Egy olyan egyszerű helyen találkoztak volna, mint egy McDonald’s vagy egy kávéház. A csoport a második emeleten kinézett a széles ablakokból a tömeget fürkészve, hogy lássák, hogy követik-e a külföldi tudósítót, amikor belép az épületbe.
Hat Fálun Gong gyakorló volt Pekingben, akik hitték, hogy a külföldi média javítani képes a Kínában lévő helyzeten.
 |
| Yu Chao disszidens, néhány nappal megérkezése után New York-ban, 2013. májusban |
2000 júliusától 2002 augusztusáig létrehoztak titkosított kommunikációs csatornákat és bonyolult terveket, amelyek lehetővé tették, hogy a külföldi újságírók meginterjúvolják azokat az áldozatokat, akiket a kommunista rezsim üldözése tett azzá.
Ez volt az első alkalom, hogy napvilágra kerültek a módszereik.
A Fálun Gong egy spirituális meditációs gyakorlat ősi gyökerekkel, amely az őszinteség, a jószívűség és a tolerancia alapelvein nyugszik. 1999 júliusában Jiang Zemin, a kommunista párt akkori vezetője elindított egy országos üldözési kampányt, mert túlságosan féltékeny volt a gyakorlat népszerűségére – akkoriban 100 millió gyakorlója volt.
Habár a meditációs gyakorlatnak nem volt politikai indíttatása, a Kínai Kommunista Párt (KKP) a saját alapelveire néző fenyegetésnek tekintette ezt a nagy csoportot. A KKP alapelvei a hagyományok elpusztításán, a gyűlöleten és az emberek közti bizalmatlanságon alapszik.
Egyik napról a másikra a kínai média elkezdte becsmérelni a gyakorlatot, de a történet másik oldala ritkán hallható.
„A kínai emberekhez való szabad hozzáférés nélkül a nyugati újságírók is nehezen tudták, mi folyik valójában” – mondta Dana Cheng, egy kínai-amerikai, aki az USA-ban él. Volt kapcsolata a nyugati riporterekkel, akik érdeklődtek az üldözés után, hogy riportot készítsenek. A kapcsolatot tartott velük Yu Chao-n keresztül, aki a csapat egyik toborzója volt. Yu megtalálta az üldözött gyakorlókat, akik hajlandóak voltak beszélni a sajtóval.
Yu létrehozta a titkosított kommunikációs csatornákat. IT (számítógépes) specialista volt egy nemzetközi vállalatnál mielőtt elvesztette volna az állását a Fálun Gong gyakorlása miatt.
Rendkívül nehéz volt a riportereknek, hogy interjúkat készítsenek azokkal, akiket üldözött a KKP, és nehéz volt elérni számukra a Fálun Gong gyakorlókat.
„Mikor megkezdődött az üldözés, a kínai média kulcsfontosságúvá vált az üldözésben. Az állami tulajdonú tv és az újság sok kitalált anyagot közölt, hogy rágalmazza a Fálun Gongot, és hogy ösztönözze a nyilvános gyűlöletet a gyakorlók felé” – mondta Cheng. „Azt a célt szolgálta, hogy igazolja az üldözést, és hogy félrevezesse a nyilvánosságot. Amikor még nem voltak börtönben a gyakorlók, az a környezet, amit a média teremtett a társadalomban, egy láthatatlan börtön volt már számukra.”
A külföldi sajtónak szüksége volt a kínai kormány engedélyére az utazáshoz vagy interjúk készítéséhez bizonyos csoportokkal Kínában. Lehetetlen volt engedélyt szerezni arra, hogy egy üldözött csoporttal kapcsolatba kerüljenek. Ennek eredményeként sok külföldi média az államilag ellenőrzött kínai médiától származó jelentéseket vette át, mikor beszámolt a Fálun Gongról az üldözés kezdetén.
Ma egy kis mértékben meglazultak a média korlátozások Kínában. A nyugati sajtót továbbra is kínai vízum elutasítással kezelik, de egy váltás történt a környezetben, amit azon is látni, hogy olyan dokumentumfilmek forgatása is lehetővé vált Kínában, mint pl. az ellenzéki Ai Weiwei filmje.
De a századfordulón nagyon más volt a környezet. A legtöbb esetben a riporterek nem engedték, hogy interjút készítsenek az átlagos kínai polgárokkal, hogy beszámoljanak olyan témákról, amiket a KKP nem akart.
„A nyugati újságírókkal dolgozni nagyon veszélyes ebben az időben Kínában” – mondta Wang Weiyu, egy csapattag, akit kijelöltek, hogy biztonságos helyszínt válasszon a találkozókhoz.
„Valójában tényleg nagyon féltem” – mondta. „Nagyon nehéz volt, mert a KKP felkutatta a riportereket, akik Kínában élnek, különösen 2000 és 2002 között” – mondta.
A munkájuk kulcsfontosságú része, hogy biztonságos kommunikációt biztosítsanak a kínai állampolgárok és a nyugati sajtó között, miközben a riporterek a nyugati országokból szigorú megfigyelés alatt álltak Kínában.
„A riportereket olyan szorosan követték a kínai kémek, hogy ez megzavarta a magánéletüket” – mondta Cheng.
Kapcsolatot tartották riporterekkel a fő médiáktól, mint a Time Magazin, a BBC, a Washington Post, az Associated Press és a Wall Street Journal. Néhányan kifejezetten azért utaztak Kínába, hogy riportot készítsenek az üldözésről, míg a legtöbben a pekingi irodájukból dolgoztak.
