Csak akkor értettem meg egy régi kínai mondás jelentését, amikor felnőttem: „Egy apa szeretete olyan erővel bír, mint egy hegy.”
Engedetlen, önző gyerek voltam, rossz jegyekkel. Apám volt az, aki toleranciájával, szeretetével és irányításával segített olyan érett emberré válnom, aki ma jó végzettséggel és tisztességes állással rendelkezik.
Tolerancia
Apám huszonhárom évvel ezelőtt kezdte el a Fálun Dáfát gyakorolni. Akkor még csak két éves voltam. A szüleim tizenkét éves koromban váltak el. Anyám – aki ellenezte a Fálun Dáfát – Kanadába vitt magával. Habár a Dáfá hatása alatt nőttem fel, a számítógépes játékok, a TV show-k, és más hétköznapi dolgok összezavartak.
Öt évvel később visszatértem apámhoz Kínába. Addigra már nem voltam többé az az ártatlan, szeretetre méltó kislány, mint azelőtt.
Középiskolába mentem, és volt egy fiú barátom. Sokszor kint voltam az utcán a kijárási tilalom után is. Amikor nem mentem haza, apám körbebiciklizte az egész várost utánam. Kikapcsoltam a mobilom, így nem tudhatta, hogy hol vagyok.
Egyszer, amikor otthon voltam, az egyik rokon megkérdezte, hogy láttam-e apámat. „Apám meghalt”- válaszoltam neki.
Nem mutattam túl sok tiszteletet apám iránt, és sokszor próbára tettem. Arra kértem, hogy vegyen nekem drága ruhákat, annak ellenére, hogy tudtam, nem keres sokat. Egyszer még bele is rúgtam, mert nem tetszettek a ruhák, amiket vett nekem. Visszatekintve borzasztóan sajnálom az akkori viselkedésemet.
A teljes munkaidős állás mellett otthon mindkettőnkről gondoskodnia kellett. Egyszer megkért, hogy mossam ki a saját ruháimat magamnak. Sírtam és üvöltöttem: „Te gyötörsz engem!”
Nem kért meg többet. Inkább kimosta ő az összes ruhámat egyetlen szó nélkül. Amikor éppen a havi ciklusban jártam többször is nadrágot váltottam naponta, és még az ágyneműn is foltokat hagytam. De apám sosem panaszkodott – csak kimosta mindet nekem.
Kényszer nélkül
A középiskolában megkövetelték tőlünk, hogy további esti órákon vegyünk részt. Kanadában sohasem volt ilyen intenzív az iskola, ezért azt mondtam apámnak, hogy nem akarok többet iskolába menni.
Apám (bár most már tudom, milyen szomorú lehetett mikor ezt hallotta) kedvesen azt mondta nekem: „Én csak tanácsot adhatok neked. A döntést te tudod meghozni. De azt gondolom, jobb lenne neked, ha iskolába járnál.”
És mindig pontosan ilyen volt: soha nem kényszerített arra, hogy megtegyek bármit, csak javaslatokat adott. Ez segített nekem megtanulni, hogyan hozzak saját döntéseket.
Középiskolában csak angol nyelvből voltam jó, a kanadai tanulmányaimnak köszönhetően. Az osztályzataim a többi tárgyból folyamatosan a leggyengébbek voltak, és az iskola legalsó 10%-ba soroltak. De az apám sosem szidott össze, vagy veszekedett rám.
Amikor elmondtam neki, hogy a jegyeim nem jók, nyugodt maradt.
„Ha mindent megteszel, amit tudsz, akkor az rendben van, még ha a jegyeid nem is túl jók.”
Egyszer, amikor jól felkészültem és az osztály első felében végeztem a negyven tanulóból, nagyon boldog voltam.
Megkérdeztem apámatÉ „Túl késő van már ahhoz, hogy szorgalmas tanuló legyek?”
„Ha neki kezdesz,” jött a válasz, „soha nem késő.”
Iránymutatás
Egyik nap apám megkért, hogy tanuljam együtt vele a Fálun Dáfát, és csináljuk meg a gyakorlatokat. Beleegyeztem.
A felvételi vizsga a nemzeti felsőfokú képzésbe, mindig a legnagyobb megmérettetés az összes középiskolás diák számára Kínában. Amíg a többi diák nagy nyomás alatt volt, és minden nap késő estig készült a vizsgára, én csak hazamentem az esti tanórák után, és tanultam a Fát apámmal, aztán ágyba bújtam. Amikor a Mester új cikkeket publikált, kezet mostunk és figyelmesen elolvastuk őket. Meglepetésemre, egy elég jó egyetemre tudtam menni.
Az ötödik Fálun Dáfá gyakorlatnál az az elvárás, hogy a teljes lótusz ülés pozíciójában meditáljon az ember. Ez nagyon fájt nekem, egyszer még sírtam is a fájdalomtól. De apám rám mosolygott és azt mondta, hogy fejlődtem, mert képes voltam elviselni, és csak folytassam így tovább az intenzív fájdalom ellenére.
