Egy kicsi Dáfá tanítvány vagyok

A nevem Sansan, 2000 márciusában születtem. Az anyukám és az apukám is Dáfá tanítvány. Egy nappal az első születésnapom után az apukám Pekingbe ment, hogy elmondja az embereknek, hogy a Fálun Dáfá jó. Ennek eredményeként illegálisan két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Ugyanabban az évben, júliusban az anyukámmal arra kényszerültünk, hogy a munkahelyén lakjunk. Bármikor elhagytuk az épületet, követtek bennünket.

2001 szeptemberében az anyukámat letartóztatták, és a rendőrség azt mondta a nagymamámnak, hogy vigyen el a rendőrségre, hogy segítsen meggyőzni az anyukámat, hogy ne gyakorolja a Fálun Dáfát. Kukucskáltam a vas rudak mögül, de nem sírtam. Azonban megragadtam a rudakat és ráztam őket, hogy kinyíljanak.

A nagymamám és két nagynéném felváltva vigyáztak rám.

Az anyukámat 2003-ban engedték ki. Az apukám már otthon volt, és visszamehettem a szüleimhez. Azonban ez nem tartottak sokáig. Hét vagy nyolc rendőr törte be a szobám ajtaját 2004 áprilisában. Az unokatesóm volt ott, és annyira megijedt, hogy nem tudta abbahagyni a sírást. Még ugyanabban az évben májusban ismét hét vagy nyolc rendőr tört be az otthonomba, és nagy felfordulást csináltak. A vezetőjük megkérdezett, hogy gyakorlom-e a Fálun Dáfát a szüleimmel. Azzal fenyegettek, hogy megbilincselnek. Mondtam neki, hogy gonosz dolgot tesz, és ezért megtorlást fog kapni. Azt hitték, hogy a szüleim tanították be ezt nekem, de ezt nem tették egyáltalán. Amit mondtam, az pontosan az volt, ami a szívemből jött. Letartóztatták a szüleimet, és ott maradtam egyedül.

A nagypapám értem jött, amikor megláttam elsírtam magam. Azt mondogattam, „Sansannak nincs apja, nincs anyja, nincs otthona.” A nagypapám könnyezett, és szorosan magához ölelt. A nagymamám azt mondta nekem, hogy az anyukámat bebörtönzik két évre, az apukámat pedig négy évre.

A nagyszüleimnél maradtam, óvodába mentem, ahol egyszer az óvó néni megkérdezett, „Sansan, mivel foglalkozik az anyukád és a apukád? Miért nem látom őket soha, hogy elvinnének az oviból?” Azt válaszoltam, „Az anyukám a bíróságon dolgozik, és az apukám ügyvéd. Mindketten nagyon elfoglaltak és nagyon szeretnek.”

A nagymamám is Dáfá tanítvány. Gyakran olvas nekem a Zhuán Fálunból, és megtanított nekem verseket a Hong Yin-ből, hogy ismételgethessem azokat. Igazán szeretem. 2006-ban, amikor az óvodából hazamentem, a nagymamám nem volt otthon. Megkérdeztem a nagypapámat, hogy „hova ment a nagymama”? A nagypapám szeme vörös volt a sírástól. Azt mondta, hogy a nagymamám a városba ment. Később rájöttem, hogy nagymamát is letartóztatták azok a rossz emberek. A szívemben tudom, hogy az apukám, az anyukám és a nagymamám is mindannyian jó emberek. Minden Fálun Gong gyakorló jó ember.

