Egy 16 éves lány fájdalmas vallomása

A nevem Xu Xinyang, 16 éves vagyok, és Kínából származom. Miközben felnőttem, éreztem, más vagyok, mint a többi gyerek. Emlékszem, mikor nagyon fiatal voltam, az anyám gyakran a rokonokra bízott vagy egy barátjának a házába vitt, és aztán elrohant.

 

A 16 éves Xu Xinyang az apja, Xu Dawei fotóját tartja. Xu-t törvénytelenül bebörtönözték 8 évre, és 13 nappal a szabadon bocsátása után elhunyt.

 

Hiányzott az anyukám. Mindig, mikor elment, a sarokban sírtam. Az anyukámmal akartam lenni a lehető legtöbbet, és féltem, hogy elhagy. Mindig, mikor láttam az édesanyámat, az apámról hallottam beszélgetni a barátaival.

 

Sosem láttam az apámat. Ki ő? Hogy néz ki? Miért akarta az anyám helyreállítani apám megítélését? Milyen bűntettet követett el, hogy börtönben van? A leggyakoribb szavak, amiket hallottam: „felfedni a gonoszságot”, „veszélyes”, „rendőrautó” és „légy biztonságban”.

 

„Az édesapád jó ember” – mondták az emberek. Ha az apám jó ember, miért van börtönben? Sok dolgot nem értettem.

 

Ahogy felnőttem, egyre többet megtudtam az apámról az anyámtól. A neve Xu Dawei volt. Nagyon becsületes volt. 1974-ben született, és séfként dolgozott. 1996-ban elolvasta a Zhuán Fálunt, és az Őszinteség, Jószívűség, Tolerancia alapelvek szerint élt. A szüleim 1997-ben találkoztak és egymásba szerettek. 2000. május 12-én házasodtak össze.

 

Csiáng Cö-min (a Kínai Kommunista Párt egykori vezetője) 1999. július 20-án kiadott egy parancsot, hogy semmisítsék meg a Fálun Gongot, és sok Fálun Gong gyakorlót letartóztattak. A Fálun Gongot gyalázták Kínában. A szüleim elkezdtek anyagokat nyomtatni, hogy tájékoztassák az embereket a Fálun Gongról és arról, hogyan üldözik.

 

Apámat törvénytelenül, 8 évre bebörtönték, és az anyám majdnem meghalt

Ezen anyagok nyomtatásáért a szüleimet 2001 februárjában letartóztatta a Liaoning tartományi Shenyang-beli rendőrség. Apámat kegyetlenül megkínozták, és 8 évnyi börtönre ítélték.

 

Az anyámat bezárták egy kihallgató szobába. Két őr ütötte a fejét, az arcát és a hátát. Elmondta nekem, hogy szédült és hányt a kínzástól. Abban az időben a szüleim 8 hónapja voltak házasok, és anyám várandós volt.

 

Egy hónapnyi fogva tartás után az anyámat próbaidőre engedték a terhessége miatt. Mikor megpróbálta meglátogatni az apámat a börtönben, nem engedték, hogy találkozzon vele.

 

Egy fogvatartott nem bírta nézni az apám kínzását, felhívta anyámat, és megosztotta vele a részleteket. Elmondta neki, hogy az őrök ösztönözték a rabokat, hogy tűkkel szurkálják az ujjait. Elektromos botokkal is sokkolták. Az őrök felmosó rongyokat tömtek apám szájába, így nem tudott sikítani vagy kiáltani.

 

Mivel édesapám megtagadta, hogy feladja a hitét, ezért titkosan négy börtön között forgatták Liaoning tartományban. A várandós anyám egyik börtöntől futott a másikig.

 

Mikor négy hónapos voltam, az anyámat újra letartóztatták, és elküldték egy úgynevezett rehabilitációs központba. Kilencnapnyi kínzás után a halál szélén volt, ekkor szabadon bocsátották.

