A beszámoló első és második részét ezeken a linkeken olvashatják:
1. rész és 2. rész
Megjutalmazzák a tetteseket
Októberben volt a legszörnyűbb a verés és a tettesek minden műszakban különböző módszereket használtak a verésre. Xi Liyun ezt gyakorlatnak nevezte, hogy „fitek maradjanak“. Liu Xiaoyan azt mesélte nekem, hogy Chen Suping őrnő egy találkozóra hívta, ahol arra ösztönözte, hogy verjen meg engem és megígérte neki, hogy ha jól végzi a dolgát, akkor lecsökkenti a letöltendő büntetés idejét.
Októberig nem hagytak aludni. Néha-néha megengedték, hogy egy kis széken üljek és 5 percre lehunnyam a szemem, de ez tényleg nagyon ritkán esett csak meg. Amúgy egész idő alatt állnom kellett és egyáltalán nem aludhattam. Szűntelenül vertek, éjjel-nappal.
A mellékhelységen, ahol fogva tartottak, volt egy vastag fa bot. Liu Xiaoyan ezzel a bottal ütött, főleg a térdemet célozta meg vagy a már megsérült combomat. Néha arra kényszerített, hogy föl-le szaladgáljak a mellékhelységen és ha megálltam, megvert. A combom és a térdem tele volt kék foltokkal és alig tudtam leülni a WC-re.
Rabszolgamunka
2002 vége óta mindenféle rabszolgamunkát végeztettek velem. Gyakran zománcozott rézdrótokat kellett feltekernem a Shandong tartományi Weihai városban fekvő Forró Forrás Ipari Övezet számára. Úgy hallottam, hogy ezt a terméket Dél-Koreába exportálták.
Mindennap 05:30-tól egészen késő este 23 óráig kellett rabszolgamunkát végeznünk, néha egészen éjfélig is, időnként pedig akár éjjel fél háromig is, tehát 21 órát dolgoztunk. Az ételt a cellánkba vitték. Kezdetben 10 percet kaptunk az evésre, később 5 percre csökkentették az étkezési időt.
A drótok felülete nagyon csillog és ez megerőlteti a szemeket, főleg, ha 17 órán át folyamatosan erre koncentrál a szem. Egy nap Wei Jinzhi fogoly, aki nagyon gyorsan dolgozott a kezeivel, hirtelen megvakult.
Miután kiengedtek a kényszermunkatáborból, elmentem egy szemészhez szemüvegért. Még a legélesebb szemüveggel sem tudtam kiolvasni a betüket. A szemem megsérült a hosszú alváselvonás miatt és amiatt, hogy az ágyam mellett állandóan egy lámpa égett, amit még éjszaka sem kapcsoltak le.
A rézdrótok feltekerése az ujjaknak is fárasztó. Li Ying őrnő vastag kábeleket csavartatott velünk (ami normál esetben férfi munka). A kábelek nagyon kemények voltak és merevek – nehéz volt felcsavarni őket. Az ujjamban érzett fájdalom gyakran ébren tartott. Később megmerevedtek az ujjaim és képtelen voltam behajlítani őket. Emiatt elég nehézkesen tudtam csak begombolni a nadrágomat.
Később ceruzabeleket csomagoltam skatulyákba. Semmilyen védő intézkedést nem kaptunk. Etiketteket kellett felragasztanom üvegekre, méghozzá almaecettel. 2003-ban még egy munka jött hozzá, le kellett vágnunk a fölösleges szálakat a farmereken, ki kellett vennünk a bolyhokat a zsebekből és egy kővel le kellett dörzsölnünk a bolyhokat.
A bolyhok egy kékes gőzt képeztek a levegőben. Nem kaptunk védőmaszkot és ventillátorunk sem volt, ami friss levegőt fújt volna a szobába. A kékes gőzt még a kukoricapépben is látni lehetett és a nyálkában is, amit kiköhögtünk.
2004 után egy nagy műhelyet építettek és attól kezdve elektronikus varrógéppel dolgoztunk. A fent említett farmereket a Luyun ruhagyár számára állítottuk elő, ami Zhoucun városban fekszik. A gyárigazgatót Bi Luwei-nek hívják. Az összes ruhadarabot exportra állítottuk elő. Fizetség nélküli munkásként, jobban mondva rabszolgaként kihasználtak minket. Bi Luwei gyakran eljött a műhelybe, hogy ellenőrizze a munkánkat.
