Üdvözlet tisztelt Mester, üdvözlet gyakorlótársak!
Életem során mindig azt hittem, hogy tisztában vagyok vele mit jelent valamit „megbecsülni”. Azonban miután átmentem életem egyik legkeményebb megpróbáltatásán, rájöttem, hogy az a „megbecsülés” amit eddig ismertem nagyon felszínes volt.
2017. november 19-én elszakadt az Achilles-ín a lábamban, amikor szaltót csináltam a talajtorna órán. Egy kézen-átfordulós hátra szaltót csináltam. Mielőtt a szaltóhoz kezdtem volna, figyelmeztettem magam, hogy több erőt kell beleadnom a szükséges magasság eléréséhez, de amint a lábam érintette a talajt éles fájdalmat éreztem a sarkamban. Úgy éreztem, mintha valaki a sarkamba döfött volna egy kést. Először azt gondoltam a tréner rúghatott meg, de a landolás után, mikor ránéztem nagyon megdöbbentem.
Ahogy körbepillantottam a teremben, mindenki megállt és ugyanaz a döbbenet volt rajtuk is. Felkeltem, és próbáltam járni, de úgy éreztem mintha valami hiányozna a lábfejemből. Nem tudtam irányítani a lábfejem. Gondolatban azonnal azt mondtam magamnak „rendben van, semmi sem történt”, a szívemben pedig a Mestert kértem, hogy segítsen. Tudtam, hogy ez a régi erőktől származó zavarás, mert már csak pár hétre voltunk a turnétól. A Shen Yun iroda elintézte nekem a műtétet, hogy a későbbi előadásokat ez ne befolyásolja.
Távozáshoz készülődve az ismételgettem gondolatban, hogy „nem fogom követni a régi erők elrendezését, csak a Mester elrendezését fogom követni.” Azonban továbbra is felmerültek olyan negatív gondolatok:
„Képes leszek felépülni? Táncolhatok majd a jövőben? Vissza jöhetek ezután is az iskolába?” stb. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, kaptam egy telefonhívást a Shen Yun irodából, az állapotomról érdeklődtek.
Azt mondtam: „Nem félek semmitől, csak attól, hogy nem tudok többet visszamenni az iskolába.”
Az iroda azt válaszolta: „Minden bizonnyal vissza tudsz jönni.” Nagyon megindítottak ezek a szavak, bátorságot adtak nekem, hogy megtegyem a következő lépést az utazásomban.
Az orvosi diagnózis után a sebész azt mondta, hogy az Achilles szakadásom eltér a szokásostól, ahelyett hogy középen beszakadt volna, az én Achilles szalagom teljesen leszakadt a bokacsontomról. A műtét után nem fogok tudni rendesen járni, és csak mankóval fogok tudni közlekedni. A legegyszerűbb tevékenységek is rendkívül nehézzé váltak számomra, ami arra kényszerített, hogy az idő nagy részét ülve töltöttem.
Sok időm maradt, hogy gondolkodjak, magamba néztem, és azt kérdeztem magamtól:
- „Miért történt ez velem?”
Számos ragaszkodást találtam magamban, a hírnévhez, az irigységhez, de ami legerősebben megfogott az a szentimentalitás ragaszkodása volt. Egyre idősebb lettem és gyakran gondoltam arra, hogy társat találjak magamnak. Amikor ilyen gondolataim voltak, mindig az mondtam magamnak:
„Még nem vagyok elég idős, nem kellene ilyen dolgokról gondolkodnom”, de azok továbbra is gyakran felmerültek.
Korábban nagyon óvatos voltam a lányok közelében, és szinte soha nem szóltam hozzájuk. Azonban mostanában, ahogy elkezdtem más Dáfá projektekben segédkezni, mint a videózás, ami magával vonja azt, hogy lányokkal kell együttműködni, egyre lazább lettem, és nem vigyáztam annyira. Tudtam, hogy ebben az időszakban keményen kell dolgoznom a művelésemen, és el kell távolítanom magamból ezeket a ragaszkodásokat.
Így a rehabilitációm alatt kétszer tanultam a Fát minden nap, egyszer az apámmal, egyszer pedig magamban. Két órát csináltam a gyakorlatokat is, ami elég nehezen ment abban az időben, mert nem tudtam felállni. Néhány hét extra Fá tanulás után elkezdtem megérteni sok olyan Fá alapelvet, amiket nem ismertem azelőtt. Törtem a fejem, hogy miért nem gondoltam soha ezekre az alapelvekre azelőtt, és rájöttem, hogy korábban amikor csoportban tanultam a Fát, a gondolataim gyakran elkalandoztak és nem tanultam a Fát igazán. Ezért mindennap kényszerítettem magam, hogy lassan olvassak, hogy minden szót be tudjak fogadni. Ezen a módon olvasva nagyon sokat fejlődtem a művelésben.
Két hónap múlva újra tudtam járni, de nagyon egyedül voltam és lehangolt. Korábban mindig panaszkodtam, hogy nincs elég szabadidőm, de most nem volt másom csak szabadidőm, mégsem voltam boldog. Erős bűntudatom volt, hogy a többi gyakorló keményen dolgozik az emberek megmentésén, én pedig nem tudok semmit se tenni. A legmélyebb ponton az osztálytársaim eljöttek hozzám, és tapasztalatcserén keresztül segítettek nekem kijönni a depresszióból. Azt mondtam magamnak, hogy ez az idő nagyon értékes és nem hagyhatom elveszni. Ezért, hogy jól kihasználjam azt, segítettem a Shen Yun promócióban, a háttérmunkálatokban az előadások alatt, fejlesztettem a kínai tudásom, tánc videókat elemeztem, videó készítést tanultam és színjátszó órára jártam.
