Beszélgetés Dr. Enver Tohti ujgur orvossal, aki személyes tapasztalati alapján számolt be a Kínában folyamatban lévő szerveltávolításokról

Clearharmony: Először is szeretnénk megkérni, hogy röviden meséljen magáról. Hol nőtt fel? Milyen volt a gyerekkora? Milyen volt ujgurként élni Kínában?


Dr. Enver Tohti: Természetesen. A teljes nevem Enver Tohti Bugda. Kumul városban születtem, ez Kelet-Türkesztán avagy ahogy a kínaiak hívják, Hszincsiang (pinyin: Xinjiang) keleti részén található. Ott születtem, de a fővárosban nőttem fel, Ürümcsiben.


Majd orvosnak tanultam egy másik városban, Shiheziben. Az Ürümcsi állami vasutas kórházban kaptam állást, sebész gyakornokként. Három évvel később doktoráltam. Mivel a családom igen jómódú volt, ezért gyerekként nem igazán érzékeltem a diszkriminációt, amit a kínaiak az ujgurokkal szemben alkalmaznak.


Aztán átkerültem a járóbeteg ellátásra. Sok kétkezi munkás jött be hozzánk a gyerekével, gyerekeik ezt megelőzően eltűntek, majd újból előkerültek, de rendre mindegyik gyereknek a testén frissen összeforrt vágást fedeztek fel. Aggódtak és arra kértek, hogy vizsgáljam meg a fiatalokat, hogy nem hiányzik-e valamilyen szervük. A legtöbb esetben azt találtam, hogy az egyik veséjük hiányzik. Sajnos a szervrablás ténye nem volt újdonság számomra, de szembesülni ezzel teljesen más, és elkezdtem azon tanakodni, hogy pontosan mi állhat a háttérben.


1994-ben osztályvezető orvos lettem, ami azt jelentette, hogy negyven ágyas részlegért voltam felelős. Feltűnt, hogy a negyvenből tíz ágyon folyamatosan ujgurok, kazakok, mongolok vagyis Kínában kisebbségben élők feküdtek. De ez a kisebbség a vasutas személyzet csak egy töredékét alkotta. A kórház ingyenesen kezelte a vasutasokat, és pénzért mindenki mást. 160.000 vasutas dolgozó volt, kisebbségi csak ötezer. Ötezer kisebbségi feküdt tíz ágyon, és 155.000 kínai harminc ágyon. Ez nem volt egyensúlyban.


Megpróbáltam a dolgok mögé látni, és azt találtam, hogy ebben a régióban a legmagasabb a rákos betegek aránya. Feltételeztem, hogy ez azzal függhet össze, hogy Kína az atomkísérleteit az ország ezen részén végezte. Szóval erre a felfedezésre jutottam. Majd Törökországba utaztam, és ott találkoztam négy újságíróval, akinek az érdeklődését felkeltette a téma, és megbeszéltük, hogy forgatunk erről egy dokumentumfilmet. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy ezért kellett elhagynom az országot, hiszen a Kínai Kommunista Párt azzal vádolt, hogy államtitkokat szivárogtatok ki külföldieknek. Húsz év börtönre ítéltek volna, de még időben sikerült elmenekülnöm.


A fotón Dr. Enver Tohti (jobbra), és Ethan Guttmann oknyomozó riporter (balra), akinek az előadásán előszer felfedte fájdalmas titkát az ujgur doktor. (Forrás: Clearharmony)


De ez időtájt részt vettem egy műtéten 1995-ben, ahol egy halálra ítéltet kellett műteni… Pontosabban a felettesem szólt, hogy menjek vele a kivégzésre. Lőfegyverrel sebesítették meg a jobb oldalán, de még életben volt, amikor kioperáltam a máját és mindkét veséjét. Nehéz ezt a történetet újra és újra felidézni, de fontosnak tartom elmondani a részleteket. Szóval szóltak, hogy mennem kell egy műtétre, de nem mondták meg, hogy hova. Két mentőautóval mentünk, és valahol egy kietlenebb helyen, egy domboldalnál álltunk meg. A felettesem azt mondta, hogy akkor menjünk, amikor lövéseket hallunk. Különösnek tartottuk, de ebben a helyzetben és ebben a rendszerben nem merül fel benned a kérdezés lehetősége. Hallottuk a lövéseket és mentünk. Sok lövést hallottunk, egyszerre. A domb túloldalára érve szembesültünk a ténnyel, hogy ez egy kivégzőhely, ahol rengeteg felfegyverzett katonát láttunk, és a frissen kivégzetteket. Mindegyik áldozat borotvált volt, kivéve egyet, akihez vezényeltek minket, és a katonák betették a mentőautóba. A felettesem utasított, hogy vegyem ki a máját és a veséjét. Mivel meglőtték, habár csak a jobb oldalon, de egyértelműen arra számítottam, hogy hallott az illető. DE nem ez történt, mert amikor vágni kezdtem, felfröccsent a vére, ami egyértelművé tette számomra, hogy még van keringése, azaz még életben van. Ez ledöbbentett, de csináltam, amit mondtak. Gyorsan és jól. Majd a szerveket elvitték egy speciális dobozban, de előtte még a felettesem kihangsúlyozta, hogy itt ma semmi sem történt, senkinek nem beszélhetek erről. Visszaküldtek kórházba, és látszólag ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.