Lelki megalázás
Hosszú ideig tartottak megbilincselve a mellékhelységben, a WC-kagyló mellett. Az őrnő az orrom előtt ment WC-re.
A „felerősített“ üldözés ideje alatt egyszer sem moshattam meg magam. Eljött a nyár és hónapokon át nem mosakodtam, nagyon rossz volt már a szagom. Meg akartak alázni. Ha WC-re kellett mennem, egy vödröt hoztak és a szemük előtt kellett elvégeznem a dolgom, utána még kezet sem moshattam.
A munkaidő alatt kétszer mehettünk a mellékhelységre. Közel egy tucat ember állt mindig felsorakozva, 5-6 percet kaptunk csak. Mivel annyira korlátozták a WC használatát, nem mertünk sokat inni. Ha valakinek kicsit tovább kellett WC-re mennie, jelentést kellett tennie és engedélyt kellett kérnie a felvigyázónőtől, aki gyakran kihasználva a helyzetet, csak akkor engedte a mellékhelységre az illetőt, ha gyalázó szavakkal illette a Dáfát.
Ha nem volt elég munka, „beszámolókat“ kellett írnunk. Meg kellett néznünk az ún. „átnevelő“-videókat, amik tele voltak Dáfát gyalázó tartalommal. Azoknak, akiket „átneveltek“, az ateizmusban kellett hinniük és meg kellett tagadniuk a hagyományos etikai értékeket. Sőt, még kritizálniuk is kellett az Őszinteség, Jóság és Tolerancia elveket.
Egy ember számára nincs kegyetlenebb dolog, mintha olyasmit kell mondania, ami egyáltalán nem egyezik meg lelkiismeretével és ha végig kell néznie, hogyan pusztítják el saját lelkiismeretét.
Hasznot hajtó üzletek lebonyolítására használják a Fálun Gong üldözését
Amikor a munkatáborba vittek, először a belső kórházba küldtek egészségügyi vizsgálatra. Hallottam, ahogy az egyik orvos ezt mondja: „Ennek nagyon rossz az egészségi állapota.“ A részlegvezető Wang a Laishan rendőrőrsről, aki odavitt engem, ezt mondta: „Neki van pénze. Amíg átneveljük, a családjának rengeteg pénze van.“ Mikor kifelé tartottunk, hallottam, hogy Wang ezt mondja egy rendőrnek: „Az orvosok sok pénzt keresnek itt. Újévkor mindenütt ajándékcsomagok hevertek a rendőrfőkapitányságtól, a halom olyan magas volt, hogy majdnem derékig ért.“
Ahogy beutaltak a kényszermunkatáborba, Xiao Aihua, a fegyelmi részleg vezetője 2.000 jüant követelt a rendőrségtől azzal az indoklással, hogy ez az „ellátási költségeimet“ fedezi. Később tudtam csak meg, hogy a rendőrség ezt a pénzt kizsarolta a családomból.
Másokat erőszakkal is megetettek, hogy pénzt csikarjanak ki belőlük. Éhségsztrájkba kezdtem, hogy így tüntessek az üldözésem ellen, négy napra rá engem is erőszakkal megetettek. Megkötözték a kezeimet és az orrlyukamon keresztül egy csövet eresztettek le a gyomromba. Utána pedig nem húzták ki a csövet, hanem az orromban hagyták és az arcomra ragasztották a következő használatra. Rendkívül kellemetlen volt. Minden erőszakos etetés után 70 jüant követeltek tőlem, mert megmentették az életemet.
Viszályt szítottak a rokonaim között
A három évi fogvatartásom alatt nem írhattam levelet. Ha levelet akartam írni, előtte engedélyt kellett kérnem erre és ellenőrizték volna a tartalmat is. Ők azonban teljesen megfordultak és azt mondták a rokonaimnak, hogy rideggé és elutasítóvá váltam a Fálun Gong gyakorlása miatt. Továbbá azt is mondták nekik, hogy nem hiányoznak nekem és nem is gondolok rájuk.
