(en.minghui.org) Emlékszem, hogy gyermekkoromban nap mint nap az ágyban fekve láttam anyámat. Azokban a napokban anyám az ágy fejvége melletti padon evett. Nehezen támasztotta meg a testét a karjaival, harapott egy falatot, majd pihent egy keveset. Összeráncolta a homlokát a fájdalomtól, kezét a hasára tette, és folyamatosan kilélegzett, mintha végtelen mennyiségű levegő lenne benne. Alig láttam anyámat állni.
Az otthonunk mindig bűzlött a kínai gyógyszerektől. A konyhánkban lévő edények többsége különböző méretű bögre volt, amelyek a gyógyszerek főzésére szolgáltak. A fedelek köré tekert géz okozta a szagot. Kíváncsian kérdeztem: „Anya, jó íze van? Miért kell minden nap ennyi tálkával meginnod?” Anyám felsóhajtott, és azt mondta: „Mit tegyek? Meg akarok gyógyulni, ezért meg kell innom a gyógyszert, még akkor is, ha nem jó a gyomromnak.”
Lassan megértettem, hogy anyám súlyos beteg. A betegsége nem egyszerű megfázás vagy láz volt; nem lehetett tablettákkal vagy injekciókkal meggyógyítani. Gyermekként mindig azt kívántam, hogy egy napon anyám fogja meg a kezemet, és kísérjen el az iskolába, ahogy más anyák. Sajnos, ez a kívánság soha nem teljesült, és ez sérülést hagyott a gyermekkoromban.
Szakember: „Nincs gyógymód a betegségére!”
Amikor édesanyám terhes volt, a szervezetének nem volt elegendő tápanyaga a babái táplálásához, aminek következtében én és az ikertestvérem, akik egyenként 1,6 kg-ot nyomtunk, koraszülöttek lettünk. Egy hétre inkubátorba tettek minket, majd később hazaengedtek a kórházból. Ekkor a főnővér kijelentette: „Túl sok esetet láttunk már, hogy a koraszülöttek betegeskednek. Kétlem, hogy az Ön ikrei életben maradnának.”
Habár a családi körülményeink nem voltak ideálisak, édesanyám nem adta fel, és mindent megtett, hogy jól gondoskodjon rólunk. Nem volt anyateje. Koraszülött babaként pedig nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy cumisüvegből táplálkozzunk. Ehelyett, anya háromóránként fecskendőből apránként csepegtette a tápszert a szánkba, és így minden egyes etetés harminc percig tartott. Gyakran jártunk kórházba, mivel gyenge volt az immunrendszerünk, és gyakran voltunk betegek. Elképzelhető, hogy milyen kemény munkával járt mindez.
A munka és a házimunka okozta plusz stressz miatt anyám nem bírta tovább, és összeomlott.
Ez a helyzet elég súlyos volt, ezért apánk szabadságot kért a munkahelyétől, hogy elkísérje anyát a kórházba. A megyei kórház orvosa azt mondta, hogy még soha nem találkozott ilyen állapottal, és egy nagy kórházat ajánlott az Anhui tartományban lévő Hefei városában. A hefei orvos azonban ugyanezt mondta, és pekingi valamint sanghaji kórházakat ajánlott. Sok kérdezősködés után apánk kapcsolatba került egy sanghaji vezető nőgyógyász specialistával, aki hajlandó volt anyát kezelni.
Anyám azzal a reménnyel utazott Sanghajba, hogy megmentik. A szakember elmagyarázta, hogy anya betegsége ritka, és konzultációra van szüksége. Végül bombaként robbantak az eredmények. Azt mondta, hogy anya problémája nagyon komoly, valami érszűkülethez kapcsolódó dolog. Bár más országokban is vannak nyilvántartott esetek, de gyógyulásra nincs példa a világon!
Anyám egyre kétségbeesettebb lett, mivel a szakorvos a kórteremben tett heti látogatásai során szívélyesen beszélgetett más betegekkel, de az ő ágya mellett mindig szó nélkül haladt el. Egész éjjel nem tudott aludni, és többször is arra gondolt, hogy véget vet az életének. De gyermekeire, idős szüleire és férjére gondolt, akinek egész nap dolgoznia kellett, és gondoskodnia róluk, végül is elviselte a szenvedést.
