2019. szeptember 13-án volt a Hold ünnepe Kínában, és ebből az alkalomból összegyűlt a család. Az alábbiakban egy fiatal hölgy beszámolója következik, akinek az apját elvitte a rendőrség, mert Fálun Dáfá gyakorló, amit a kommunista párt üldöz.
Otthon nélkül
Van egy festmény az Őszinteség, Jószívűség, Tolerancia Nemzetközi Művészete Kiállításon, aminek az a címe, hogy Hontalan. Ez a festmény egy iskolából hazatérő kislányt ábrázol, akinek a szülei eltűntek. Az ajtón lévő két fehér papír egy hivatalos értesítés arról, hogy a házat lefoglalta a 610-es iroda (egy a Gestapo-hoz hasonló szervezet, amely kifejezetten a Fálun Dáfá gyakorlók ellen hoztak létre). Az ajtón, a piros papíron az őszinteség, jószívűség, tolerancia (kínaiul Zhen 真 Shan 善 Ren 忍) felirat olvasható. A kislány egyszer csak szülők és otthon nélkül maradt.
Olajfestmény: Hontalan
Könnyek peregtek le az arcomon, miközben a kiállítás bemutató videóját néztem. Amikor megláttam a Hontalan című képet, nem tudtam tovább kontrollálni az érzelmeimet. Betakaróztam egy pokróccal és zokogtam, mert magam is hasonlót éltem át.
Apám akkor kezdte el a Fálun Dáfát gyakorolni, amikor két éves voltam. Ő tanított meg meditálni. Könnyedén keresztbe tudtam tenni egymáson a lábaimat.
Apám minden nap tanulta velem a Dáfá írásokat. Az ölében ültem és olvastam a szöveget vele együtt. Időnként csintalan voltam és olyan messzire tartottam a könyvet, amennyire csak ki tudtam nyújtani a karom. Amikor a távolság túl nagy volt, apám azt mondta, „Nem tudom elolvasni a szavakat.” Én pedig nevettem, mert tisztán láttam őket.
Abban az időben a Hong Yin-t szerettem a legjobban olvasni. Gyorsan végezni tudtunk az olvasásával. Azonban, amikor a Zhuán Fálunt olvastuk, sokáig kellett ott ülnöm, és sok mindent nem értettem belőle. A Hong Yin verseket viszont meg tudtam érteni. Minden verset megtanultam fejből a Hong Yinből, és úgy éreztem, hogy azok nagyon szépek és velem kapcsolatosak. A Dáfán keresztül értettem meg a világot és boldogan nőttem fel.
Amikor hat éves voltam, egyik nap az iskola után apámat kerestem szokásos módon a szülők között az osztályterem előtt, de nem találtam. Ez nagyon különös volt számomra, mert mindig korábban érkezett és ott várt rám. Aggódva néztem az embereket jönni-menni. Végül én voltam az egyetlen tanuló, aki az iskolában maradt. Azt hittem, talán valami rosszat tettem és apukám nem szeret többé.
Emlékezetből kellett megtalálnom a hazafelé vezető utat. Útközben azt gondoltam magamban: „Azt fogom mondani apának, hogy már felnőttem és egyedül is haza tudok jönni. Akkor büszke lesz rám és meg fog dicsérni.”
Amikor a lakásunk ajtajához értem, folyamatosan kopogtam, de senki sem válaszolt és senki nem nyitott ajtót. Többször szólítgattam apámat és azt gondoltam, hogy valami rosszat kellett tennem, hogy így magamra haragítottam. Azt mondtam az ajtó előtt: „Apa, tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy rossz vagyok. Kérlek, bocsáss meg. Könyörgöm, nyisd ki az ajtót, kérlek.”
Nem tudom meddig kiabáltam és sírtam. Csak arra emlékszem, hogy könnyekben törtem ki és kétségbeesve kiabáltam az ajtónál. Aztán azt mondtam: „Apa, mosdóba kell mennem, nem bírom tovább tartani! Kérlek, nyisd ki az ajtót.” Egy idősebb hölgy feljött a lépcsőn az alsóbb szintről és mondta, hogy használhatom az ő mosdóját. Megráztam a fejem, mert attól féltem, hogy ha elmegyek onnan, akkor apám nem lát meg, ha kinyitja az ajtót.
