Negyvenhat éves magyar Fálun Dáfá gyakorló vagyok, 2008-ban ismerkedtem meg az önművelési úttal.
Általában, akik spirituális útra térnek, már gyerekkorukban is vonzódást éreznek a megfoghatatlan dolgok iránt. Amikor én voltam gyerek, nálunk a templomba járás sem volt szokás. Ateista családban felnőve nem beszélgettünk a hitről, nem is tudtam igazán mi az. Furcsán néztem az osztálytársaimra, akik templomba jártak. Ugyan nagyon érdekelt, mi van ott, mi az, amit ott kaphatnak az emberek, az esküvőkön való részvételnél nem jutottam közelebb a valláshoz.
Fiatalként is éreztem, hogy valami több van a világban, mint ami látható, de nem kaptam segítséget hozzá, és ahhoz túlzottan befelé forduló voltam, hogy kérdezősködjek, mert féltem, hogy rossz szemmel néznek rám.
Ezért aztán felnőttként sem jártam semmilyen közösségbe, csak néhány könyvet olvastam a látható és érzékelhető világon túli dolgokról. Viszont egyik sem kötött le igazán, mert éreztem, ez ennél sokkal több, a könyvek nem adnak megnyugtató választ, úgy éreztem, csak a dolgok elejét mondják el.
2008-ban végre sikerült olyan emberekkel találkoznom, akiknek hasonló volt az érdeklődési körük. Mivel még mindig eléggé introvertált személyiség voltam, nem könnyen barátkoztam. Mégis sikerült eljutnom egy tanfolyamra, ahol nagyon sok mindent megtudtam magamról, az engem igazán érdeklő dolgokról. Itt hallottam először a Fálun Dáfáról. Voltak olyanok köztünk, akik már pár hónapja elkezdték a gyakorlást, és ahogy egyeztették a gyakorlat mozdulatokat, próbáltam megjegyezni, hogy majd én is, ha végre összeszedem magam, minél hamarabb meg tudjam tanulni. Erre nem is kellett sokat várni, hamarosan egyiküktől kaptam egy könyvet, a Zhuán Fálunt, a Fálun Dáfá fő könyvét, amit azonnal elkezdtem olvasni. Végre nem úgy éreztem, hogy azért olvasok egy spirituális könyvet, hogy vége legyen, hanem mert annyi minden érdekes dolog volt benne, azt szerettem volna, ha soha nem érek a végére. És ahogy a végére értem, újra kezdtem olvasni. Aztán pedig megint, és újra és újra. És ez így van a mai napig.
Szóval ez volt az első olyan művelési út, amelynél éreztem az egész egységét. A gyakorlatokat nagyon könnyű volt megtanulni, bár a meditációnál az elején a lótusz ülés és az egy órás meditáció nehézségeket okozott. Ennek ellenére csinálni akartam, mert éreztem, hogy nagyon jó, feltölt energiával.
A gyakorlat megismerése után nem sokkal megtudtam, hogy Kínában üldözik az embereket, akik ezt az utat járják. Az is hamar világossá vált számomra, hogy ezt a tényt tudatni kell az emberekkel, ez nem olyasmi, ami mellett csak úgy el lehet sétálni. Ezért a kezdetektől részt vettem az információs napokon, ahol az embereket tájékoztatjuk a Dáfá szépségéről és a Kínában 1999 óta folyó üldözésről.
A Dáfá segített sokkal nyitottabbá válnom. Kezdetekben az információs napokon a szórólapok osztása nagyon nehezen ment számomra. Inkább a gyakorlatokat mutattam be, csakhogy ne kelljen beszélgetnem az emberekkel. Ha mégis szórólapot osztottam, egy szó nélkül odaadtam a járókelőknek, és reménykedtem, hogy nem kérdeznek semmit. De éreztem, ez így nem helyes, ezért amikor megszólítottak, igyekeztem magam megemberelni, és válaszolni minden kérdésre. Idővel ez egyre könnyebbé vált, és most már boldog vagyok, ha valaki érdeklődik, és beszélgethetek a Dáfáról.
A Dáfá segít a munkahelyemen is a konfliktusok kezelésében. Ha nem is mindig sikerül elsőre, de igyekszem másokat nézni, mikor nézeteltérésem van valakivel. Ha úgy érzem, megbántottam a másikat, az Őszinteség-Jószívűség-Tolerancia alapelvek szerint tiszta szívvel bocsánatot kérek tőle.
Otthon is harmonikusabb a légkör, mióta nem ragaszkodok a saját véleményemhez, hogy valamit csak úgy lehet megcsinálni, ahogy én gondolom. Mióta elfogadom más véleményét is, meg tudjuk beszélni a dolgokat, ezáltal vidámabb a hangulat.
A járvány előtt minden héten tartottunk információs napot és hetente egyszer volt kinti, közös gyakorlás is a Tettyén. (Bea Pécsett él, a szerk.)
Jelenleg a járvány miatt sajnos a helyi gyakorlókkal nem tudtunk találkozni, de remélhetőleg a korlátozások enyhítésével újra szervezhetjük a közös programokat minden héten, ahol bemutathatjuk ennek a páratlan gyakorlatnak a szépségét és felhívhatjuk a figyelmet az üldözésre.
* * *
tovább ...