 

Tizenhárom nap az apámmal

Emlékszem, hét éves voltam, mikor először találkoztam az apámmal a börtönben. Végre szemtől szembe álltam vele. Tudtam, hogy ez a személy nagyon fontos az anyámnak. Ő volt az, akit az anyám a legtöbbet akart látni. Ő volt a családom, de nem ismertem. Megijedtem. Az anyám karjaiba bújtam, és nem hagytam, hogy hozzám érjen. Ezt sajnálom a legjobban.

 

A második alkalommal akkor láttam az apámat, amikor 8 éves voltam. Hazajött a 8 évnyi börtön után. Féltem közel kerülni hozzá, mert a testét hegek borították. Nehezen lélegzett. Néha az elméje tiszta volt, néha nem. Az anyám nyugtalan volt és aggódott. Nem tudta, mit tegyen.

 

Miután az apám 11 napot otthon volt, az anyám elvitte a kórházba. Két nappal később az apám örökre elhagyott minket.

 

Kevesebb, mint 100 napon belül az anyám elvesztette négy legközelebbi családtagját – a bátyját, az apját, a férjét és az anyját. Nem tudták túlélni a kegyetlen üldözést, és egymás után elhunytak. Nem találok szavakat, hogy leírjam anyám mentális állapotát azokban a napokban. Nagyon aprónak és tehetetlennek éreztem magam. Csak egy sarokba bújtam és néztem a dolgokat körülöttem. Átjárt a félelem.

 

Négyszer kellett iskolát váltanom

Az apám távozása miatt az anyám különböző helyekre ment, hogy tisztázza az igazságot. Gyakran voltam kénytelen iskolát váltani. Nyolc éves koromtól az életem nagyon rendezetlen volt. Az anyámat letartóztatták, mert jóvátételt keresett az apámnak.

 

Mikor harmadik osztályos voltam, már négy különböző iskolába jártam. Később bentlakásos iskolában éltem. Hétvégenként az anyám barátai eljöttek értem, és elvittek az otthonukba. Úgy tűnt, mintha minden alkalommal különböző személy jött volna értem.

 

Anyám mindenfelé futkosott apám miatt. Nem láttam őt túl gyakran. Néha láttam egy pillanatra, és aztán azonnal el kellett mennie. Nagyon tisztán csak egyszer emlékszem, hogy az anyám vitt az iskolába. Mikor majdnem ott voltunk, azt kívántam, hogy lassuljon le az idő. Azt kívántam, bárcsak kicsit tovább lehetnék vele. Mikor eljött az elválás ideje, mégis azt mondtam neki: „Anyu, most mehetsz.” Tudtam a szívemben, hogy egy nagyon őszinte dolgot tesz.

 

Anya elment. Nem akartam megfordulni, hogy lássam. Azt akartam, az legyen rólam a benyomása, hogy egy erős lány vagyok. Abban a pillanatban, ahogy megfordultam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Zokogtam.

 

A negyedik iskola, ahova jártam, a Xionshi iskola volt Shenyangban. A tanáraim főleg Fálun Gong gyakorlók voltak. Hétvégenként újra láthattam az anyukámat. Abban az időben apám ügye miatt az anyám az ideje nagy részét Shenyangban töltötte. Boldog voltam, és úgy gondoltam, végre van egy hely, ahol maradunk és tanulhatok.

 

Szerencsére nem lettem árva

Egyik nap egy osztálytársam azt mondta nekem, hogy látta a Minghui honlapon, hogy Xu Dawei elhunyt az üldözés következtében, és feleségét letartóztatták.

 

Megrémültem. Kimentem a folyosóra és sírtam. Az osztálytársam kijött, és azt mondtam neki: „Nem tudom, mit csináljak. Anyámat letartóztatták. Apám meghalt. Árva leszek? Nem maradt semmim.” Odamentem a tanáromhoz érdeklődni az édesanyámról. Megnyugtatott: „Az anyukád jól van.”

 

Azonban az anyámat letartóztatták. Húsz nappal később engedték szabadon, amikor a halál szélén volt. Szerencsére nem lettem árva.