Amikor besötétedett, az egyik rokonom értem jött, és elvitt az anyai nagyszülőkhöz. Hallottam, hogy a rokonok az apámat hibáztatják. A beszélgetésükből megtudtam, hogy apámat börtönbe vitték.
Ijedt voltam és nem tudtam, hogy apám miért hagyott hirtelen magamra. Azon töprengtem, hogy vajon szeret-e még, és hogy mikor jön vissza. Nem értettem, hogy a rokonaim miért beszélnek úgy apámról, és miért néznek rám másképp. Aznap éjjel nem tudtam aludni, csak sírtam és sírtam az ágyban.
Az a nap egy fájdalmas sebet hagyott az emlékezetemben. Hiányzott az apám és nem értettem, hogy mi történik. Úgy éreztem, hogy senki sem ért meg. Onnantól kezdve csendes és félénk lettem. Néhányan a bogaraktól, a sötétségtől és a szellemektől félnek, de én az emberektől féltem. Nem mertem idegenekkel beszélni.
Nagyapám otthona nagyon forgalmas volt, emberek jöttek és mentek minden nap. Kérdéseket tettek fel nekem, vagy szóltak pár szót hozzám. Azonban ezekben a helyzetekben fenyegetve és megbántva éreztem magam, függetlenül attól, hogy együttérzéssel vagy megvetéssel tekintettek rám. Tudtam, hogy a Dáfá jó, hogy Li Hongzhi Mester jó. Tudtam, hogy apám egy jó ember, és helytelen dolog volt őt börtönbe zárni. Ám a félelem megakadályozott abban, hogy kifejezzem a gondolataimat.
Apám végül hazatért. Nagyon boldog voltam, hogy végül visszajött, de sok családtag volt körülöttünk és féltem odamenni hozzá. Néztem ki az ablakon és a háttérbe húzódtam. Ő odajött hozzám, a karjába vett, és magához ölelt. Az a pillanat azonnal elűzte belőlem a komor és magányos érzelmeket. Azonban onnantól kezdve azon aggódtam, hogy apám megint veszélybe kerül.
Aggódtam, amikor csak későn jött értem. Ez általában amiatt fordult elő, ha megbeszélése volt, vagy valamit el kellett intéznie. Minden alkalommal, amikor késett, a szorongásom és az aggodalmam dühbe fordult. Sírtam és kérdőre vontam, hogy miért teszi ezt velem. Ő pedig mindig bocsánatot kért tőlem, és türelmesen elmesélte, hogy miért késett.
Apám írt nekem egy levelet, amikor jogtalanul börtönbe zárták. Elmondta, hogy nagyon hiányzom neki, és azt kérte, hogy legyek jó kislány. Megígérte, hogy elvisz hintázni a folyó közelébe miután hazatért. Magammal vittem ezt a levelet minden nap, és számtalanszor elolvastam.
Abban az időben visszahúzódó voltam, és az időm nagy részében saját magamban elmélkedtem, ami teljesen elzárt a külvilágtól. Az osztálytársaim látták, hogy mindig el vagyok veszve a levélben és kíváncsiak lettek. Egyszer nem bírtam megállni és elmosolyodtam, amikor a hintáról szóló részt olvastam. Néhány osztálytársam meglátta ezt, és elvették a levelet.
Amikor apámról kérdeztek elmondtam nekik, hogy börtönben van. Megkérdezték, hogy apám vajon rossz ember, hogy börtönben kötött ki, és hogy mi történt. Ledermedtem, visszavettem a levelet, és nem szóltam többet hozzájuk. A gyerekkorom olyanná tett, mint egy sündisznó, aki tüskéket növesztett, hogy ne sérülhessen.
Ezzel ellentétben apám optimista volt, és pozitív hatással volt rám, amikor otthon volt. Élénk, vidám, gondtalan, optimista és boldog voltam mellette. Apám hiányában azonban elszigeteltnek éreztem magam a világtól. Negatívvá, melankolikussá és végletessé váltam. A gyermekkoromat ilyen végletek között éltem.
