Kína, Helongjiang: A másodperc tört része alatt omlott össze az életem

A Fálun Gong 1999-es üldöztetésétől kezdődően több millió Fálun Gong gyakorló és a családtagjaik szenvednek az elnyomás kegyetlenségétől.


A cikkben egy tizenhárom éves lány mesél a fájdalomáról.


Oly közel, oly távol

Négy éves voltam, amikor az anyukámmal és a gyakorlótársaival először elolvastam a Zhuán Fálun című könyvet. Érettebb és komolyabb voltam, mint a legtöbb korombeli gyerek, és a tanáraim gyakran megdicsértek.


Egyszer az anyukámnak felszökött a láza. Nem tudott gondoskodni magáról, és ágyban feküdt. Az apukám nagyon elfoglalt volt a munkája miatt, és nem tudott segíteni neki. „Apu, menned kell dolgozni” – mondtam neki. „Vigyázok anyura. Ne aggódj.” Az apukám nagyon meghatódott.


Vizes borogatást tettem a homlokára, és elkezdtem felolvasni a „Zhuán Fálunt”. Anyu és én együtt aludtunk. Nemsokára felébredtem az örömteli hangjára: „Weiwei, anya most már jól van!”


Életem ezen szakaszában nagyon boldog pillanat voltam, mert úgy éreztem, szeretet és kedvesség vesz körül. Azonban, amikor tizenegy éves lettem, az életem a feje tetejére állt.


2012. július 6-án Minden megváltozott. Azon a napon siettem az iskola bejáratához, és mint általában, vártam anyára, hogy felvegyen. Anyu sosem késett, de aznap nem jött. Ehelyett az apukám jött értem. Megkérdeztem, hol van anyu. Halkan azt válaszolta: „Az anyukád elment a városból, és nem jön vissza egy darabig.”


Mikor hazaértünk, megjegyeztem, hogy rendetlenség van. Az összes Fálun Gong könyvünk és a számítógép eltűnt. A szívem elszorult, és rájöttem, hogy az otthonunkat átkutatták, és az anyukámat elvitte a rendőrség. A hangom remegett, amikor megkértem aput: „Kérlek, mondd el az igazat. A rendőrök vitték el?”


Éreztem, ahogy a pillanat tört része a alatt a lelkivilágom darabjaira hullik . Sírtam és kiabáltam: „Te kegyetlen rendőrség! Miért vitted el az anyukámat? Az anyukám a legjobb ember a világon. Hozd vissza!” Apu felállt és megveregette a vállamat. „Weiwei, hagyd abba a sírást” – mondta. „Túl kell élnünk, nem számít, mennyire nehéz.” Láttam, hogy a szemei megteltek könnyel.


Anyát elvitték a Yaojia fogolytáborba. Apával többször meglátogattuk, vittünk neki ruhát és pénzt. 2012. augusztus 23-án átszállították a Masanjia Munkatáborba.


Az átszállítása után már nem láttam. Minden éjjel sírtam, de nem akartam, hogy apu tudja. Féltem, hogy szomorú lesz, és aggódni fog miattam. A nagyanyám is nagyon ideges volt, az egészsége megromlott és megvakult. Mikor az osztálytársaim és a tanáraim hallották, hogy mi történt, mindannyian lenéztek. Mind hallottak a kommunista párt Fálun Gong ellenes propagandájáról, és félreértéseik voltak. Elveszettnek éreztem magam, és abbahagytam a gyakorlást.


Az édesanyám elment, és úgy éreztem, mindent elveszítettem. A boldogságom és az örömöm eltűnt. Szórakozott lettem, és nem tudtam összpontosítani az iskolai munkámra. Kábultan sétáltam és egymagamban ültem.


Egyik nap hirtelen megtudtuk, hogy meglátogathatjuk anyut. Annyira boldog voltam, hogy nem tudtam aludni. Éjjel két órakor felkeltem, alig vártam, hogy lássam. Éjjel három órakor elindultunk. Mivel nem ismertük az útvonalat, csak délelőtt tízre értünk a munkatáborhoz.


Egy női őr, név szerint Guo Ying megállított minket. Apám nagyon ideges volt, és telefonált a rendőrnek, aki tájékoztatott minket, hogy jöhetünk, de a hivatal nem tudta, mi történt. Apám könyörgött az őrnek. „Nem könnyű nekünk idejönni” – mondta. „Három órakor indultunk otthonról, és hét órát utaztunk, hogy itt legyünk. Az út ezer jüanba került. A gyermekem nem látta az édesanyját hat hónapja, és most nem tudott aludni egész éjjel az izgalomtól, hogy láthatja. Ön is valakinek a lánya. Meg kell értenie, mennyire fájdalmas helyzet ez a számára. Kérem, engedje meg, hogy csak egy pillanatra lássuk őt.”


Az őr ránk kiáltott: „Nem! A főnökömtől jött a parancs, hogy nem látogathatják. Menjetek haza!”


Rám nézett és azt mondta: „Az anyukád csak a Fálun Gonggal törődik. Nem szeret téged!” Ideges lettem. Össze akartam törni a börtönt az öklömmel. Teljes erőmből Sírtam és kiabáltam. A fültépő sírásom megérintette az apámat, és ő is sírt.


Miután apu és én hazatértünk, a napok nagyon lassan és fájdalmasan teltek. Mindennap sírtam, apu dolgozni járt, és az esti órákban jött haza, hogy elkészítse az ételt és kimosson. Nagyon sajnáltam. Nem tudtam megérteni, hogy miért az édesanyámat zárták be. Hiszen annyira jó ember. Még csak tizenegy éves voltam.


Egy hónappal később apu, a nagypapa, a nagynéném és én visszamentünk a munkatáborba. Ismét elutasítást kaptunk. Azt mondták, hogy az édesanyám még mindig megtagadta a Fálun Gong feladását. Nagyon rosszul éreztem magam, és zavarodott voltam. Miért baj jó embernek lenni?


Anyu nélkül egy elveszett léleknek éreztem magam. Hirtelen az őr azt mondta, hogy beszélhetünk vele telefonon. Apa azt mondta neki: „Kérlek, gyere haza hamar – Weiwei-nek és nekem szükségünk van rád!” Sírtam és azt mondtam: „Mama, kérlek, gyere haza! Annyira hiányzol!” Anya lágyan azt mondta: „Gyermekem, kérlek, hallgass apádra, olvasd a könyvet, gyakorolj.” A könnyeimet nyelve azt feleltem: „Igen, anya.”


Mikor 2012 novemberében végre láthattuk anyut személyesen, alig ismertem fel. A haját levágták, és bicegve járt. Az egykor rózsás arca sápadt és fakó lett. Alig hasonlított egykori önmagára. A szívem megszakadt. Bámultam rá. Annyira meg akartam ölelni őt. Tudatni akartam vele, mennyire hiányzott és szeretem. Azt akartam, hogy jöjjön haza.


De egy vastag üveggel el voltunk választva, és csak telefonon keresztül tudtunk beszélgetni. Egy női őr figyelte őt, és két férfi őr figyelt minket. Csak öt percünk volt, és sírtam, amikor elvitték. „Anyu!” – kiáltottam. „Gyere vissza!” Utáltam azokat az embereket, akik elvitték az anyámat, és erőszakkal távol tartottak.


2013. május 29-én végül hazaengedték. Sírtunk és ölelkeztünk. Sokat szenvedett mentálisan és fizikailag, és a mai napig nem épült fel teljesen.


Forrás: Teenage Girl: My World Shattered When the Police Took My Mom Away