Kiemelkedés a kétségbeesésből és egy új élet kezdése
Miután hazatért Sanghajból, anyám még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy kínai gyógyszert igyon. A gyógyulás reményében kardrituálékat végzett, és mindenféle qigongot gyakorolt, de semmi sem segített igazán. Amikor a nővéremmel éppen csak elkezdtük a középiskolát, anyám ismét összeomlott, és ágyhoz kötött lett. Ezúttal valóban éreztük a kétségbeesését, és a családunkhoz visszatértek a sötét napok.
Anya számtalanszor megfogta a kezünket, és suttogva mondta nekünk: „Ezúttal tényleg nem fogom túlélni. Ha már nem leszek itt, nektek kettőtöknek kell vigyáznotok magatokra.” A nagymamám, aki szintén beteg volt, eléggé feldagadt lábbal jött át hozzánk, hogy vacsorát főzzön, és gyógyszert készítsen számunkra.
Napról napra szenvedtünk attól való félelmünkben, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetjük anyánkat, és csodában reménykedtünk. Sokszor az iskola befejezése után tehetetlenül sírtunk együtt egy sarokban, mivel soha nem hullattuk a könnyeinket anya előtt. Hazaérve az első dolgunk az volt, hogy anyánk szobájába szaladtunk, hogy megnézzük, él-e még.
Nagymama mindenhol népi recepteket keresett, amelyek talán megmenthetik anyánk életét. Mindig azt kérdezte magától: „Igaz, hogy az én kislányom nem éli túl? Tényleg én, a fehér hajú, látom, hogy a fekete hajú lány előttem távozik?”
A menny soha nem akadályozza az ember útját. Egy nap véletlenül a nagymamám talált egy Fálun Dáfá-szórólapot a háza előtt. A bevezető leírta, hogy a gyakorlatnak csodálatos gyógyító és fitnesz hatása van. Nagymama megmutatta anyának, és megkérdezte, hogy szeretné-e kipróbálni. Gyors átolvasás után anya félretette, és úgy gondolta, hogy valószínűleg nem segít, akárcsak más qigong-módszerek.
Egy nap, amikor nagymama éppen a ruháit mosta, hirtelen hallotta, hogy valaki kinyitja a háza bejárati ajtaját. Nagymama odafordította a fejét, és megdöbbenve látta, hogy anyám áll ott!
Nagymama mindkét lábával felugrott a földről, tágra nyílt szemekkel, és erős, izgatott hangon kérdezte: „Hogy kerültél ide⁈” Anya azt mondta, hogy miután aludt, úgy érezte, hogy van ereje felkelni. Így hát felkelt, ebédet főzött, és úgy döntött, hogy átsétál nagymamához, mivel már régen nem látogatta meg.
Anya utána is furcsán érezte magát: mi volt az oka? Miután ismét rosszul lett, a szokásos módon folytatta a kínai gyógyszer fogyasztását, de alig javult a helyzet. Ezen kívül semmi újat nem csinált, csak otthon feküdt. Lehet, hogy a Fálun Dáfá-szórólapon lévő rövid bevezető volt az oka? A szórólapot, amit a minap félretett, csak egyszer olvasta át, és remélte, hogy igaz, és működött? Hogy lehetett ez ilyen csodálatos? Soha nem hitte volna el, ha nem tapasztalta volna meg saját maga, hiszen még csak el sem kezdte tanulni és gyakorolni. Hogyan gyógyíthatta volna meg a betegségeit⁈
Később anyám megtanulta a Fálun Dáfá-gyakorlatokat, és minden nap végezte őket. Kidobta a gyógyszereit, és soha többé nem volt szüksége rájuk. A betegség soha nem tért vissza, és soha többé nem járt kórházban. Ez a gyógyíthatatlan betegség csodával határos módon csak úgy eltűnt!
Azzal, hogy anya egészséges, meleg lett az otthonunk. Anyám azt kívánja, hogy több betegségben szenvedő ember tudjon meg többet a Fálun Dáfáról! Azt kívánja, hogy mindannyian legyenek jól és egészségesek.
***
A hu.Clearharmony.net oldalon közzétett minden cikk, grafika és tartalom szerzői jogvédelem alatt áll. A nem kereskedelmi célú sokszorosítás megengedett, de a cikk címének feltüntetése és az eredeti cikkre való hivatkozás szükséges.
Forrás: A Flyer Lifted My Mom Out of Despair
Német változat: Ein Flyer holte meine Mutter aus ihrer Verzweiflung
* * *
tovább ...