Ez volt a legféltettebb titkom. Soha semmilyen körülmények között, senkinek nem akartam erről beszélni, mivel gyakorlatilag megöltem. Habár kapott egy lövést, de még életben volt. És csak azután halt meg, hogy eltávolítottam a szerveit. Gyakorlatilag én felelek a haláláért.


A magánnyomozásom és ez az eset szinte egy időben történt, és akkor ráébredtem, hogy a világnak azon a felén, ahol én élek, ilyen élet jutott az embereknek, amely szerintem nem méltó az emberi léthez. Az én szememben Kínában osztályrendszerekre bontható a társadalom. Az elsőbe tartoznak természetesen a kommunista párt vezetői és tagjai, a másodikba a kínaiak, a harmadikba a kisebbségek. Saját magam is a harmadik csoportba tartoztam és egyszerűen azt éreztem, hogy ez az életforma, ezek az élethelyzetek, amiket el kell viselni ahhoz, hogy itt létezhessünk, nem méltó az emberi léthez. Nem azt mondanám, hogy nem kezeltek minket emberekként, hanem, hogy kifejezetten kísérleti alanyoknak tekintettek bennünket.


A napjainkban egyre nagyobb nyilvánosságot kapó Kínában folytatott szerveltávolítások, amelynek jelenleg a legfőbb célpontjai a Fálun Gong gyakorlók, az 1990-es évek elején még az ujgurok voltak. De mivel az ujgurok nem élnek olyan egészségesen, mint a Fálun Gong gyakorlók, vagyis fogyasztanak alkoholt és dohányoznak, így ezen a téren háttérbe szorultak. Miután a Fálun Gong gyakorlók elleni üldözést Csiáng Cö-min (pinyin: Jiang Zemin) 1999-ben parancsba adta, a szervrablás célkeresztjébe ők kerültek. Nem azt mondom, hogy másokból nem vesznek ki szerveket, de ők a fő célpontjai. Gyakorlatilag egy kimeríthetetlen szervforrást képeznek. És így váltak a Fálun Gong gyakorlók az elsődleges célponttá.


CH: Miért akart orvos lenni?

ET: Ez egy érdekes történet, az egyetemi felvételinél csak tíz képzésből lehetett választani. Voltak az elsődleges választási lehetőségek és a másodlagosak. Katona akartam lenni, és ez az elsődleges csoportban volt, de az egyetem, ahol ez a képzés indult, nem vett fel kisebbségieket ebben az évben, vagyis az ujgur származásom miatt hátrányba kerültem. Végül úgy alakult, hogy a másodlagos csoportból választhattam az orvosit. A sors pikantériája, hogy habár katona akartam lenni és harcolni, ha kell, embereket ölni, de ehelyett orvos lettem, hogy embereket mentsek.


CH: Mikor jött el Kínából?

ET: Végleg 1998 augusztusában hagytam el Kínát. Utolsó alkalommal csak azért mentünk vissza, hogy leforgassuk a dokumentumfilmet a “Death on the Silk Road”-ot (Halál a selyemúton: Erőszak Hszicsiangban). A film egyébként online elérhető. Az atom kísérletekről szólt. Mivel ismertem a kommunista párt módszereit, ezért előbb elhagytuk Kínát, és csak utána hoztuk nyilvánosságra a filmet. 1998-ban három hónap leforgása alatt, nyolcvanhárom tv csatornában vetítették le a filmet világszerte.


A film megjelenése annyira feldühítette a kommunista pártot, hogy húsz év börtönbüntetésre ítéltek, bár ezt csak onnan tudom, hogy az édesanyám ügyész, és bizalmas forrásokból megsúgták neki. Nincs róla bizonyítékom. Azért nem kaphattam róla hivatalos értesítést, hogy ha visszamennék meglátogatni a családomat, akkor könnyedén letartóztathassanak.