Van egy különleges közbiztonsági hivatal, a 13. Hivatal, amely átvizsgálja az olyan helyeket, mint hotelek biztonsági szolgálata és más helyeket, ahova külföldi újságírók mehetnek. A riportereket gyakran követték is. A telefonjaikon poloskák voltak.
Mikor egy külföldi újságíró bejelentkezik egy hotelbe, az első dolgok között van, hogy a recepciós felhívja a biztonsági hivatalt, hogy tudassa velük, hogy az újságíró megérkezett.
Yu segített a külföldi újságíróknak a titkosított fájlok letöltésében. Ian Johnsonnak (Wall Street Journal) a fájlja 30 részre volt osztva.
A fő kommunikációjuk a riporterekkel titkosított e-mailen keresztül történt. Telefonon beszéltek néha, de gyakran cserélték a SIM kártyájukat. Mindig új SIM kártyára váltottak 30 perc telefonbeszélgetés után.
Mindig két biztonságos találkozóhelyet biztosítottak. Wang mindegyik helyszínre többször is ellátogatott, mielőtt a találkozó megtörtént volna.
Az első helyszín lehetővé tette, hogy azok, akik az épületen belül vannak, kinézhessenek, hogy lássák, ki közeledik – például a McDonald’s éttermek jók voltak erre a célra. Ez a helyszín egy ellenőrzőpont volt, hogy meghatározzák, hogy az újságírót követik-e, és ha igen, akkor hányan.
Elmondják az újságírónak, hogy ne vegyen semmiféle ételt, hanem egyenesen menjen fel a második emeletre. Ha valaki követi őt az emeletre, az vörös zászlót jelent. Ekkor az újságíró nem beszél vagy találkozik senkivel sem a csoportból.
Megfigyelték az embereket, akik bejöttek vagy csak benéztek az étterembe, de nem jöttek be – egy másik vörös zászló. Megfigyelték azokat, akik beléptek az újságíró után. A csapat azonnal meghozta a döntést, hogy megszakítják-e a találkozót.
Egy taxi vette fel az újságírót egy helyen, ahol le tudott rázni minden megfigyelőt. Például az úton vették fel az újságírót vagy az út közepén, hogy megakadályozzák a megfordulást. Az út alatt egy gyalogos aluljáró volt.
Az újságíró kiszállt a taxiból, gyorsan átment az aluljárón. A követő autó nem tudott az út túloldalára jutni, hogy megfigyelje az újságírót. Az aluljáró egy szűk sikátorba vezetett, amin egy autó nem tud áthajtani. A sikátor végén egy előre megbeszélt taxi várta. Az újságíró beugrott a taxiba, és elhajtott, mielőtt bármilyen kém is követni tudná őt.
Annak az esélye, hogy elkapják őket és letartóztatják, elég nagy. Voltak idők, amikor egy riportert hat csoport ügynök követett.
Az elmúlt két évben Yu segített interjúkat megszervezni a Fálun Gong gyakorlók és egy tucat riporter között. Körülbelül 20 üldözött gyakorlót interjúvoltak meg. Az újságíró és az interjúalanyok minden alkalommal biztonságban voltak.
De a történet itt még nem ér véget.
„Csak kevesen voltunk, de mi a nemzeti rendszer ellen dolgoztunk” – mondta Yu. „Tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy mikor tartóztatnak le mindannyiunkat.”
Minél több információt szivárogtattak ki, annál hamarabb tartóztatták le őket.
„Nagyon kényes az egyensúly a személyes biztonságunk… és az alapvető emberi jogok védelme között” – mondta Yu.
Yu sosem tűnt fel a helyszínen, hogy találkozzon a riporterekkel. Ő csak e-mailen keresztül kommunikált velük.
„Philip Pan nem fog emlékezni rám, de emlékezni fog arra, hogy nézett ki a taxijából a Modern Plaza a félhomályban, amint a kávéházba ment, ahol találkozott egy női áldozattal” – mondta Yu. Pan abban az időben a Washington Post-nak készített riportokat.
Chalres Hutzler az Associated Press-től sem fog emlékezni Yu-re, de emlékezni fog a Tibeti Hotelre Pekingben, ahol meginterjúvolt egy üldözött gyakorlót.
Az interjúalanyok közül néhányan később le lettek tartóztatva. Néhányan pedig eltűntek a folyamatos tiltakozások eredményeként.
2002 augusztusában Yu-t, Wang-ot és a feleségeiket is letartóztatták. A szabad sajtó csapat vezetése mellett Yu közreműködött egy nyomtatási központban is, ahol hétszázezer üldözésellenes szórólapot nyomtattak.
„Két kollégám volt. A másik kettőt letartóztatták és talán megemlítettek engem is” – mondta Yu. Közel 10 év szabadságvesztésre ítélték, amely egy évtizedes hátborzongató kínzás előjele volt .
Wang-ot nyolc év és hat hónap börtönre ítélték. Tavaly júliusban sikerült menedéket találnia az Egyesült Államokban. Yu jelenleg Chicagóban él.
Ezekben a történetekben tisztán látni lehet, hogy mi egy igaz cikk ára, ami Kínáról jelenik meg, és hogy miért élnek ezzel a lehetőséggel ezek a disszidensek.
Folyt. köv.
Forrás: Risking it All to Reach Foreign Correspondents in China
* * *
tovább ...