Kínában a gyakorlók általában nagyon korán kelnek, hogy megcsinálják a gyakorlatokat. Apám általában néhány perccel hajnali 3 után ébresztett fel engem. Egyik nap, amikor azt javasolta, hogy ne menjek el a barátaimmal, rákiabáltam: „Mindig a saját mércéid szerint ítélsz meg engem. Valójában nem akarok reggel felkelni a gyakorlatokat megcsinálni – csak azért tettem, hogy örömet szerezzek neked.”
Ezután többet nem ébresztett fel a gyakorlatokat megcsinálni. Többet tudtam aludni, de valahogy szomorúnak éreztem magam. Megértettem, hogy apám nélkül nem lettem volna képes lépést tartani a gyakorlatokkal, mielőtt teljes mértékben elköteleződök a Dáfá iránt.
A másik dolog, amit apám mondott nekem, hogy a Dáfá mértékei szerint ítéljem meg magam.
Egyik nap reggelit mentem venni. Nem volt sor – mindenki csak úgy kikérte az eladótól a rendelést. Csendesen vártam, és nem versengtem. Az eladó mindenkitől fogadta a rendelést, kivéve engem. Végül nem állhattam tovább és rákiabáltam: „Hogy tudsz csak így semmibe venni?”
Amikor elmeséltem apámnak, azt mondta nekem: „Nagyon jól csináltad, amikor csendben vártál.”
Hirtelen rájöttem, hogy nem ügyeltem jól a jellememre ebben a szituációban.
Egy másik alkalommal az osztályban a takarításért felelős tanuló megkért, hogy mossam ki a seprűt a fizika óra alatt. A fizika tanár, azonban, azt mondta nekem, hogy maradjak az osztályteremben. A tanuló aztán jelentette az osztályfőnöknek, hogy nem követem az utasításokat, és nem akarom kitakarítani az osztálytermet. Az osztályfőnök az irodájába hivatott, hogy beszéljen velem. Úgy éreztem, hogy egy egész osztály előtt megbántottak és kiabáltam.
Amikor apám hallotta a történetet, azt mondta: „Bocsánatot kellene kérned a diáktól.”
„Miért? Ő volt rossz hozzám. Hogy tudnék bocsánatot kérni tőle?”
„Ez egy jellemeddel kapcsolatos vizsga volt. Mérges lettél és kiabáltál. Nem kellene bocsánatot kérned?”
Ezt hallva eltűnt a dühöm és az utálatom az osztálytársam felé.
Egyszer megütött egy fiú. Megkértem apámat, hogy szidja le, de apám azt mondta: „Nem tehetem. Ha megtenném, nem lennék többé gyakorló, hanem egy hétköznapi ember lennék.”
Ez nem tetszett nekem, ezért odamentem a fiú házához, hogy szemrehányást tegyek. Még a szüleit is inzultáltam. Rövid időn belül, az apja átjött hozzánk az apámmal veszekedni. Apám beinvitálta, hogy üljön le, gyümölccsel kínálta, és bocsánatot kért tőle. Ilyen könnyen megoldotta azt, ami háborúhoz vezethetett volna a két szülő között.
Fokozatosan megtanultam a Dáfá elvárásait követni. Egyszer tollasozni mentem két unokatestvéremmel. „Túl sok időt töltesz számítógépes játékokkal,” - mondtam az egyiknek. „Látod a másik unokatestvéred? Ő szeret tanulni, és jó jegyei vannak.
Ekkor az unokatestvér elkezdett sírni. Rájöttem, hogy nem gondoltam át amit mondtam a Fához mérten. Ezért bocsánatot kértem tőle őszinte szívvel.
Abbahagyta a sírást, és mosolygott.
Konklúzió
Sok egyéb történetem van apámról. Egyszer elaludt miközben rám várt, hogy beszerezzek egy születésnapi ajándékot az osztálytársamnak.
Felébresztettem: „Hogy tudsz napközben elaludni?”
„Egész éjjel fenn voltam, hogy információs füzeteket gyártsak az emberek számára, hogy segítsek nekik megérteni a Fálun Dáfát.”
Lett egy új megértésem aznap apámról.
Egy másik alkalommal, egy dühkitörésem alkalmával kizártam őt a lakásból. Egy darabig kopogott az ajtón, aztán abbahagyta. Amint abbahagyta, a dühöm azonnal elszállt. Lementem, hogy megnézzem mi van vele.
Amikor megtaláltam, éppen őszinte gondolatokat küldött, azok oszlatták el a fejemben a harag tényezőit. Az volt az első alkalom, hogy megtapasztaltam az őszinte gondolatok küldésének erejét.
Azért írom le mindezt, mert nagyon hálás vagyok az apámnak. Állandóan panaszkodtam, hogy nem teszi meg értem ezt vagy azt. De most, ha visszanézek, rájövök, hogy a legértékesebb dolgot adta nekem, mert egy neveletlen, goromba emberből, egy kivételesen jó emberré nevelt a viselkedésével, önzetlenségével.
Forrás: My Dad
* * *
tovább ...