Új munka, megújult kihívások!

1998-ban kezdtem el a Fálun Dáfá gyakorlását. Ezzel párhuzamosan a betegségeim eltűntek. Mondanom sem kell, hogy minden egyes nap boldogsággal töltött el. 1999 szeptemberében a Kínai Kommunista Párt elkezdte letartóztatni és üldözni a Fálun Dáfá gyakorlókat. 2014-ben engem is letartóztattak, börtönbe zártak és zaklatásnak voltam kitéve. Három év múlva engedtek ki a börtönből, és csak a hazatérésem után tudtam meg, hogy elvesztettem a bankban az állásomat.

 

Szerencsére egy barátom felajánlott egy irodai állást, és hamarosan már az új munkahelyemen voltam. Az új környezetben a művelésem számos hiányossága felszínre került.

 

A beképzeltség nem nyerő

Az eredeti munkahelyem egy nagy bankban volt, több száz alkalmazottal. A munkahelyi környezet tágas és világos volt. Minden professzionális és jól szervezett volt, a munkatársakkal jól bántak. Az új munkahely nagyon zsúfolt volt, sokan voltunk egy kis szobában. A környezet egyszerű volt, takarító személyzet sem volt. Ezért nem volt higiénikus benyomása a helynek, és a mellékhelyiség is piszkos volt.

 

Egy jó hírnevű egyetemen diplomáztam. Az eredeti munkám a cég üzleti tevékenységeinek elemzése volt, ami egy szakembernek való munka. Sok évig dolgoztam ebben a munkakörben, és nagyon sok tapasztalatot szereztem. A munkahelyi vezetők és a többi alkalmazott is mind elismertek. Az új munkám más jellegű volt. Háttér irodai, ami gyakorlatilag cseléd munka. Legalábbis így fogtam fel. A két pozíció közötti különbség ráébresztett, hogy mindig úgy éreztem jobb vagyok másoknál. Megértettem, hogy volt egy ragaszkodásom az érzéshez, hogy feljebbvaló vagyok a többieknél. Le kell szállnom a magaslatról, és nem számít, milyen munkáról van szó, azt jól kell csinálni.

 

Reggelente sok szokatlan munkát végzek, beleértve a főnök irodájának kitakarítását, a díszhal megetetését, a növények megöntözését, a padló felmosását, és a portörlést. Ha van időm, akkor a kollégák szobáit is feltakarítom, ahogyan a hosszú folyosót is. Én vagyok a felelős a mellékhelyiség tisztán tartásáért is. De most már senkinek nem kellemetlen, ha használnia kell a WC-t, mert nem mocskos. Eredetileg csak a vezető irodájába való munkára vettek fel, és más dolgokért nem voltam felelős. De Fálun Dáfá gyakorlóként, aki egy jó ember, úgy éreztem mindent jól kell csinálnom ahol csak vagyok. A munkahelyi környezet a dolgozókhoz tartozik és én is egy vagyok közülük. Egyik nap egy kolléga mosolyogva azt mondta nekem:

- „Te tényleg jól megcsinálod ezeket a munkákat minden panaszkodás nélkül!”

 

A legtöbb kolléga a munkahelyen tudja, hogy Fálun Dáfát gyakorlok.

 

A főnök egyszer minden alkalmazottat összehívott egy megbeszélésre. A megbeszélések alatt az iroda személyzetének a feladata, hogy vizet töltsön a vezetőnek és a többieknek. Mivel én egy irodai dolgozó vagyok a víz kitöltése az amivel foglalkoznom kellene. De soha nem szerettem olyan dolgokat csinálni, mint teát vagy vizet felszolgálni, mivel azt gondoltam, hogy az a felszolgáló dolga. Még most is nehéznek találom, ha ilyesmit kell tennem. Csak amikor láttam, hogy egy idősebb kolléga fel kel és vizet önt a többiek poharába, akkor jöttem rá, hogy nem viselkedtem helyesen. Akkor gyorsan megragadtam a kancsót és vizet töltöttem másoknak is. Ezután nagyon megkönnyebbültem, ahogy elengedtem ezt a ragaszkodást.