Egy elveszett gyermek
Anyám, aki Kínán kívül élt, magával vitt, amikor hatodik osztályos voltam, és öt évig nem láttam apámat. Azalatt az öt év alatt anyám nem engedte, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljek a Dáfával. Egyik nap a számítógépén, a böngészési előzmények között észrevette, hogy azt használtam a Zhuán Fálun olvasásához. Egész délután veszekedett velem. Annyira meg voltam ijedve a mérges arcát látva, hogy nem mertem újra olvasni a könyvet.
Addigra már csak a visszahúzódó énem maradt meg a kettős személyiségemből. Ritkán szóltam bárkihez, és anyámon keresztül jeleztem, ha mástól szükségem volt valamire. Ha valaki beszélt hozzám, elfordítottam a fejem és nem válaszoltam. Számtalan alkalommal álltam az úton, néztem a járműveket azon gondolkodva, hogy véget vetek nyomasztó életemnek. Számtalanszor sírtam az ágyban.
Furcsa, önző, én központú és önsajnáló voltam. A depresszió és a magány eluralkodott rajtam, és nem volt semmi örömöm. Amikor azonban úgy éreztem, hogy eljött a világ vége, eszembe jutottak Li Mester szavai: „…bűn az öngyilkosság” (Fá-magyarázat Sydneyben). Amikor már nem láttam a reményt, a Hong Yin versei jutottak eszembe, és összekapcsoltak a Dáfával.
Ebben az időszakban anyám bevándorlási kérelmet adott be a családunk számára, de apám nem tudott útlevelet szerezni, mert feketelistán volt. Mivel anyám azt is beleírta a kérelembe, hogy apám egyszer börtönbe is került, a kérelmet hosszú ideig nem fogadták el.
Így azért, hogy letelepedhessünk, anyám nyomást gyakorolt apámra, hogy váljon el tőle, de apám nem egyezett bele. Megértettem, hogy apám egy teljes családot akart számomra biztosítani annak ellenére, hogy anyám mindig heves természetű, goromba és ésszerűtlen volt.
Anyám ugyanazt kérdezgette tőlem állandóan: „Kit fogsz választani? Apádat vagy anyádat?” Azt mondtam neki, hogy „Nem tudom. Nincs mód a választásra, és erre a kérdésre nincs válasz.” Minden alkalommal azt mondta azonban, hogy már régóta gondolkodnom kellett ezen. Végül azt válaszoltam neki, hogy „Apát választom”.
Anyám figyelmen kívül hagyta a tiltakozásunkat és beadta a válási kérelmet. A bíróság anyámnak adta a felügyeleti jogot, és a bevándorlási kérelmemet hamarosan elfogadták.
Mondtam neki, hogy „Felbontottad a családunkat és nekem csak a felét hagytad annak a szeretetnek, amit más gyerekek megkapnak. Én egy teljes családot szeretnék.” Onnantól kezdve irigyeltem minden gyereket, akinek két szülője volt.
Emlékeztem minden rosszra, amit anyám apámmal tett. Mindig dühös lett, amikor látta őt Fálun Dáfát gyakorolni. Egyszer megvágta a kezét egy késsel, ami nagyon vérzett. Egy biliből a vizeletet is ráöntötte apám fejére, mert este elment a csoportos Fá tanulásra. Egyszer apámmal bezártuk a szoba ajtaját, hogy Dáfá könyveket olvassunk és gyakoroljunk. Amikor anyám meghallotta a zenét, elkezdett kiabálni, verte az ajtót és végül be is törte, apámat szidalmazva.
Elhagytam a Dáfát és elvesztem a hétköznapi életben, abban az időszakban, amikor anyámmal voltam. Egyik nap, a középiskolába menet hirtelen több óriási Buddha szobrot láttam, olyan magasakat, hogy az égig értek. A látomás félreérthetetlen volt. Le voltam döbbenve. Még mindig ott voltak a szobrok hosszú gyaloglás után is.
Felismertem a Dáfá csodáját és a Mester könyörületességét. Iskola után a közeli könyvtárba mentem és a számítógépen olvastam a Zhuán Fálunt. Amikor „Az embereket valóban magas szintre vezetni” című részt olvastam (Első előadás, Zhuán Fálun), a könnyek folytak a szememből. Amikor elkezdtem újra olvasni a Zhuán Fálunt és újra a Dáfához igazítottam magam, lépésről lépésre egyre jobbá váltam.