Az anyukám hazatért 2007-ben, és elvitt a szülővárosunkból, egy másik városban laktunk, hogy tudjak iskolába járni. Egy nap, mikor hazamentem az iskolából, két ember várt a házunk előtt. Azt mondták, hogy az anyukámat keresik. Azt mondtam, hogy nincs itthon. Azt felelték, hogy megvárják. Megkérdezték, hogy jönnek-e hozzánk mások? Éreztem, hogy nem jó emberek, ezért azt válaszoltam, hogy csak az anyukám, a nagynéném és én élünk ott. Felhívtam az anyukámat telefonon, és mondtam neki, hogy emberek keresik. Megkérték, hogy jöjjön haza. Anyukám megkérte őket, hogy távozzanak, és ne zaklassanak. Később kitaláltam, hogy a két ember a helyi 610-es iroda parancsára jött.

Mikor első osztályos voltam az általános iskolában, az egyik tesnevelés óra alatt a tanár azt mondta nekünk, hogy szünetet tartunk, ezért eldöntöttem, hogy fekvőtámaszozok a füvön. Egy csoport fiú lökdösődött egymással eközben. Hirtelen hét vagy nyolc osztálytársam rám esett. Mikor felálltak, képtelen voltam megmozdítani a karomat. Az osztálytársaim szóltak a tanárnak, aki gyorsan kórházba küldött. A röntgenfelvétel után az orvos azt mondta, hogy eltört a kezem és begipszelte.

Az osztálytársaim szerettek betegnek lenni, mivel a betegség azt jelenti, hogy otthon maradhatnak iskola helyett. Ha egy diák hiányzott az iskolából, mert beteg volt, a többiek nagyon irigyelték. Mivel megsérültem, nem kellett iskolába mennem. Nagyon boldog voltam. Tudtam, hogy a kezemmel minden rendben lesz mivel folyamatosan ismételgettem, hogy a „Fálun Dáfá jó! Az Igazságosság-Jószívűség-Tolerancia jó!”

Nem éreztem semmilyen fájdalmat. Az iskola után hazamentem, és mondtam az anyukámnak, hogy a kezem rendben van, de nem akarom levenni a gipszet. Azt mondta nekem, hogy a Mester azt mondja, „…jó és rossz egyetlen egy gondolatból fakad…” (Zhuán Fálun)

Nem kellene önzőségre törekednünk. Ezután megértettem, hogy rosszul cselekedtem. Igazán zavarba jöttem, és letéptem a kötést és a gipszet. Tudtam mozgatni a kezemet, ami teljesen meggyógyult.

Az első osztálytól a hatodik osztályig, ahova most járok, soha nem voltam beteg. Egészséges vagyok és tele energiával. Az osztálytársaim nagyon irigyek. A Mester könyörületessége és a Fálun Dáfá gyakorlásának előnyei miatt vagyok ilyen egészséges.

Az iskolában figyelmesen hallgatok a tanórákon, és nagyon jól tanulok. Mikor az osztálytársam, akivel megosztom az asztalomat le akart másolni, megállítottam. Megkértem, hogy a saját munkájával foglalkozzon. Ha nem tudja megcsinálni a feladat egy részét, akkor szívesen megtanítom neki. Tudom, hogy nem csak magammal szemben kell felelősségteljesnek lennem. Felelősséget kell vállalnom másokért is.

Néha, mikor egy osztálytársam megrúg minden ok nélkül, soha nem veszekszem és nem panaszkodom. Egyáltalán nem szólok a tanárnak. Minden osztálytársammal kedvesen bánok. Minden osztálytársamra hatással vagyok, mivel a szívemben az Őszinteség-Jószívűség-Tolerancia van.

Most már egyedül is tudom tanulni a Fát. Olvasom a Mester írásait: a Zhuán Fálunt, a Hong Yint, és a Mester tanításait különböző helyeken. A minden napjaimban folyamatosan tanulom, hogy a Dáfához igazítsam magam, és magamba nézzek. Nemcsak egy nemes ember szeretnék lenni, szeretnék igazi kicsi Dáfá tanítvány lenni. Elmondani az embereknek az egész világon, hogy a „Fálun Dáfá jó! Az Igazságosság-Jószívűség-Tolerancia jó”!


Angol változat: http://en.minghui.org/html/articles/2013/9/1/141786.html