Miközben a háttér munkálatokban segédkeztem a Shen Yun előadások alatt, olyan dolgokat láttam és tapasztaltam, amelyek örökre megváltoztattak. Egy dolog, ami nagyon feltűnt nekem, hogy láttam mennyire hálásak a helyi gyakorlók, mert egyszer láthatják a Mestert, és néhányuk annyira végtelenül boldog volt, hogy sírt. A Shen Yun-nál viszont én magtól értetődőnek kezdtem venni dolgokat és megfeledkeztem arról, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a Mester közelében lehetek. Az is nagyon megindító volt számomra, ahogyan a helyi gyakorlók a Shen Yun előadását és a tagokat kezelték. Előbbre helyezték a Shen Yun-t saját maguknál is. Számtalan példa volt arra, hogy a helyi gyakorlók nem ettek és nem aludtak, így a Shen Yun előadásnál minden rendben ment. Mély tiszteletet éreztem minden helyi gyakorló iránt. Visszagondoltam, hogy amikor a Shen Yunben voltam állandóan azon siránkoztam, hogy az életem e világibb lehetne, vagy hogy mindig fáradt vagyok. Sajnáltam, hogy nem becsültem meg jobban azt az időszakot, amikor a Shen Yunben voltam.
Az a társulat, amelynek azelőtt a tagja voltam kétszer jött Los Angelesbe, és miután találkoztam velük számos dologra jöttem rá. Nyilvánvalóvá vált miközben beszélgettem velük, hogy az a művelési környezet, amiben a Shen Yun idején voltam különösen értékes. Körülöttem mindenki gyakorló volt, és ők mind nagyjából egykorúak voltak velem. Amikor otthon voltam Los Angelesben, a legtöbben körülöttem hétköznapi emberek voltak. Hétköznapi emberekkel tudtam beszélget és barátkozni, de mindig éreztem, hogy a társalgásaink csak egy bizonyos szintet tudnak elérni, a Shen Yunnél viszont majdnem minden kapcsolatom nagyon mély volt, mivel mindenkinek ugyanazok a céljai és eszményei voltak. Visszagondoltam a Shen Yunben töltött időkre, amikor a gyakorlótársakra mérges lettem és vitatkoztam velük, nagyon szégyelltem magam.
Eltelt néhány hónap és az Achilleszem tovább gyógyult, leszámítva az ugrásokat és a szaltókat a legtöbb táncmozdulatot meg tudtam csinálni. Nagyon vissza szerettem volna menni a Shen Yunbe. Azonban amikor kapcsolatba léptem a vezetőmmel a válasz bizonytalan volt; azt mondta nekem, várjak még egy kicsit tovább. Nagyon nyugtalan lettem, mert a turné szezonnak már majdnem vége volt, és a felkészülés a következő évi turnéra hamarosan elkezdődött. Azon gondolkodtam magamban: tudom, hogy a Shen Yun irodában azt mondták, hogy visszajöhetek, de mi van, ha a dolgok megváltoztak? Mi van, ha nem mehetek vissza, mihez fogok akkor kezdeni?
Anyám látta rajtam mennyire lehangolt voltam, és azt mondta nekem: „Engedd el a ragaszkodásaidat. Nem az a fontos, hogy visszamész vagy nem, a fontos az, hogy kitartóan folytasd az utad a művelésben. Emlékezz rá, hogy nem számít hol vagy, te mindig egy Dáfá tanítvány vagy.” Megértettem, hogy igaza van, magamba néztem, és egy nagy adag félelmet találtam. Azt mondtam magamnak, ne gondolkodj túl sokat, kövesd a Mester elrendezését. Miután elengedtem ezt a ragaszkodást, az iskolavezető felhívott és mondta, hogy engedélyt kaptam visszatérni a Shen Yunbe. Amikor ezt meghallottam, alig tudtam elhinni, és tudtam, hogy a Mester jószívűsége volt az, ami lehetővé tette számomra, hogy visszatérjek.
Manapság, amikor nehézségekkel találkozom, emlékeztetem magam azokra a leckékre melyeket a rehabilitációm idején tanultam meg. Minden alkalommal, amikor elvesztem a motivációm a táncra, emlékeztetem magam arra, hogy mennyire szerettem volna táncolni, amikor járni is képtelen voltam. Minden alkalommal, amikor konfliktusom van a körülöttem lévő emberekkel, emlékeztetem magam arra, milyen egyedül voltam, amikor nem voltak körülöttem gyakorlók. Minden alkalommal, amikor problémáim voltak a művelésben, arra gondoltam milyen jóságos volt hozzám a Mester.
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy egy Achillesz szakadás a legrosszabb dolog, ami egy táncossal történhet. Azonban, ahogy most visszagondolok, rádöbbenek, hogy ez a sérülés nem is volt olyan rossz dolog. Rákényszerített, hogy igazán magamba nézzek, de ami a legfontosabb, megmutatta nekem, hogy mit is jelent valóban megbecsülni valamit.
Részben azért tudtam átjutni ezen a nehézségen, mert a Mester bátorított, részben pedig a barátaim és családom törődése miatt. De ami a legfontosabb, tudom, hogy azért voltam képes átmenni ezen a megpróbáltatáson, mert szilárdan hittem a Dáfában. Tudom, hogy a Dáfá képes bármit helyreigazítani, minden látszólag szörnyűséget képes valamilyen felemelő és jó dologgá változtatni.
Köszönöm neked, Mester! Köszönet a Shen Yunnek! Köszönöm, nektek gyakorlótársaim!
Forrás: [New York Fa Conference] The Meaning of “Cherishing”
* * *
tovább ...