Most már felnőttem, és az emberek azt mondják élénk, vidám és beszédes vagyok. Azt mondják, nehezen tudják elhinni, hogy régen olyan visszahúzódó és rosszkedvű voltam. Ez azért van, mert a Dáfá új emberré változtatott. A gondolataimat és a viselkedésemet a Dáfá őszinteség, jószívűség, tolerancia (kínaiul Zhen 真 Shan 善 Ren 忍)alapelveihez igazítottam.
Visszatérés apámhoz
Elhatároztam, hogy elhagyom anyámat, mert fájdalmas és komor volt vele az élet. Azonban ő arra kényszerített, hogy vele maradjak és nem engedte, hogy meglátogassam apámat. Más eszközökhöz kellett folyamodnom. Csalódottságomban a falnak vertem magam minden nap. Minden éjjel jajveszékeltem, hogy rákényszerítsem, vegyen nekem egy repülőjegyet Kínába meglátogatni az apámat. Abban az időben nem voltam együttérző, és nem értettem meg, hogy kedvesnek kellene lennem azokkal, akik fájdalmat okoznak nekem.
Abban az öt évben, amit anyámmal töltöttem, nem tudtam hogyan viszonyuljak az emberekhez és hogyan jöjjek ki velük, még akkor sem, ha közeli rokonok voltak. Teljesen el voltam izolálva a társadalomtól. Így amikor visszatértem, hogy az apámmal éljek, arrogáns, hatalmaskodó és összeférhetetlen voltam. Amikor rossz kedvem volt, az osztálytársaimat megdobáltam, vizet öntöttem rájuk, vagy rúgdostam őket.
Kimaradtam otthonról késő estig, és az iskolatársaim féltek a rossz természetemtől. Otthon a rokonaim úgy gondolták, hogy rossz gyerek vagyok és néhány dolog, amit elkövettem megbocsáthatatlan.
Azonban apám másmilyen volt. Nem számított milyen rondán viselkedtem, nem kritizált és nem vádaskodott semmilyen módon. Csak magával vitt a Zhuán Fálunt tanulni. Minden este sokáig fennmaradtam miután hazamentem az iskolából, hogy együtt tanuljak vele. Miután befejeztük az olvasást, tapasztalat megosztó cikkeket olvasott nekem az ágyamnál a Minghui.org oldalról, én pedig azt hallgattam, amíg el nem aludtam.
Apám jószívűen és együttérzéssel terelgetett engem, és fokozatosan megváltoztam.
Megnézette velem a Shen Yun-t is (az előadás DVD-i elérhetőek voltak Kínában, abban az időben). Az mondta, hogy minden alkalommal megtisztult, amikor megnézte. Nem hittem el. Pop slágereket hallgattam akkoriban, és nehezemre esett megnézni a klasszikus előadást. Miután néztem egy darabig, átkapcsoltam a tévét egy szórakoztató műsorra. Nem tudtam érezni azt a varázslatot, amiről apám beszélt.
Azonban, ahogy szorgalmasabban gyakoroltam a Dáfát, egyre jobban és jobban szerettem nézni a Shen Yun-t. Egyszer megnéztem az összes korábbi előadást is. Nem tudtam megmondani, hogy miért, egyszerűen csak tetszett. A zene, a tánc, a csengő hangú ének és a tradicionális történetek békét, nyugalmat és biztonságot adtak.
Hányattatott gyerekorom miatt mindig féltem, hogy hirtelen kivágódik az ajtó, rossz emberek rontanak be, és elviszik apámat, mert a Dáfát tanulta otthon. Akkor is aggódtam a biztonságáért, ha nem volt otthon. Mindig voltak rémálmaim, álmok arról, hogy a rendőrség letartóztat minket. Az a félelem megmaradt azután is, hogy felébredtem. Soha nem beszéltem apámnak a félelmeimről, csak annyit mondtam neki, hogy vissza akarok menni a tengerentúlra.
A rémálom visszatér
Miután visszamentem a tengerentúlra, egyik nap az évközi vizsgák előtt a főiskolás éveim elején, anyám felhívott és elmondta, hogy „Apádat letartóztatták”.
Nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Nem tudtam, hol tartják fogva vagy, hogy milyen gyötrelmeken megy keresztül. Azon töprengtem, hogy vajon látom-e még.
