egymást segíteni és együtt fejlődni
Az édesanyámmal való beszélgetéseim során rájöttem, hogy ő szakaszosan, hébe-hóba művelte magát. Gyakran úgy tűnt, hogy figyelmetlen, amikor a tanításokat tanulmányozta, nem tudta felfelé tartani a tenyerét, hogy őszinte gondolatokat küldjön, és elaludt az ülőmeditáció alatt. Nagyon szerettem volna segíteni neki az áttörésben. Később azonban velem is megtörtént, hogy a főtudatom nem volt elég erős. Rájöttem, hogy valahányszor megtaláltam egy ragaszkodást, és megpróbáltam legyőzni és eloszlatni azt, anyám művelési állapota javult. Ez ráébresztett arra, hogy befelé kell néznem, hogy lássam, hol maradtam el, hogy ne tudja kihasználni a gonosz.
Alaposan megvizsgáltam magam. Azokban az időkben, amikor átsegítettem anyámat a megpróbáltatásokon, mindig hittem abban, hogy amit tettem, az helyes volt, és nem ragaszkodtam az idővel kialakult helytelen elképzeléseimhez. Korábban hozzászoktam a kényelmes élethez, és mindig kifogásokat találtam magamnak, hogy lazítsak. Féltem a problémáktól, és azt mondtam magamnak, hogy „haladok az áramlattal”. Nem kezdtem el tiszta fejjel végiggondolni a dolgokat, ami azért volt, mert a főtudatom nem volt elég erős: féltem attól, hogy kritizálni fognak vagy lenéznek. Sőt, még annak a bizonyítékaként tekintettem, hogy képes vagyok először másokra gondolni és kedves lenni velük. Valójában ez a folyamatos egyensúlyra való törekvés és a konfliktusokkal való találkozástól való félelem kifejeződése volt.
Rájöttem, hogy nem vettem komolyan a művelést, és nem voltam állhatatos a művelésben. Semmi sem jelentéktelen, ha a művelésről van szó. Mindent komolyan és hideg fejjel kell átgondolni, hogy a Fá követelményeinek megfelelően viselkedjünk. A legtöbbször azonban egy deviáns utat választottam. Megragadtam a felszínen a helyes vagy helytelen kérdésében. Amikor megtaláltam a problémákat, nem figyeltem arra, hogy mindig megszabaduljak a ragaszkodásaimtól. Csak az elején mutattam nagy elszántságot, de utána nem vettem a szívemre. Ami a Fá másolását és recitálását illeti, tervbe vettem, de nem tudtam végigcsinálni, mert mindig megzavartak és megszakítottak a ragaszkodásaim. Nem tudtam hosszú ideig igaznak maradni, ami miatt a főtudatom elgyengült. Rájöttem, hogy a nézetek minden fajtája, amelyek a hétköznapi emberek között alakultak ki különböző időszakokban, egy nagy falat képeznek, amely elzárja az utat a művelésünkben.
Az anyám és a köztem lévő nehézségek szintén ráébresztettek arra, hogy a művelés milyen komoly. Egyetértettünk abban, hogy meg kell ragadnunk az időt és szorgalmasan kell művelődnünk, többet és jól kell tanulmányoznunk a Fát, igaz gondolatokat kell fenntartanunk és figyelnünk kell az apró dolgokra, a Fát kell használnunk útmutatásként mindenben, amit teszünk, cselekedeteinkben teljesen ki kell iktatnunk a régi erők elrendezéseit (szemben az emberi elképzelések követésével), emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy gyakorlók vagyunk, és tiszta főtudatot kell fenntartanunk, amikor a dolgokról gondolkodunk. Amikor a gondolatainkban, a szavainkban és a cselekedeteinkben ragaszkodások nyilvánulnak meg, folyamatosan felül kell vizsgáljuk őket, és ha szükséges, el kell őket oszlatni. Ha mindig a Fában vagyunk, ezeknek a ragaszkodásoknak nem lesz esélyük a túlélésre, hanem rétegről rétegre el fognak tűnni.
Az alapvető ragaszkodások elengedése
Amikor fiatal voltam, ragaszkodtam az úgynevezett jó élethez. Mivel a valóságban erre nem volt reményem, tetszett a művelés gondolata. Azonban csak amikor végre elengedtem ezt az alapvető ragaszkodást, akkor kezdtem el a Dáfá valódi művelését.
Régebben a szüleimet hibáztattam az oktatásom hiányáért, a rossz tapasztalataimért és az elkövetett hibákért, ezért neheztelés alakult ki bennem. Amikor elengedtem ezeket a rossz dolgokat, sokkal nyugodtabb lettem. Amikor felismertem a hiányosságaimat, akkor tudtam igazán megérteni és tolerálni másokat, így az erkölcsi és a szellemi szintem megemelkedett.
Eleinte, amikor elkezdtem a művelést, nagyon sokat kellett elviselnem, hogy elvégezzem az ülőmeditációt. A fájdalomtól remegve azt gondoltam magamban: „Ha ekkora fájdalmakkal küzdök, hogyan lehetnék boldog, miközben ezt elviselem?” Csak akkor éreztem meg, hogy milyen csodálatos dolog az ülőmeditációt végezni, amikor végre elengedtem azt a születés után kialakult nézetet, hogy „a nehézség rossz dolog”. Most már, bár még mindig érzek fájdalmat, mosolygok. Ez a fajta fájdalom az a boldogság, hogy képes vagyok elviselni, képes vagyok művelni magam, amit az emberi világban semmiért sem lehet megvásárolni.
Csak az igazi elengedés által lehet azt valóban megkapni. Azt szeretném mondani a Mesternek, hogy: „Még mindig sok ragaszkodásom és nézetem van. Valóban szeretném mindet elengedni, követni akarom a Mestert haza, és a Mester igaz tanítványa akarok lenni.”
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: Only by Letting Go of One’s Ego Can One Truly Elevate
* * *
tovább ...