A családom leveleit nem továbbították nekem és azt mondták, hogy a rokonaim és barátaim arra kérnek, hogy hagyjam magam „átnevelni“.
Állandóan utánam kérdezősködött a családom, ezért a három év alatt kétszer láthattam őket. Mindkét találkozón jelen voltak az őrnők is és mindent pontosan megfigyeltek.
2004 májusában lejárt a büntetésem és a családom haza akart vinni. Li Aiwen őrnő azonban visszautasította az elbocsátásomat, mert sérüléseim voltak és attól tartott, hogy leleplezik. Hazudott a családomnak, azt állította, hogy nem engedhet el, mert ellenálltam az „átnevelésnek“, stb.
Bizonyítékok megsemmisítése
Amikor végre 2004 szeptemberében szabadon eresztettek, a 610-es iroda emberei jöttek el értem. Az egyiküket Yang-nak hívták és részlegvezető volt. Azt mondta, hogy elvileg azt tervezték, hogy egy agymosó intézetbe visznek, de mégis úgy döntöttek, hogy elengednek. Megkért, hogy adjam oda neki az elbocsátási papírokat, majd később visszaadja. Soha többet nem kaptam vissza a papírokat.
Később hallottam, hogy más gyakorlóknál is hasonlóan jártak el. Már 2004-ben megkezdte a 610-es iroda a bizonyítékok megsemmisítését.
Továbbra is fennmaradnak a munkatáborok
Nemrég hallottam, hogy a kínai rezsim a kényszermunkatábor-rendszer megszüntetését tervezi. Úgy gondolom, hogy amíg létezik a KKP, folytatni fogja az üldözést, csak még titkosabb módszerekkel.
Már 2004-ben két neve volt a Shandong-i második számú női kényszermunkatábornak – a második név így hangzott: „Kábítószer Rehabilitációs Központ Nőknek“. A foglyok között néhány kábítószerfüggő is volt, valamint illegális vallási csoportok tagjai. 2001-ben hét részleggel rendelkezett a tábor, mindegyikben kb. 120 fogoly tartózkodott, tehát összesen nyolc-kilencszáz fogoly. 2004-ben lecsökkentették a foglyok számát ötszázra.
Ebben az időben azonban legalább öt új épületet állítottak fel: egy rendőrépületet, mely „szigorú megfigyelő helységekkel“ rendelkezett, tehát kínzókamrákkal, egy termelési épületet, egy fogadóépületet, egy új kórházat és egy lakóépületet.
Felmerül a kérdés: hogy lehet, hogy ezek az egykor szerető anyák és feleségek ilyen kegyetlen, lelkiismeretlen rendőrnőkké váltak? Ugyanis pont ez a KKP agymosó képzése. Miután elvégezték az agymosó képzést, a kínzást csupán munkának tekintik, amiért előléptetik és kitüntetik őket.
Ezenkívül a KKP egy halom pénzt állít rendelkezésükre, hogy kibővítsék munkahelyüket. A rosszindulatú Chen Suping őrnő elmesélte nekem, hogy egyszer részt vett az igazságügyi minisztérium egyik szemináriumán, ahol elképzelhetetlen kínzó módszereket tanítottak meg nekik, mint pl. hogy hogyan szúrjanak egy fémkábelt a fogoly vádlijába.
Bi Hua, a férfi munkatábor egykori vezetője (akit később a munka általi átnevelés irodájának vezetőhelyettesévé léptettek elő) azt mondta, hogy a kezdetekkor nem tudták, hogyan bánjanak a Fálun Gong-gyakorlókkal, mert mindannyian olyan jószívű emberek voltak. Ezért az igazságyügyi minisztérium mindannyiukat a Masanjia-táborban képeztette ki, ahol elmagyarázták nekik, hogyan alkalmazzák hatákonyan a kínzási módszereket, főleg az elektromos botokat.
Vége.
Angol változat: http://en.minghui.org/html/articles/2013/4/13/138906p.html
Kínai változat: http://www.minghui.org/mh/articles/2013/4/10/-271908.html
* * *
tovább ...