 

Nem tartottam fairnek a túlórát, akkor sem, ha kifizetik

Egy átlagember azt gondolja, hogy a személyes érdekekhez fűződő ragaszkodás főleg a pénzről szól. Számomra nem az volt az, ami fontos volt. Én egyszerűen nem akartam áldozatokat hozni az idő és az erőfeszítések tekintetében. Hosszú ideig fenntartottam a ragaszkodást a veszteségtől való félelemhez. Például nem akartam túlórázni. Amikor a bankban dolgoztam, az igazgató különösen elkötelezett volt. Ha valami sürgős figyelmet igényelt, gyakran megkért minket, hogy dolgozzunk munkaidőn túl. Nagyon elégedetlen voltam emiatt, azt gondolva, hogy a túlóra beleavatkozás a pihenőidőnkbe, és zavarja a Fálun Dáfával kapcsolatos tevékenységeinket és felelősségeinket. Aztán egyik nap megértettem, hogy az igazgató egy idősebb ember, akire valószínűleg nagy teher hárul a munkájában, amiről mások keveset tudnak. Hirtelen, mélyen a szívem mélyéről megsajnáltam. Ezután nem voltam már fancsali, ha megkértek, hogy túlórázzam. Különös, hogy onnantól kezdve, az igazgató ritkán kérte meg a dolgozókat, hogy munkaidőn túl dolgozzanak.

 

Az új munkahelyem egy magánvállalkozás volt, és nem volt olyan szabályozott, mint egy állami vállalat. A túlórázásról a főnök döntött, és az alkalmazottaknak teljesíteni kellett. A vezető természetesen remélte, hogy mi mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy maximalizáljuk a nyereséget. Sajnos lenéztem ezt az új munkahelyet és a szakmaiságot nélkülöző légkört. Tényleg nem akartam ott dolgozni, de tudtam, hogy négy évem van még a nyugdíjig, és jobb ha a munkahelyen maradok, amíg nyugdíjba nem megyek. Később rájöttem, hogy továbbra is meg van a személyes érdekek elvesztéséhez való félelemhez fűződő ragaszkodásom, és azon csodálkoztam, vajon tényleg műveltem-e magam. Azt kérdeztem magamtól: „Nem kellene kevesebbet törődnöm a pihenésemmel és a vélt vagy valós sérelmeimen való rágódással? Mi a lényeg? A munkahely nagyon közel van az otthonomhoz, míg mások nagyon messze élnek. Mit kellene tennem?” Ezeket átgondolva boldogan fogadtam el a túlórázást és átmentem ezen a vizsgán.

 

Azonban még mindig volt egy rossz gondolatom. Állandóan különbséget tettem akaratlanul is, hogy „ez az én dolgom, az pedig nem az enyém”. Egy idő után a fiatal alkalmazottak a munkahelyen gyakran megkértek olyan dolgokra, hogy nézzek át anyagokat, amiket ki kellett vinniük magukkal. Ezeket ők állították össze, és ők nyomtatták ki maguknak. A munkám csak az lett volna, hogy lepecsételjem azokat. Később, mikor felfedezték, hogy nekem vannak tartalék másolataim ezekből az anyagokból, nem csinálták meg azokat a szokásos módon, hanem hozzám jöttek az anyagokért. Nem volt nyomtatóm az irodában, de le kellett másolnom az anyagok másolatait lapról lapra egy másológépen, ezért elég dühös voltam. Megbeszéltem ezt a helyzetet otthon a fiammal, aki szintén gyakorló. Hamar arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehetek gyakorló, ha állandóan a veszteségek elszenvedése miatt aggódom! Amikor felfedeztem ezt a ragaszkodásomat, ezek a fiatal kollégák ritkán kértek már anyagokat tőlem. Már csak alkalmanként fordultak hozzám az anyagokért, én pedig boldogan oda adtam nekik, és ők mindig udvariasak és hálásak voltak.

 

Egyik nap a munkahelynek elő kellett állítani egy fontos kimutatást a külföldi devizákról a vezető testület számára. Az a hölgy, aki általában ezt intézni szokta, odajött hozzám, hogy megtanítsa, hogyan kell ezt a feladatot elvégezni. Az volt a szándéka, hogy a jövőben én folytassam ezt a munkát, mert ő már nem akarta tovább csinálni. Nagyon boldogtalan voltam akkor, mivel tudtam, hogy ha egyszer ez a riport elkészül, akkor ez hosszútávon az én kötelezettségemmé válik. Úgy éreztem, hogy mivel ez a személy nem vezető, nincs joga ilyen munkát adni nekem. Ezért, amikor elkezdett engem tanítani, nem vettem részt túl aktívan a folyamatban. Amikor megakadtam valahol, csak vártam rá, hogy megoldja a problémát. Tudtam, hogy a leterheltségem valójában nem olyan nagy, mint másoknak. Aztán azt gondoltam: „Túl fáradt leszek, ha több munkát végzek.”

