A két fivér Pekingben
Szerkesztő megjegyzése: A Fálun Dáfá üldözése hivatalosan 1999. július 20-án, a gyakorlók átfogó letartóztatásával kezdődött Kínában. Mikor a kommunista rezsim minden fellebbezési módot megtagadott, és folytatta a fogva tartást, kegyetlenkedést és a gyakorlók rágalmazását, számos gyakorló Pekingbe utazott. Majd zászlókat emeltek a magasba, hogy nyilvánosan tiltakozzanak az üldözés befejezéséért. Néhány, Kínán kívüli gyakorló szintén elment Pekingbe, például Ausztráliából hárman. Róluk szól ez a cikk.
Ausztrál Fálun Dáfá gyakorló vagyok. Mikor 1997-ben először megszereztem a Zhuán Fálunt, az elejétől a végéit elolvastam. Két napot és egy éjjelt vett igénybe. Úgy gondoltam, a könyv a titkok titka, amit egész életemben kerestem.
Előzőleg buddhista filozófiát tanultam a főiskolán, számtalan könyvet olvastam el a spiritualitásról, és sok álmom volt, amelyben mesterek próbáltak tanítani engem, de egyiknél sem éreztem, hogy „helyes”. Mélységesen sóvárogtam megtalálni az igaz mesteremet és az életem igazi célját, még azon is gondolkodtam, hogy szerzetesnővé válok egy buddhista templomban.
Így mikor végül rátaláltam a Dáfára, kimondhatatlanul örültem.
Először csak egy gondolat volt
Nem sokkal az üldözés megkezdése után a hongkongi Fálun Gong gyakorlók úgy érezték, hogy Pekingbe kell menniük tiltakozni az üldözés ellen. Megértettem az okokat, de nem akartam velük tartani. Majd egyik este, ahogy meditáltam jött egy gondolat: „Kínába megyek.”
Ez a gondolata a semmiből jött. Nagyon tisztán éreztem, és valahogy különbözött minden más gondolatomtól, amely a ragaszkodásaimból jön, még ha jószándékúak közül való is. Így hát döntöttem.
Mikor Ausztráliában elmondtam más gyakorlóknak, néhányan jó ötletnek tartották, de mások figyelmeztettek, hogy a szándékaim nem helyesek, megsérthetném a Dáfá jó hírét, ha szélsőségbe megyek és vakbuzgóságból cselekszem. Sokan gondolták, hogy a legjobb módja annak, hogy a nyugati gyakorlók megvédjék a Dáfát és támogassák a gyakorlókat Kínában, ha Ausztráliában maradnak és az ottani kormány segítségét kérik.
Egyetértettem velük, de nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy a döntésem, hogy Kínába kell mennem, elkülönül minden megfontolástól és egyszerűen érzem, hogy mennem kell.
Az egyetlen dolog, ami még hátra volt, hogy kitaláljam, hogyan demonstrálnék ott. Úgy gondoltam, ha egyszer Kínában leszek, megtalálom a módját, hogy támogassam a kínai gyakorlókat. Azt is tudatni akartam, hogy a gyakorlók a világ minden részén kérik a kormányukat, hogy segítsenek véget vetni a Kínában folyó üldözésnek.
Egy Ausztráliában élő kínai gyakorló, aki bemutatta nekem a Dáfát, rámutatott, hogy a motivációim túl homályosak. Elmondta, ha annyira határozott vagyok, hogy véghez vigyem, legalább írnom kellene egy levelet, amit átadok a kínai kormánynak. Már olvastam hasonló leveleket, amiket az ausztrál kormánynak írtak, és egyetértettem az ötletével.
Hogyan kell fellebbezni?
Tudtam, hogy nem mehetek ki a Tiananmen térre egy nagy zászlóval a kezemben. A kínai gyakorlók az életüket tették fel, és csak ahhoz folyamodhattak, hogy tiltakozzanak a Tiananmen téren, mert nem maradt más választásuk. Láttam a tetteiket, amik igazán csodálatosak és bátrak. De akkor megértettem, hogy az lenne a legrosszabb dolog, amit egy nyugatiként tehetnék, hogy gyorsan és csendesen kitoloncoljanak, és ezzel nem fogok sokat elérni.
A kínai kormány számára történő levélírás folyamata valójában segített, hogy kikristályosodtak a gondolataim és szándékaim. Úgy gondoltam, hogy a Dáfá tanításai mindig azt mondják, hogy az emberek másra gondoljanak először, és lehetővé tette számomra, hogy gyorsan eldobjam a ragaszkodásaimat annak érdekében, hogy fenntartsam a Dáfát egy pozitív módon.
Beszéltem két gyakorlóval a szándékomról, hogy Kínába megyek. Ők is jönni akartak, de aggódtak, hogy három szőke nyugati túl nagy feltűnést kelt, és azonnal kitoloncolnak bennünket. Elfogadtuk ennek a lehetőségét, és azt terveztük, hogy átadjuk a levelet a vámosnak, ha erre kerül sor.