CH: Tavaly nyáron az USA-ban beszélgettünk egy fiatalemberrel, aki még Kínában kezdte el gyakorolni a Fálun Dáfát, de a szülei kényszerítették rá, hogy feladja. Ellenben amikor az USA-ba jött tanulni, újra elkezdett foglalkozni a Fálun Dáfával, és a szüleit kényszerítette a kommunista párt, hogy megpróbálják vissza csalogatni. Ilyen dolgokat mondtak a szülőknek, hogy szívesen kimennek a fiúk elé a reptérre, és majd ők hazahozzák.

ET: Számtalan ilyen családi tragédia van. Személy szerint én sem láttam a fiamat azóta, hogy eljöttem Kínából. Még mindig Kínában van. De szerencsére Svájcban fog tanulni, és így nemsokára lehetőségünk nyílik a találkozásra ilyen hosszú idő után. Nagyon sok ilyen tragédia van, és ezt csak kevesen értik, kevesen tudják.


Például itt van a szerveltávolítások kérdése. Két nappal ezelőtt tartottak egy filmvetítést Ausztráliában, amihez online csatlakoztam. És a jelenlévő orvosok azt kérdezték, hogy orvosként hogy lehettem képes kioperálni a szerveket annak tudatában, hogy ezzel az illető halálát okozom. Ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik, annak, aki egy kommunista országban nőtt fel. Természetesen egy szabad világban magától értetődő, hogy választhatsz. De a kommunista rendszer kifinomult agymosásában felnőtt nemzedék számára a fekete akkor fekete és a fehér akkor fehér, ha a kommunista párt azt mondja. Ha azt mondják, hogy a fekete fehér, akkor a fekete az bizony fehér. És pontosan arra nevelnek, hogy ne gondolkodj, csak tedd azt, amit mondanak, és legyél büszke, hogy a pártot szolgálhatod. Ezért lehetséges, hogy ilyen dolgok létezhetnek Kínában.


Úgy tudom, 2002-ig parancsba kapták az orvosok, hogy végrehajtsák ezeket a “műtéteket”, de 2002 után lett választási lehetőségük, dönthetnek, hogy elvégzike vagy sem. Akik csinálják, busás haszonban részesülnek. De 2002-ig parancsba adták vagy úgy is mondhatnánk, hogy kényszerítették az orvosokat.


CH: Hogyan hallott a Fálun Dáfáról? És hogyan vált a szervrablás elleni mozgalom egyik szószólójává?

ET: Miután Nagy-Britanniába jöttem, elkezdtem aktívan részt venni az emberi jogi kampányokban. A Henry Jackson társaság tagja lettem, kéthetente találkozunk a parlamentben. Nagyjából hét évvel ezelőtt volt egy meghallgatás a parlamentben, amin én is ott ültem. Ethan Gutman beszélt a szervrablásról, ott hallottam róla életemben először. Az előadása végén megemlítette, hogy nagyon nehéz első kézből származó bizonyítékokhoz jutni.


Erre felemeltem a kezemet, és szót kértem. Attól a naptól kezdve veszek részt ebben a kampányban. Ezután természetesen utána néztem a Fálun Gongnak, és hogy mi a baja a kommunista pártnak vele. És azóta elkötelezetten támogatom ezt az ügyet. Mert ha nem állítjuk meg időben, akkor egy második Holokauszt fog kibontakozni. Gondolj bele, megölnek valakit, hogy valaki más élhessen. Milyen rendszer ez?


(Beszélgetés közben megérkezik a szendvics, és a doktor úr megjegyzi, hogy nagyon finom a magyar kenyér, és hozzáteszi, hogy élete első élménye a magyarokkal, hogy a röntgengépen meglátta a “Made in Hungary” feliratot, ami 1953-ban készült, és 1995-ig volt üzemben.)


CH: Mesélne a jövőbeli terveiről?

ET: Kampányolni fogok az emberi jogokért. Nem számít, hogy kisebbségiek, vagy kínaiak, mindenki ember. Tisztelnünk és segítenünk kell egymást. Évek óta együttműködök a Fálun Gong gyakorlókkal és más szervezetekkel, hogy segítsek jobbá tenni a világot, fényt deríteni az igazságra. És remélem, hogy a folyamat végén Kína társadalma egy békés és boldog hellyé válik mindenki számára.


Azt tartom a legfontosabbnak, hogy meggyőzzem a nyugati embereket, hogy ne menjenek Kínába szervátültetésre, mert ott jelenleg csak a pénz beszél, csak a pénz nyelvén értenek, és pénzért minden megvehető. Ha nem megy oda senki, akkor megszűnik a piac, és ezzel nagyon sok életet menthetünk meg.


Dr. Enver Tohti a skót parlamentben tartott meghallgatáson részletesen elmeséli a napot, amikor parancsba kapta, hogy távolítsa el egy frissen kivégzett áldozat máját és veséjét.