Felhívtam az apai nagymamámat Kínában, meg akartam őt nyugtatni, de egy szót sem tudtam szólni, csak sírtam a telefonban. A nagymama többször felsóhajtott, és mondta nekem, hogy: „Ne sírj, ne sírj!” Úgy éreztem, itt a világ vége. Nem tudtam úrrá lenni a remegésen.
Éjfél volt, és egyedül éltem egy bérelt lakásban a főiskola közelében. A nappaliba rohantam, leültem a földre és könnyekben törtem ki.
Gyerekként sohasem álltam ki apámért, amikor le volt tartóztatva. Ám ezúttal ki kellett állnom érte. Felhívtam a 610-es irodát, amely felelős volt a letartóztatásért. A válasz fenyegetés volt. Azt mondták nekem, hogy semmilyen kapcsolatba ne kerüljek azokkal az emberekkel, akik Fálun Dáfát gyakorolnak, mert az hatással lehet a beutazási és kiutazási engedélyemre. Próbáltam nekik érvelni, de nem hallgattak meg. Mint akiknek kimosták az agyát csak rágalmazták tovább a Dáfát. Irracionálisan gondolkodtak és nehéz volt velük kommunikálni.
Amikor apám fogságban volt elmondta, hogy letartóztathatnak, ha visszamegyek Kínába. Figyelmeztetett, hogy ne menjek vissza.
Később tudtam meg, hogy egy agymosó központban tartották fogva, és nagyon sok napon keresztül megvonták tőle az alvást. Kipróbáltam, hogy mennyi ideig bírom ki alvás nélkül, hogy meg tudjam, milyen lehet ettől szenvedni. Borzasztóan éreztem magam már egyetlen nap után. A szomorúság és a fájdalom a szívemben leírhatatlan volt.
Felemelkedés
A Dáfá tanulásán keresztül ismét pozitív és vidám lettem, mert megértettem, hogy az önművelés végső következménye jó dolog, és az üldözés csak egy része ennek a folyamatnak. Minden Shen Yun előadás végén a művelők isteni lényekké válnak. Az üldözés átmeneti nehézség.
Mivel megértettem, hogy a művelés végső célja istenivé válni, nem volt világos, hogy apámat miért üldözték olyan kegyetlenül. Minden alkalommal, ha az embereknek az üldözésről beszéltem, amikor a vele történtek szóba kerültek, az elkövetők iránt érzett haragom mutatkozott meg.
Olajfestmény: Szilárdság az üldözés alatt
Ebben az évben volt egy Őszinteség, Jószívűség, Tolerancia Művészete Kiállítás a városom közelében. Önkéntesként magyaráztam az alkotásokat a látogatóknak. Az egyik festménynek az volt a címe, hogy „Szilárdság az üldözés alatt”. A lány a képen a börtöncella vas rácsain lóg, és öt tégla van a nyakára tekert láncra akasztva.
Elmondtam a látogatóknak, hogy „Ez a fiatal lány majdnem annyi idős, mint én. Hosszú ideje lóg már ott. A véres kéznyomok a felső rúdon azt mutatják, hogy abba kapaszkodott azelőtt, de abból a pozícióból, amiben most van, látszik, hogy már nem bírta tovább. Vegyék észre, hogy a kezei meg vannak dagadva.”
„A lábnyomok a ruháján azt mutatják, hogy megrugdosták. Annak ellenére, hogy ilyen brutálisan bántak vele, a szemeiben nincs harag, ahogy a pillantása a férfiakra esik, akik üldözésnek tették ki őt.”
„A megjelenése tisztaságot, szilárd elkötelezettséget és az üldözői iránt mutatott szánalmat fejez ki, és nem megbánást.”
Miután ezt elmondtam, első alkalommal éreztem a festményen lévő lány elkötelezettségét és könyörületességét. Rájöttem, hogy a művelésemben a következő lépés, hogy ne tartsak magamban haragot azokkal szemben, akik üldöznek minket.
Olvastam ilyen könyörületességről szóló történeteket a Minghui.org oldalon, de soha nem kötöttem össze magammal. Csodálatosan éreztem magam abban a pillanatban, és megtapasztaltam a könyörületesség erejét.
Eljött a Hold ünnep. Alig várom, hogy a jövőben újra boldogan együtt lehessek az apámmal.
Forrás: Looking Forward to Reuniting with My Father
* * *
tovább ...