Az első napok Pekingben
Találkoztunk egy gyakorlóval Ausztráliából, aki adott nekünk egy elektromos eszközt, amely tartalmazta a Zhuán Fálun szövegét. Minden éjjel elolvastunk egy leckét, és minden nap megcsináltuk a gyakorlatokat a hotelszobában. Egy kínai gyakorlóval találkoztunk, aki kb. 18 éves volt. Ő és az ausztrál gyakorló megkérdezte, hova akarunk menni. Azt mondtuk: „A Tiananmen térre.”
A két fivér Pekingben
Mind az öten egyenesen a tér közepére sétáltunk, amely rendőrségi járművekkel és rendőrökkel volt körbe véve. Csak sétáltunk és beszéltünk a Dáfáról. A fiatal gyakorló elmondta nekünk, hogy egyedül van otthon, mert az egész családja börtönben van, mert felszólaltak a Dáfáért.
Hárman Pekingben
A következő napok tele voltak kihívásokkal. Elvesztettük a kapcsolatot a kínai csoporttal. Nem tudtunk kínaiul, nem tudtunk ételt rendelni. Rendkívül hideg volt kint, és megpróbáltunk meghosszabbítani a hotelben a tartózkodásunkat egy nappal, ami közel lehetetlen volt, mert nem tudtunk kommunikálni a személyzettel.
Minden alkalommal, mikor kimentünk, fel kellett készülnünk, hogy megkérdeznek minket, vajon Dáfá gyakorlók vagyunk-e, amely azt jelentené, hogy átadjuk a levelet a rendőrségnek és befejeződött az utunk. De ahogy belenyugodtunk ebbe a legrosszabb esetbe, nyugodtabbá váltunk. Minden nap beszélgettünk a ragaszkodásainkról, ahogy feljöttek, és tudtuk, mennyire fontos, hogy elengedjük ezeket. Úgy tűnt a tesztek, amiket átmentünk döntő jelentőségűek voltak, ahhoz hogy maradhassunk Kínában még egy újabb napot.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk ellenőrizni az utunk semmilyen részét. Vártunk a gyakorlókra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk, ha akarnak velünk találkozni. Időközben eldöntöttük, hogy olyanok leszünk, mint a hétköznapi turisták, és sodródunk az árral.
Mi hárman más gyakorlókkal a Nagy Falnál
A második napon egy gyakorló Sydney-ből megkérdezte, akarunk-e busszal elmenni másik húsz gyakorlóval együtt egy körútra Pekingben. Visszautasítottam. Ha a buszt megállítja a rendőrség, valószínűleg azt jelenti, hogy kitoloncolnak minket. Nem akartam a jelenlétünkkel más gyakorlókat is veszélybe sodorni. Később hallottam, hogy azokat a gyakorlókat letartóztatták, miközben beszéltek a Dáfáról egy hotelben.
Peking utcáin láttam embereket, akik szenvedtek a hidegtől és a szegénységtől. Mi is szenvedtünk, de nekünk ott volt a Dáfá. Úgy gondoltam, hogy milliók vannak, akik úgy szenvednek, mint ők, anélkül hogy ismernék a Fát. És a több ezer bebörtönzött gyakorló, akik még jobban szenvednek.
Mélyen alázatosnak éreztem magam és rájöttem, hogy minden másodperc ebben az útvesztőben végtelen lehetőséget kínál számunkra, hogy megvilágosodjuk a magasabb alapelvekről. A Mester segítségével „átcsúsztunk” minden szenvedésen, megtanultunk szándék nélkül cselekedni (wuwei), és elengedni egyre több ragaszkodást. Ugyanakkor éreztem, mennyire megerőltetés nélküli lehet a művelés, és mennyire könnyen esnek le a ragaszkodások, ha valaki teljesen megadja magát a Mester tervének. Minden rendben volt, ami velünk történt, és csak arra volt szükségünk, hogy magunkba nézzünk, és meghozzuk a helyes döntéseket, mikor a lehetőségek feltűnnek.
Egyik nap arra kényszerültünk, hogy másik szállodát keressünk. Egy drága helyre mentünk be, de visszautasították, hogy szállást adjanak nekünk. Azonban a tulajdonos két évet töltött Melbourne-ben diákként, és nagyon barátságos volt velünk. Megkérdeztük, tudna-e egy jó helyet, hogy meglátogassuk a Pekingen kívül helyeket, és Xi’ant javasolta. Azonnal intézett számunkra jegyeket az éjszakai vonatra, és még az állomásra is elvitt minket.
(Folytatása következik)
Forrás: Three Western Practitioners Stand Up for Falun Dafa in China in December 1999 (Part 1 of 3)
* * *
tovább ...