 

Habár a Xiongshi iskolában nem éreztem olyan szomorúnak magam, mint mikor másik iskolákban voltam. Úgy éreztem, mintha egy család lennék a tanáraimmal és az osztálytársaimmal. Mindennap hagyományos kínai kultúrát és etikettet tanultunk. Habár volt néhány konfliktusunk, megpróbáltuk a legjobban csinálni, hogy legyőzzük a nehézségeket.

 

A tanárom sose jött vissza

Egy nagyon szép reggelen – a születésnapom előtti napon – azt mondtam a tanáromnak: „Holnap lesz a születésnapom.” A tanárom azt mondta nekem, készíteni fog számomra egy ajándékot.

 

A következő nap csak vártam és vártam. Hamarosan hallottam, hogy a tanáromat elvitték és senki sem tudja, hol van. Egy helyettesítő tanár jött, és ő tanított minket azon a napon. Annak ellenére, hogy közeledett a hétvége, mégis mindenki iskola után a tanárunkat szerette volna látni.

 

A következő reggel hallottuk, hogy a rendőrség dél körül az ebédlőnkbe fog jönni, hogy Fálun Dáfát gyalázó plakátokat tegyen ki. Csatlakoztam egy csoport osztálytársamhoz, és elmenekültünk az iskolából.

 

Ahogy közeledett a dél, felhívtuk az osztálytársainkat, akik még mindig az iskolában voltak. Elmondták nekünk, hogy a rendőrség jönni fog, és megkértek minket, ne menjünk vissza. Mindannyiunk otthona messze volt az iskolától, ezért vonatokra szálltunk. Három-négy óra vonatozás után hazaértem.

 

Sötét volt, mikor anyukámat hívtam: „Anyu, találsz nekem egy helyet, ahol maradhatok? Valami történt az iskolában.” Sírtam. Féltem, hogy lehallgatják a telefonunkat, ezért nem mondtam többet. Anyám megértette, és azt mondta: „Ne menj sehova. Keresek valakit, aki érted megy.”


 

Rémálmok és menekülés

Attól a naptól kezdve rémálmaim voltak. Akartam valakinek a kezét fogni éjjel, hogy el tudjak aludni.

 

Később hallottam, hogy a rendőrség elvitte sok osztálytársamat. Egy fiú osztálytársamtól, név szerint Ba Guantól a rendőrségen négy napig megtagadták az alvást. Kényszerítették, mondja el, kivel áll kapcsolatban a tanárunk. Nagyon megrémült és mentálisan összeomlott. Miután hazament, elhunyt. Egy jelentés is volt erről a Minghui honlapon.

 

A gyerekkorom legnagyobb részét félelemben töltöttem és menekülnöm kellett. Nem tudtam iskolába járni többé úgy, ahogy igazán szerettem volna. Az apám miatt az anyámat akarta a rendőrség. A rendőrség engem is folyamatosan keresett.

 

Mikor 12 éves voltam, az anyám és én elmenekültünk Thaiföldre. Még ott sem szabadultunk a félelemtől. A rendőrség egyszer majdnem elvitte az anyámat egy bevándorlási börtönbe.

 

Szerencsés voltam, hogy az USA-ba jöttünk, egy országba, ahol védik a vallásszabadságot. Nem félek többé, hogy a rendőrség el fogja vinni az anyukámat. Nem kell többé letartóztatás, kínzás miatt aggódnom, vagy hogy árva leszek.

 

A kegyetlen üldözés a mai napig tart. Mégis sok gyerek van Kínában, akiknek hozzám hasonló tapasztalataik vannak. Ők nem olyan szerencsések, amilyen én voltam, hogy Amerikába jöhettem.

 

Remélem, még több ember felfigyel az üldözésre, ami Kínában történik. Remélem, még több ember fog segíteni megállítani ezt a 18 éve tartó üldözést.

 

Forrás: Painful Memories of a 16-Year-Old Girl