 

A Mester így mondja:

„Miután a dolgozók megtanulták a Fálun Dáfátokat, korábban jönnek és később mennek, lelkiismeretesen és szorgalmasan dolgoznak. Ha a vezetőség kiosztja a munkát, egyáltalán nem válogatósak, nem is harcolnak saját érdekeikért.” (Zhuan Falun, 4. Előadás)

 

Miután ezt végiggondoltam, igyekeztem aktívan haladni, de nem tudtam megcsinálni a munkát, annak ellenére sem, hogy keményen dolgoztam vele. A munkatárs hölgy odajött hozzám, de ő sem tudta befejezni. Aztán észrevette, hogy a nyomtatványon az áll, hogy ezt a nyomtatványt a jövőben nem kell megcsinálni. Mindenki nagyon örült, amikor ezt a hírt meghallotta.

 

Ez az eset a veszteség elszenvedésének elkerüléséhez kötődő ragaszkodásomhoz kapcsolódott. Enélkül a ragaszkodás nélkül ez a megpróbáltatás nem történt volna meg.

 

Dicsekvés nélkül is lehet élni

Időnként mikor a munkámat végeztem, tudat alatt volt egy kis ragaszkodásom, reméltem, hogy mások láthatnak, ahogy megcsinálom a feladatot. Többet is megcsináltam, mint amit a munka megkövetelt volna, ha mások is láttak közben. Egyik nap miközben a padlót mostam fel, hirtelen az jutott eszembe, „Amikor otthon dolgozok egyedül, akkor az elmém olyan nyugodt, nem gondolok arra, hogy mások néznek, vagy dicsérnek. Mennyi időt és energiát pazaroltam el az elismerésre való törekvésemmel?” Aztán gyorsan befejeztem a munkát és visszamentem az irodába. Valóban, az elmém nagyon tiszta és csendes, ha nincs ez vagy az a ragaszkodásom.

 

Lehetőségek a jellemem javítására

Az a barát, aki ezt a munkát szerezte nekem, egy idős hölgy. Ismerjük egymást már sok éve, és erős sorskapcsolatunk van egymással. Számos dologban segített már nekem. Mivel olyan közel állunk egymáshoz, nagyon közvetlenek vagyunk egymással. Azt mondta nekem: „Amikor megdorgállak téged, örülnöd kellene, hogy én voltam az, aki beajánlott erre a munkára. Így szigorúan kezellek téged, hogy lássák a többiek, mindenkivel egyformán bánok, ezért nem kellene mérgesnek lenned rám.” Nevetve feleltem: „Nem haragszom rád.” Valójában a Mester adott nekem egy utalást, az ő száját használva. Amikor mások nehézségeket okoznak nekem, egy lehetőséget biztosítanak számomra, hogy javítsam a jellememet, eltávolítsam a karmámat, és át transzformáljam azt erénnyé. Őszintén szólva, tényleg meg kell neki ezt köszönnöm.

 

Ezen a nyáron, a főnöknek születésnapja volt és az egész állományt meghívta vacsorára. A vacsoraasztalnál egy idősebb dolgozó megdicsért mindenki előtt:

- „Ő az a személy itt, aki a legmagasabb végzettséggel rendelkezik és van oklevele a regisztrációhoz. Szorgalmasan dolgozik, tisztán tartja a mosdót és a folyosót is minden nap. Annak ellenére, hogy a gyereke az egyetemi felvételi vizsgájára készült idén, ez nem volt hatással a munkájára. Kiváló pontszámmal vették fel a gyereket egy jó nevű egyetemre. Ő valóban egy példakép számunkra, akitől tanulhatunk.”

 

Valójában, nem vagyok olyan jó, mint ahogy azt hangsúlyozta. A jövőben még céltudatosabb leszek a művelésemben, hogy igazolni tudjam a Dáfá nagyságát.

 

Forrás: Cultivating Myself Well in a New Work Environment